Uj Idők, 1928 (34. évfolyam, 27-52. szám)
1928-10-21 / 43. szám - Boutet Frédéric: Fiatal leányok (Szolchányi Károly) / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Lyka Károly: A kisoroszi mester / Társadalmi és ismeretterjesztő cikkek, bírálatok
— ő nem táncol velem soha, — sóhajtotta Pierre, átölelve Cécile derekát. Aztán egész este alig hagyta el Cécilet. A leánynak ugyan nem kevés energiára volt szüksége, hogy maga mellett tartsa s ne engedje magát újabb elutasításoknak kitenni, amire néhányszor hajlandóságot mutatott. — Ne menjen oda, — ismételte Cécile. — De meg fog sértődni, ha nem beszélek vele. — siránkozott Pierre. — Hiszen különben . . . — Igen . . . különben ott reszket előtte, mint valami megrémült öleb. Az eredmény, amelyet elért, azonban nem valami fényes, úgy-e? Nohát, hallgasson rám és próbáljon más módszert. . . Pierre engedelmeskedett és amint az órák múltak, az engedelmeskedés mind kevésbbé esett nehezére, bár néha-néha fájdalmas tekinteteket küldött Jeannine felé, aki, úgy látszik, teljesen megfeledkezett létezéséről. A következő napokon nem történt semmi. Pierre Jeanninenal történt gyakori találkozásai alkalmával csupán tiszteletteljes és korrekt üdvözlésre szorítkozott, elrejtve élénk felindulását, melyen mind inkább úrrá lett. Aztán Cécilehez csatlakozott. A leány megdicsérte bátorságáért s ő büszke volt erre az elismerésre. Sokat beszélt Jeannine iránti szerelméről, Cécile pedig hallgatott, helyeselt s csak ritkán igazított helyre egy-egy túlságosan lelkesült ítéletet... Kezdetben nagyon szórványosan, később kissé gyakrabban egyébről is beszéltek. Cécile felidézte a mult emlékeit s kérdéseket intézett Pierrehez a munkáját, reményeit, terveit illetően, mindig a leghizelgőbb érdeklődést tanúsítva barátja dolgai iránt. A férfi nem győzött eleget csodálkozni ... Micsoda ellentét volt ez Jeannine megalázó közönyével szemben ... Egy idő óta már csak hosszabb időközökben akkor is csupán néhány rövid megjegyzésben tért ki s a társalgásuk Jeanninera. Pierre anélkül, hogy maga is észrevette volna, mind nagyobb gyönyörűséggel beszélt saját magáról ezzel az okos és figyelmes Cécile-el, akinek a szemében, — úgy érezte — legalább számít valamit. Nemsokára pedig a nő kezdett az ő számára nagyon is komolyan számítani... Észrevette, hogy Cécile rendkívül vonzó, bájos teremtés. Értékelni kezdte szellemét, ítéletét, jóságát, mint ahogy megkedvelte szürke szemeinek hol álmodozó, hol hamiskás csillogását, finom arcának gyengéd vonásait .. . Egy délután, mikor valami összejövetelen, csendes szokásuk szerint, félrevonulva, fesztelenül beszélgettek, hirtelen felfedezte, hogy mit érez a leány iránt, hogy mivé lett számára a leány. Egyben megálapodásuk is eszébe jutott, hogy Cécile csak komédnt akart vele játszani s megkönnyíteni Jennninehoz való közeledését. Majdnem rémülettel kiáltott fel, megindultságtól elfulladt hangon: — Cécile, Cécile, magát szeretem! Magát! . .. De azonnal meg is nyugodott és öröm töltötte el, a szürke szempár reávetett tekintetének láttára s érezve a vékony ujjak szorítását, melyeket felindulásában megragadott. — Maga is szeret engem, Cécile! . .. Istenem, maga is szeret! . . . Milyen boldog vagyok! Azután vidám őszinteséggel, naivul tette hozzá: — Milyen furcsa is ez ... ha elgondolom, hogy Jeanninehoz való közeledésem sikerének kedvéért beszélgetett velem olyan gyakran . . . Aztán akaratlanul is belemelegedtünk abba, amit tréfának szántunk .. . — Akaratlanul?... — mosolygott Cécile és nem is bocsátkozott bővebb magyarázkodásba. — Szólni kell Jeannine-nak, — folytatta aztán Pierre-re tekintve. — Ha maga nem akarja, de, azt hiszem, hogy a dolog őt teljesen közönyösen fogja hagyni. — vélekedett Pierre, hangjában visszafojtott nehezteléssel. — Itt jön . . . mindjárt beszélek vele ... — szólt Cécile s otthagyva Pierret, Jeanninehoz csatlakozott s félrevonta őt. — Mit beszélsz? — kérdezte Jeannine hevesen, midőn megértette, hogy miről van szó. — Azt mondom, — ismétli Cécile, — hogy feleségül megyek Pierre Aveline-hez... De mi bajod van, az Istenért? Egészen magadon kívül vagy . . . — Nahát, ez sok! ..— kiáltá Jeannine sértődötten, sírásra készen, a gyermek naiv és őszinte haragjával, akitől elvették a játékot, amely nem kellett neki. — Ez sok! Igaz, hogy én nem szeretem, igaz, hogy nem is akartam hozzámenni, — nem is mentem volna hozzá semmiért a világon, — de ez mind nem ok arra, hogy téged vegyen feleségül, miután oly sokáig udvarolt nekem! Franciából fordította: Szolchányi Károly A hét krónikája. Raffay Sándor püspök jubileuma. A bankett. Jobbról balra: A püspök, Pesthy Pál igazságügy miniszter, vitéz Raics Károly altábornagy, Samarjay Lajos, a Mtv elnökigazgatója. Grtíck József fényképe A hét krónikája. Lauter Ferenc dr., Győr új polgármestere. •498