Uj Idők, 1929 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1929-03-24 / 13. szám - Herczeg Ferenc: Színház / Társadalmi és ismeretterjesztő cikkek, bírálatok
nak add népedet, magadat. Idegenek közt látlak, ők ámítanak, ők csaltak át arra az ellenséges Napnyugatra, mely egykor Attilám sarka alatt nyögött. Te átmentél és betetted magad mögött a kaput; elszakadtál utánad jövő testvérnépeidtől! Nyugat új fia, vigyázz, — nagy voltál egykor e testvérek rokoni közületében, most majd lesz kicsi sziget a téged befogadó báránybőrös farkasok közt. Magyar te, a becsületnek választott népe, balga te, hát nem látod, hisz ők csak harcos cselédnek, kapuőrnek fogadtak téged, hogy majdan véled vezessék vissza utánad jövő néptestvéreidet. .. Majd eljönnek ők, a testvérek, de ti többé egymásra nem ösmertek s egymást ölve itt a kapuban elvéreztek. Nyugat báránybőrös farkasai azalatt pajzsok árnyékában nagyra nőnek, — bolond magyarok, nektek ők nem segítenek, kajánul csak arra várnak, hogy elvérezzetek, aztán hálából felnégyelnek A regös a nagy csendességnek emeli reszkető karját: — Balga magyar, te mégysz végzeted e szörnyű perce felé ... és csak én, a te régi Istened látom előre ezt a szörnyű percet! Hamza csak áll, majd újból inogni kezd. Elhagyja szelleme s ő újból összeesik. Az idegen nép röhögve gúnyolódik: „butaság. .. igricbeszéd!" A szent király nem hallja, ő továbbra is Hamzát nézi. Fintor és Duruzsló közt Hamza lassan tér magához s mire talpra áll, táltosból újra regössé lesz. Bágyadtan szól: — Türk urak ura, mi hát most Árpád földjétől búcsút vettünk. Mehetünk. Megyünk Attila siratójának ősi éneke mellett, megyünk számüzöttekként haza, őskeletre. De magunkkal visszük, hazamentjük a régi szent hagyományok elüldözött láthatatlan aranykincsét . . . Rajta, regösök, koldustársak, zendüljön fel az a bún sirató, mely a Duna medrében egykor Attilát temette.. . Indulunk. Szavunk most elvész ott a hegyfok mögött, de ekhója majd feltámad egykor a folyó mélyén pihenő Attila sírjából. Feltámad, ha majd eljön a magyar jaj ama szörnyű perce, — és akkor majd mi koldus regösök is feltámadunk messze altáji sírunkból. Akkor majd újra visszatérünk, visszahozzuk nektek a régi szent hagyományok aranykincsét. S abban a nagy ínségben nem lesz más, csak a mi őserejü szavunk lesz az a Csaba írja, ami megmentsen s a gaz, bűnös Napnyugattal szemben újra feltámasszon benneteket! Indulnak. A tömeg némán nyit utat. Megy le a hegyről az éneklő koldussereg. Zengik a bűn siratót, sa távollal gyengül az percről percre, szinte sóhaj már, mikor elhal a dunaparti hegyfok mögött. Ott tovább lenn, ott pihen valahol Attila a folyó árja alatt ... Stephanus Rer előbbre hajlik, — most tűnnek el az utolsó pogányok a fák mögött. A szent király trónja könyöklőjére dől. És nagy búsan, mélyen elgondolkodik. Színház A közönség a színészhez Vendrei Ferenc művészi jubileumára írta: Herczeg Ferenc Egy hang vagyok, halk hang a dobogó emberszívek khoráljából. Tűzszikra az élet fénytengeréből. Látó szempár vagyok. Ha megszorzasz százezerrel, a közönség vagyok. Ha megszorzasz egymillióval. Budapest vagyok. Itt állok a képzelet csataterén. Száz levitézlett komédia mereszti rám üres szemét. Kisértetek. Császárok és csavargók, szentek és gazok, félistenek és bohócok, méregkeverő banyák és lángoló szüzek szelleme szálldos körülöttem. Ünnepre gyülekezett a valószínűtlen csapat. Ez ma a mosoly ünnepe! Vendrey Ferenc komédiázott és a szivek virágba borultak, mint tavasszal az almafaligel. Ötven évig komédiázott és a jövő menő nemzedékek egymástól örökölték a mosolyt. Kedves-peckesen végigballagott az életen és apák, fiúk, unokák boldog ábrázattal fordultak utána. Ő komédiázott és Budapest nevetett. A Vendre el'akasztotta mosoly: aranyfényű, üde, édes, mint októberi verőfény. Szabadító mosoly: — feloldja a hétköznapok békéit. Szent mosoly: — megvilágítja a bánatos homályt. De jó is nevetni a szomorú csillagok alatt! De szél az, mikor megenyhül Keserű város ábrázata! De nagy dolog, mikor békét köt önmagával Káin ádáz gyermeke! Ő komédiázott és Budapest nevetett. És senki sem kérdezte: van-e nevető kedve a komédiásnak? Vidámság ragyog a kerek feje körül, de ki tudja, miféle gond borong az ezüst üstöke alatt? Cézár mulatni akar az arénában; Cézár tapsol a szikrázó acélnak, — mit bánja ő, ha forró gladiátorvér szivárog a porondon? De ez ma a mosoly ünnepe! A szent, a szabadító mosolyé. Ezer agyból szálljon ezer gondolat a mosolyfakasztó felé. Ezer gyöngéd, simogató gondolat. Koszorút a komédiásnak! Nem babért, nem rózsát, de mosolygó emberszívekből font koszorút! Vendrey Ferenc, akinek ötvenéves színészi jubileumát vasárnap ünnepelték meg a Fővárosi Operettszínházban 33* 385