Uj Idők, 1930 (36. évfolyam, 27-52. szám)
1930-06-29 / 27. szám - Lovik Károly: Korponai / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Titkolt, meleg lírája az i'iri tartózkodással megírt sorokat a tűzopás rejtőző lényével ragyogja be. Romantikus volt és bűvölően előkelő. Témái, álmai, gondolatai, ötletei, vágyai és elgondolásai a legmagasabb, legbensőségesebb emberi és irodalmi arisztokratára vallanak. Hősei urak, hősnői dámák, történetei vidéki udvarházakban, velencei karneválokon, előkelő fogadókban, selyembútoros századvégi szalonokban esnek meg. A környezet és lélekrajz mindig biztos nála, egyszerűsített, de nyugodtan jellemző. A forma teljesen egyenértékű a mondanivalóval, egy fölösleges fotót, egy üres mondatot sehol sem találunk az írásaiban. Amellett valami halk, nemes dallam bujkál minden sorában, az a muzsika, amit csak a szív tud felfogni, az egészen magasrendű, egészen tökéletes írásművészet zeneisége. Éjfélkor kaparászás hallatszott a pitvarban, Zsuzsánna fölkelt fekete, oszlopos ágyából és gyertyát gyújtott. A vasajtót minden este maga zárta le, ki jöhetett be rajta? Most valaki katonásan köhintett odalent, Zsuzsánna korán hervadó arcocskájáról elszállt a félelem. Az ura volt, akit félév óta nem látott, az ura, akit mindenki csak chevaliernek hívott aki szerteszéjjel katonáskodott a határon; „a hazáért", ahogy ő vallotta, asszonyokért, kártyáért és italért, ahogy kortársai mondották. — Vajjon mit akarhat? — gondolta magában az asszony, mert Korponai hazatérése mindig havat jelentett. Hol pénzért jött, hol aláírásokért, hol könyörületért és vigaszért. És Zsuzsánna, miután türelmesen kipörölte magát az urával és megfogadtatta vele, hogy jobb útra tér, mindig és mindig újra kötélnek állott, kikereste a régi ékszereket, odaadta a búza árát és megsimogatta a katona szomorú, szép homlokát. Korponai ilyenkor elérzékenyedett, néhány napig figyelmes és szeretetreméltó volt, kora hajnalban kelt föl és fehér havasi virágot szedett a feleségének, egyszer le is zuhant a szakadékba. Akkor lepe-Romantikája finom, színes, rezervált érzelmességű romantika, amely belső életet élő nők és az erős szenvedélyű, előkelő lelkű, életükkel harcban álló férfiak, a behavazott téli tájak s az elhagyott őszies, hervadó vidékek romantikája. Életében, halálában hasonlatos volt hőseihez. Váratlanul, férfiassága és írói ereje teljében halt meg egy tavaszi reggelen. Jó volt hozzá a sors. Megkímélte a bekövetkező évek szörnyűségeitől és akkor hívta el, mikor már ismerte az érvényesülés és siker édes ízét és birtokában volt az alkotás bódító gyönyörűségének. Írásainak legjava, majd minden regénye ezeken a hasábokon látott napvilágot. Az Uj Idők régi olvasói ismerték őt, kell, hogy az újak is megismerjék. dőben vitték haza, derék fasorra betörött, kék gyerekszemét véres okuláré övezte. Mikor magához tért, megcsókolta a Zsuzsánna levendulás kezét és bocsánatot kért a sok gonoszságért, amelyet ellene az életben elkövetett. Később barátot hozatott a klastromból, a másvilágról, a vallásról vitatkozott vele és végül meghunyászkodva gyónt meg. De alighogy lábadozni kezdett, esténkint máris leszökött a molnár korcsmájába, ahol átutazó kereskedőkkel kártyázott, és egy napon hirtelen kereket oldott. „A haza veszedelemben van", írta feleségének az inasa hátán (mert sürgős esetekben azt használta íróasztalnak) és még ugyanazon éjjel az őrök egy citerásleány társaságában látták a grániton. — Nos, Korponai, chevalier, — szólt az asszony mosolyogva, — mi kellene megint? Pénz, ékszer, aláírás? A férfi alázatosan csókolt kezet. — Semmi, — felelte félszegen, — semmi mást nem akarok Zsuzsánna, csak megpihenni és aludni. Fáradt vagyok, talán a halált hozom tarsolyomban. Zsuzsánna a férje arcába világított. Az utolsó hónapok alatt Korponai megöregedett. A fehér katonakabát lötyögött rajta és ritkás bajusza tört madár szárnyaként csüngött alá. Az asszony megszeppenve nézte a mély barázdákat és gyorsan kitárta az ebédlő ajtaját. A sarokban álló fenyőfaasztalka meg volt terítve, a fehér abroszon gyertya, koppantó, cipó, ezüstkupa és kocsonyás medvetalp, a chevalier kedvenc étele. Zsuzsánna tudta, hogy Korponai, bármily messzire vetődjön is tőle, mégis mindig csak hazajön, ahogy hazajött százszor és vissza fog térni még százegyszer. Azért hát mindig terítve állott az asztal, ha a katona bekopogtat, ne kelljen soká ételre, italra várakoznia. Ám ezúttal a chevalier nem evett. Máskor farkasétvággyal látott a medvetalphoz, most leült a tűz mellé és pipára gyújtott. — Tudod-e mi az, Zsuzsánna, ,— dörmögte mogorván — ha valaki hét szám nem alszik? Tudod-e, hogy vannak emberek, akik úgy el tudják lopni az álmunkat, mint más egy aranyórát? Tudod-e, hogy vannak emberek, akiknek delejes erő van az ujjaikban és azt csinálják velünk, amit akarnak? — Félrebeszélsz, Korponai, — szólt az asszony, aki szilárdan, makacsul, szinte kétségbeesetten bízott az Urban, utolsó jó emberében és nem tiszta kísértetekben. — Beteg vagy, feküdj le, pihend ki magad. — Mi haszna, ha lefekszem, — könyökölt az asztalra a lovag — úgy sem tudok elaludni. Bolond- Korponai — Elbeszélés — írta: Lövik Károly Csengery János, akinek doktorátusa ötvenedik évfordulóján arany doktori diplomával kedveskedett a budapesti Tudomány-Egyetem LG