Uj Idők, 1930 (36. évfolyam, 27-52. szám)

1930-07-13 / 29. szám - Krúdy Gyula: Bajza Lenke, avagy: az üveglábú ember / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Bajza Lenke, avagy: az üveglábú ember — Beszély — írta: Krúdy Gyula I. Pest megyében esik az eső, — lehet, hogy még másfelé is esik, de az idevalósiaknál az most nem sokat jelent:­­— pénteki nap van, sáros, barátságtalan féltavasz, mint akár a „Kis negyvennyolc": se hideg, se meleg, a sarokban álló vaskályha alsó ajtaján ugyan „világít" a tűzláng, a vedlett, ritkán porolt, de már szolgabírói irodát is szolgált és régi betyárokat is látott szőnyegre, de az ember nem érti meg a tűz jel­adásait, mint ahogy nem értené meg azt a nyelvet sem, amellyel a Cúria nagyszobájában valaha a betyá­rokat vallatták. A házigazda pipafüstjébe omladozva mondja: — Podmaniczky Frigyes volt az utolsó úribetyár ezen a tájon. Nagy huncut volt, akármilyen luteránus­arcokat vág most az öreg Pesten, ahol hallomásom szerint felcsapott Zeitungsreibernek. Az újságokba írogat, ahelyet, hogy itt az agarász­bálokat rendezné. A múltkor azt írta a Fővárosi Csarnokba, hogy azóta nincs semmi baja a szerelemmel, mióta regényíró lett, mert a regényíró amúgy is el van készülve, jóelőre, minden csalódásra.­­ Majd móresre tanítja Bajza Lenke őnagysága Frigyes úrfit, ha kezébe kerül a Fővárosi Csarnok, — felelt a vendég, aki ilyen esős, kutyának való pénteki napon mindenütt kedves a világon, — a cinkotai kántor volt őkelme, azért jött, hogy segítsen a házi­gazdának a sáros kutyák szagolgatásában, amelyek régi szokás szerint ki- és bejártak a kancelláriába, mióta az alkotmányos világ elmúlott. De a kutyák sem állhatták sokáig a kántor csizmáját, amely topogva, nyugtalankodva várta az alkonyatot, amikor a házigazda odaveti neki a hálókabátjából a pince­kulcsot. „Eredj már, hozzál egy kis bort!" Ebben a Cúriában ugyanis besötétedés felé szabad inni, mert Pest megyében már csak az öreg Pólya bácsi az egyet­len, akivel ebéd után a mennybéli szentek se beszél­hetnek többet. „Eleget vártalak benneteket déli harangszóig", —. felel Pólya bácsi és az ügyes-bajos embereket kirugdossa a kancelláriából. „Gyertek hol­nap reggel." De Cinkotán besötétedésig vártak a borivással, igaz, hogy az ilyen féltéli napon a jóságos eső segít­ségével már három órakor felásíthat az unatkozó házigazda. — Hál' istennek megint elmúlt egy nap, hogy háborgatott volna valaki. És a nagyszobából az udvaron unatkozó kopók­nak, vizsláknak cokki, csak a kántor térül-fordul fáradhatatlanul a vastag cserépkorsóval, hogy a fűtött szobában pincehidegségét megtartsa a homoki bor, amely nagyon szeretne télen melegedni, ha időt adna erre a kántor. II. — Hát mit is mondtál Bajza Lenkéről? — kér­dezte e féltavaszi, féltéli alkonyaton a házigazda, mint talán mások is Pestmegyében ez ábrándozásra való órában, mikor a gyönyörű Lenke ezidőtájt válott el első urától, a mindenféle regénykönyvek nyomtatójá­tól, a pesti Henkenast úrtól és néha napján megint feltünedezett Cinkotán, még­pedig lóháton, nyeregben, galambkeblét, királynői derekát, daliás alakját j jól megmutató uszályos lovaglóruhában, amint a kopó­f­alka mögött szokott nyargalni, árkon-bokron át, mintha egyéb dolga se volna a világon, mint Pálinkás uramnak, a legöregebb pestmegyei agarásznak, (akit már dróttal kötöttek a nyeregbe) elismerését kivívni. —, Hát mit is mondtál Bajza Lenkéről? — kér­dezte az esteledő, mesemondásra teremtett délutánban a házigazda, mint talán mások is például Pesten, akik a belvárosi vendéglőkben lámpagyújtás előtt össze­dugják a fejüket és az alig elmúlt farsang emlékei közül előveszik minden báloknak királynőjét, akiről ,,mindenki tudta", hogy válófélben van a Heckenast úrtól, de a könyvkiadó még mindig a megbízható Podmaniczky Frigyest küldözgeti a nyomába, hogy visszatérítse a reggelig tartó bálokból, ahol a régimódi polonaise, russische-quadrille, eccessaise helyett ki­világos-virradtig járják a legbolondabb csárdást; és ha cottillion-t lejtenek is néha az öregebb dámák kedvé­ért: Podmaniczky Frigyes hiába várja, hogy Bajza Lenke az „elephantot" megillető rózsaszínű jelvénnyel kitüntesse, pedig a negyvenöt esztendős „Bárót" még veszedelmes nőhódítónak mondják — m­ég az orvos­doktorok is. Nem, — nem kapja Frigyes báró a kotillion-rendet, hogy arról megint regényt írhasson Heckenast úr könyvesboltja részére.­­ • — Mit is mondtál Bajza Lenkéről? — kérdezte a házigazda, amint a kántor többszöri sérülései ered­ményeként mindinkább közelebb hajtotta fejét mellé­nyéhez, mintha kihagyogató dobogású szívére hall­gatna, — mint legalább annyian Magyarországon, akikből talán kitelne egy eskadron honvédhuszárság, amelynek felállításával éppen most bajoskodott Andrássy Gyula gróf. —­ Én Bajza Lenkéről nem mondtam semmit, hogyan is vehetném a szájamra a nagyúri úrhölgy nevét, amikor hat neveletlen kölyköm van odahaza, — mond a kántor, aki éppen akkor tért vissza udvari szellőzködéséből, amely körülmény alól este a házi­gazda már felmentve érezte magát. Újholdunk lesz, — szólt szerény biztatással a A mult század legdivatosabb magyar regényírónője Beniczkyné Bajza Lenke, aki huszonöt év előtt halt meg. Ez az ifjúkori arcképe Barabás Miklós műve

Next