Uj Idők, 1931 (37. évfolyam, 1-27. szám)
1931-04-12 / 16. szám - Kosáryné Réz Lola: A tisztelendő főnöknő / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
A tisztelendő főnöknő — Elbeszélés — írta: Kosáryné Réz Lola A zárda üveges kapujáig nyolc lépcsőn kellett felmenni. A fiú úgy érezte, mintha legalábbis nyolcvan lépcsőn haladt volna felfelé. Az ajtónál megállt és egy pillanatig szemlélődött. Nem lehetett belátni a tejüvegen. Csengessen talán? Vagy megpróbálja a kilincset? Megnyomta a nagy vaskilincset és az ajtó kinyit. Vasárnap délután volt, látogatási délután. A tornateremben székek és padok álltak a fal mellett köröskörül, rajtuk intézeti ruhás apróka és nagy leányok, mamák, papák, testvérek csomagokkal, egy kislányhoz még a kiskutyáját is elhozták látogatóba. Zsongás, vidám kacagás hangzott ki onnan ... de amíg oda be lehet jutni. .. A fiú még sohasem járt itt. Tétován állt meg a kis előcsarnokban, ahol jobbra a kapusleány szobája nyílt, de most üres volt. Balra a társalgóba lehetett bemenni. De az is üres volt. Szemben pedig, mielőtt a tornaterem ajtajához ért volna az ember, a folyosó kanyarulatánál Káplár Emerencia anya kötögetett és vette keresztkérdés alá a látogatókat. Kihez jött? Milyen rokona? Mi van a csomagban? A fiú, a szélesvállú katonatiszt, — csak állt a bejáratnál és nem tudta, merre forduljon. Áhítat fogta el a szívét, amint a kis Jézus-szobrot meglátta fenn, a lépcső első kanyarulatánál, önkénytelenül levette a sapkát a fejéről és összekulcsolta a kezét. Így történt, hogy nem is léphetett Káplár anya elé, aki nyomban kitette volna a szűrét és Magduskát lehordta volna, amiért merőben idegen katonatisztek próbálkoznak jönni hozzá látogatóba. Nem léphetett Káplár anya elé, mert a következő pillanatban újra kinyílt a zárda kapuja és belépett rajta suhogó fekete köntösben, nagy, fehér, madárszárnyakhoz hasonló fátylával, két fiatal apáca kíséretében maga a tisztelendő főnöknő. A tisztelendő főnöknő öreg volt már és az arca kerek, piros és mosolygó és apró ráncok futottak rajta keresztül-kasul. Nemrég ünnepelte ötvenéves évfordulóját annak a napnak, hogy zárdába lépett. Márnem tanította az iskolában a leánykákat, csak iá kertben, vagy a folyosón, ha éppen találkozott egyikkelmásikkal. Nem foglalkozott földrajzi tudományokkal többé, csak a szív tudományai érdekelték még mindig. Tudott főzőcskét játszani a legkisebbekkel, ha az első napokon, szép őszi délutánokon, nagyon el voltak keseredve, tudott simogató kézzel vigasztalást adni a nagyobbaknak, ha maguk sem tudták, miért sírnak és fejcsóválva mondogatta, mesélgette minden látogatójának a szörnyű esetet, ami a zárdában történit: — Kérem szépen! Van egy kis tanítványunk, kilencéves . . idehozták. Egy vasárnapon jön a mamája egy úrral és ezt mondja neki: „Nézd, Médikém, itt az új papa!" Aztán elment a mamája és megérkezett az apja egy hölggyel és azt mondja neki: „Nézd, Médikém, itt az új mama!" Kérem szépen, este látom, hogy a gyerek sír. „Mi bajod?"— kérdeztem tőle. Azt mondja: „Jaj, tisztelendő főnöknő kérem, nekem nem kell két papa és két mama, még egy is elég volt, mindig csak veszekedtek, nekem nem kell más, csak tisztelendő főnöknő!" Hát, kérem szépen, az embernek a megszakadhat a szíve, ha ilyent lát! Mi lesz ebből a gyermekből? Hogyan fog ez élni? Hogyan fog ez szép dolgokban hinni? Most mindennap adok neki külön két darab cukrot minden ebéd után és behívom a szobámba és egy kicsit dédelgetem, mert olyan nagyon szomorú! így beszélt a tisztelendő főnöknő és így is gondolkozott. A templomban is eszébe jutott a kis kétmamás, kétpapás leányka és imádkozott érte. Ö nem tudta megoldani ezt a dolgot, nem tudta elképzelni, hogyan lehetne elrendezni, hogy mind boldogok legyenek, de rábízta a jó Istenre és megbékült lélekkel tért vissza. S amint belépett, meglátta a főhadnagyot. A fiú, aki már kezdte unni a várost és nem tudta, mit tegyen, hozzáfordult, összecsapta a sarkantyúját, meghajolt, kezet csókolt. — Kovács Magduskát szeretném meglátogatni. — Rokona? A főhadnagy azzal jött, hogy kijelenti: az unokatestvére. Hanem a tisztelendő főnöknőnek olyan kedves, meleg szeme volt, hogy nem bírta kimondani ezt a kis füllentést. — Nem kérem szépen. De a nagybátyjánál többször találkoztunk . . . — Ismeri a szüleit? — Igen, ismerem. Csend lett. A tisztelendő főnöknő nézte a fiút. Az drukkolt. A szó szoros értelmében drukkolt. Hol egyik lábára állt, hol a másikra. De a tisztelendő főnöknő szívében még nagyobb volt az összevisszaság. A szíve azt mondta, hogy a fiú igazat mond és tisztességes szándékkal közeledik, hiszen olyan kedves, csinos arca és nyílt szeme van. De az esze azt mondta, hogy résen kell lennie, vigyáznia kell a leányaira. Hátha mégis valami szélhámos, vagy egyéb gonosz ember? Elképzelni is szörnyű! — Van valami levél, vagy írás önnél a kislány szüleitől, hogy beleegyeznek a látogatásba? — Erre nem gondoltam, tisztelendő anyám. — Ez baj. Megint csend lett. A fiú aggódva sóhajtott. — Nem maradok sokáig . .. — Nagyon sajnálom. — mondta a tisztelendő főnöknő és a hangján érzett, hogy csakugyan sajnálja, — így nem engedhetem be.— Tisztelendő anyám . . . — Nem tehetek másként. Beláthatja. — Ez az utolsó szava, tisztelendő anyám? A fiúnak remegett a hangja és a főnöknő szíve összeszorult. De mit tegyen? — Az utolsó. — Akkor .. . legalább a névjegyemet tessék odaadni Magduskának . .. Dühösen, elkeseredve szedte elő a névjegyét. A tisztelendő főnöknő átvette. Tétovázva szólt: — Talán jobb lenne, ha nem is szólnék neki . — Ezt ne tessék megtenni! — kiáltotta a fiú és már majdnem sírt. 1— Legalább azt tudja, hogy itt voltam! Nyelt egy nagyot, felkapta dacosan, keserűen a fejét, szalutált, elment. Üres lett a kis előcsarnok. A tisztelendő főnöknő nézte a névjegyet eltűnődve. Szentkirályi István . . . Milyen szép neve van! És milyen derék, szép szál gyerek . .. szegény, milyen szomorú volt . . . odaadja, mégis odaadja a névjegyet. Mert ha Magdus várja mára és hiába várja, sírni fog éjszaka, nem tud este tanulni és holnap rosszul talál még felelni, pedig a nyolcadikban már nagyon fontos minden felelős. Ment be a tornaterembe csendesen, kicsit szomorkásan, hogy szokása szerint végigmenjen a papák és mamák között és itt is, ott is mosolyogjon, bólintson, végigsimítsa egy-egy kislány szöszi fejét.