Uj Idők, 1931 (37. évfolyam, 1-27. szám)

1931-04-12 / 16. szám - Kosáryné Réz Lola: A tisztelendő főnöknő / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

A tisztelendő főnöknő — Elbeszélés — írta: Kosáryné Réz Lola A zárda üveges kapujáig nyolc lépcsőn kellett fel­menni. A fiú úgy érezte, mintha legalább­is nyolcvan lépcsőn haladt volna felfelé. Az ajtónál megállt és egy pillanatig szemlélődött. Nem lehetett belátni a tejüve­gen. Csengessen talán? Vagy megpróbálja a kilincset? Megnyomta a nagy vaskilincset és az ajtó kinyi­t. Vasárnap délután volt, látogatási délután. A torna­teremben székek és padok álltak a fal mellett körös­körül, rajtuk intézeti ruhás apróka és nagy leányok, mamák, papák, testvérek csomagokkal, egy kislány­hoz még a kiskutyáját is elhozták látogatóba. Zsongás, vidám kacagás hangzott ki onnan ... de amíg oda be lehet jutni. .. A fiú még sohasem járt itt. Tétován állt meg a kis előcsarnokban, ahol jobbra a kapusleány szobája nyílt, de most üres volt. Balra a társalgóba lehetett bemenni. De az is üres volt. Szemben pedig, mielőtt a tornaterem ajtajához ért volna az ember, a folyosó kanyarulatánál Káplár Emerencia anya kötögetett és vette keresztkérdés alá a látogatókat. Kihez jött? Mi­lyen rokona? Mi van a csomagban? A fiú, a szélesvállú katonatiszt, — csak állt a bejáratnál és nem tudta, merre forduljon. Áhítat fogta el a szívét, amint a kis Jézus-szobrot meglátta fenn, a lépcső első kanyarulatánál, önkénytelenül levette a sapkát a fejéről és összekulcsolta a kezét. Így történt, hogy nem is léphetett Káplár anya elé, aki nyomban kitette volna a szűrét és Magduskát lehordta volna, amiért merőben idegen katonatisztek próbálkoznak jönni hozzá látogatóba. Nem léphetett Káplár anya elé, mert a következő pillanatban újra kinyílt a zárda kapuja és belépett rajta suhogó fekete köntösben, nagy, fehér, madárszárnyakhoz hasonló fátylával, két fiatal apáca kíséretében maga a tiszte­lendő főnöknő. A tisztelendő főnöknő öreg volt már és az arca kerek, piros és mosolygó és apró ráncok futottak rajta keresztül-kasul. Nemrég ünnepelte ötvenéves évfor­dulóját annak a napnak, hogy zárdába lépett. Már­nem tanította az iskolában a leánykákat, csak iá kert­ben, vagy a folyosón, ha éppen találkozott egyikkel­másikkal. Nem foglalkozott földrajzi tudományokkal többé, csak a szív tudományai érdekelték még mindig. Tudott főzőcskét játszani a legkisebbekkel, ha az első napokon, szép őszi délutánokon, nagyon el voltak ke­seredve, tudott simogató kézzel vigasztalást adni a na­gyobbaknak, ha maguk sem tudták, miért sírnak és fejcsóválva mondogatta, mesélgette minden látogató­jának a szörnyű esetet, ami a zárdában történit: — Kérem szépen! Van egy kis tanítványunk, ki­lencéves . . idehozták. Egy vasárnapon jön a mamája egy úrral és ezt mondja neki: „Nézd, Médikém, itt az új papa!" Aztán elment a mamája és megérkezett az apja egy hölggyel és azt mondja neki: „Nézd, Médi­kém, itt az új mama!" Kérem szépen, este látom, hogy a gyerek sír. „Mi bajod?"­­— kérdeztem tőle. Azt mondja: „Jaj, tisztelendő főnöknő kérem, nekem nem kell két papa és két mama, még egy is elég volt, min­dig csak veszekedtek, nekem nem kell más, csak tisztelendő főnöknő!" Hát, kérem szépen, az embernek a megszakadhat a szíve, ha ilyent lát! Mi lesz ebből a gyermekből? Hogyan fog ez élni? Hogyan fog ez szép dolgokban hinni? Most mindennap adok neki külön két darab cukrot minden ebéd után és behívom a szo­bámba és egy kicsit dédelgetem, mert olyan nagyon szomorú! így beszélt a tisztelendő főnöknő és így is gondol­kozott. A templomban is eszébe jutott a kis kétmamás, kétpapás leányka és imádkozott érte. Ö nem tudta megoldani ezt a dolgot, nem­ tudta elképzelni, hogyan lehetne elrendezni, hogy mind boldogok legyenek, de rábízta a jó Istenre és megbékült lélekkel tért vissza. S amint belépett, meglátta a főhadnagyot. A fiú, aki már kezdte unni a várost és nem tudta, mit tegyen, hozzáfordult, összecsapta a sarkantyúját, meghajolt, kezet csókolt. — Kovács Magduskát szeretném meglátogatni. — Rokona? A főhadnagy azzal jött, hogy kijelenti: az unoka­testvére. Hanem a tisztelendő főnöknőnek olyan ked­ves, meleg szeme volt, hogy nem bírta kimondani ezt a kis füllentést. — Nem kérem szépen. De a nagybátyjánál több­ször találkoztunk . . . — Ismeri a szüleit? — Igen, ismerem. Csend lett. A tisztelendő főnöknő nézte a fiút. Az drukkolt. A szó szoros értelmében drukkolt. Hol egyik lábára állt, hol a másikra. De a tisztelendő főnöknő szívében még nagyobb volt az összevisszaság. A szíve azt mondta, hogy a fiú igazat mond és tisztességes szándékkal közeledik, hi­szen olyan kedves, csinos arca és nyílt szeme van. De az esze azt mondta, hogy résen kell lennie, vigyáznia kell a leányaira. Hátha mégis valami szélhámos, vagy egyéb gonosz ember? Elképzelni is szörnyű! — Van valami levél, vagy írás önnél a kislány szüleitől, hogy beleegyeznek a látogatásba? — Erre nem gondoltam, tisztelendő anyám. — Ez baj. Megint csend lett. A fiú aggódva sóhajtott. — Nem maradok sokáig . .. — Nagyon sajnálom. — mondta a tisztelendő fő­nöknő és a hangján érzett, hogy csakugyan sajnálja, —­ így nem engedhetem be.­­— Tisztelendő anyám . . . — Nem tehetek másként. Beláthatja. — Ez az utolsó szava, tisztelendő anyám­? A fiúnak remegett a hangja és a főnöknő szíve összeszorult. De mit tegyen? — Az utolsó. — Akkor .. . legalább a névjegyemet tessék oda­adni Magduskának . .. Dühösen, elkeseredve szedte elő a névjegyét. A tisztelendő főnöknő átvette. Tétovázva szólt: — Talán jobb lenne, ha nem is szólnék neki . — Ezt ne tessék megtenni! — kiáltotta a fiú és már majdnem sírt. 1— Legalább azt tudja, hogy itt voltam! Nyelt egy nagyot, felkapta dacosan, keserűen a fejét, szalutált, elment. Üres lett a kis előcsarnok. A tisztelendő főnöknő nézte a névjegyet eltűnődve. Szentkirályi István . . . Milyen szép neve van! És mi­lyen derék, szép szál gyerek . .. szegény, milyen szo­morú volt . . . odaadja, mégis odaadja a névjegyet. Mert ha Magdus várja mára és hiába vár­ja, sírni fog éjszaka, nem tud este tanulni és holnap rosszul talál még felelni, pedig a nyolcadikban már nagyon fontos minden felelős. Ment be a tornaterembe csendesen, kicsit szo­morkásan, hogy szokása szerint végigmenjen a papák és mamák között és itt is, ott is mosolyogjon, bólint­son, végigsimítsa egy-egy kislány szöszi fejét.

Next