Uj Idők, 1931 (37. évfolyam, 1-27. szám)

1931-02-08 / 7. szám - Havas István: A kölni dóm / Versek - Havas István: Egy udvarház előtt / Versek - Havas István: Hallgat, tél csendje / Versek

Elfelejtett írók, elfelejtett írások Justh Zsigmond Több, mint harminc éve, hogy meghalt s író­társain kívül, nagyon kevesen tudnának felelni erre a kérdésre: ki volt? Az irodalomtörténetben helyet kapott. Néhány sorban megemlékeznek róla a századvégi, új irodalmi irányok mozgatói között Birtokán az öreg cseléd­ek emlegetik még az emberséges földesurat. Kortársai, idős arisztokraták és gentryk, ha nevét hallják, bólintanak s azt mond­ják: Igen, igen, a Justh Gyula öccse volt. Ha nem halt volna meg harmincegy éves ha nem csak álmodta, de meg is alkothatta korában, volna műveit, ma nem csak úgy emlékeznének meg róla, mint a megalkuvást nem ismerő, tüzes politikus öccsé­ről, hanem a politikust emlegetnék úgy, mint a nagy író bátyját. „Ha nem halt volna meg." Sok ilyen tragikus ha találtatik a magyar törté­nelemben, amely tele van olyan nagy ígéretekkel, amelyeket nem váltott be a sors. Justh Zsigmond politikusnak indult. Előkelő és gazdag családból származott. Náluk tradíció volt karddal, vagy ésszel szolgálni a hazát. Józanul, túl­emelkedve a vármegyei bölcsesség keretén, szemlélte nemzete hibáit, erényeit és bajait. Kereste és, úgy hitte, meg is találta az orvosságot. A­ betegség a fajta egyéni tulajdonságaiból fakadt, de ezekben az egyéni tulajdonságokban rejlett az orvosság is. Tudta, hogy a fajta erényei ellensúlyozzák a hibákat: a nembánomságot a munkakedv, a szét­húzást a jóindulat; a féktelenséget a férfias erő. Az európai szintű filozófus, a képzett nemzetgazda sze­mével látta a helyzetet s a regényíró szemléltető ere­jével akarta megmutatni a helyes utat. Huszonnégy éves korában, párizsi útján, felkereste Tainet, a nagy francia tanulmány­esztétikust, aki megkedvelte a fiatal magyart és csodálkozott azon, hogy nem írónak készül. Taine ugyanis a beszélgetés alatt felismerte Justh Zsigmond rendkívüli írói adottságát. Ez a francia lángész keltette öntudatra Justh Zsigmondban az írót. Azt az írót, akiről, halála után, egyik komoly kritikusa azt írta, hogy „nemzetjavító életfelfogása, forró fajszeretete és kivételes írói eszté­tikája egy elbeszélő Széchenyi Istvánná tehették volna". Hét könyv maradt utána, közöttük a „Kiválás genezise" című sorozat három első kötete: Gányó Julcsa, A pénz legendája és a Fuimus, hatalmas írói készséggel mutatta meg , amelyekben magyarság két legjellegzetesebb típusának: a gentrynek és a parasztnak romlását és újjászületését. Az analitikus regényíró színes, érzékeny eszkö­zeivel rajzolta meg a hagyományaiba, bűneibe és szo­kásaiba belekövesedett osztály pusztulását, amelynek csak erős, józan és dolgos tagjai tudnak , kiválni és megmenekülni. Tizenkét kötetre tervezte A kiválás ge­nezisét és a tizenkét kötetben az egész akkori magyar társadalmat meg akarta írni. Sajnos, Justh Zsigmond életéből csak három kötetre tellett. Csak a túlkulturált, túlgazdag arisztokrata hölgy lelki drámáját, egy életrevaló parasztlány lelki újjá­születését és egy pusztuló, agyonélt főnemesi család regényét írhatta meg. Mind a három regény értékes munka. Alakjait, akár urak, akár parasztok voltak, tisz­tán látta. Stílusa ma is friss, kifejező, csodálatosan hajlékony. Paraszthőseit, nagyvilági gavallérjait, főúri dámáit és művészeit zökkenő nélkül, simulékonyan kíséri az életízű dialógusokban. Jól épít. Kompozí­ciója sohasem csinált. Lélekrajza kísértetiesen pontos. Sokáig élt a nyolcvanas évek Párizsában, Flau­bert, Maupassant városában, becsületességét, formaművészetét. Átvette ezek irodalmi Technikát a fran­ciáktól tanult, de minden témája, minden alakja, minden célja magyar maradt. Itthon szoros kapcsolatot tartott az irodalmi kö­rökkel, bár külsőségekben a magyar földesurak életét élte. Birtokán lakott Szabadszenttornyán. Betegségét is itt szerezte. Egy meleg tavaszi napon a község plébánosát hozta magához ebédre. Ő hajtotta a négyesfogatot. Hirtelen záport kaptak. Justh Zsigmond ekkor le­vetette a kabátját és az öreg papra adta, hogy az meg ne fázzék, ő maga bőrig ázott. A hűlést tüdőgyulladás követte és vágtató, gyilkos tüdőbaj. Néhány évig vonszolta még magát Justh Zsig­mond a Riviéra és Afrika egyik napfényes helyéről a Magyar műgyűjtők kincsesházából. Böhm Pál: Vén cigány 16* 206

Next