Uj Idők, 1935 (41. évfolyam, 1-26. szám)
1935-03-31 / 14. szám - Csathó Kálmán: A Szép Juhászné / Regények, elbeszélések, rajzok, színdaradok
kiállítani... Akkor mindjárt akadnának, akik szeretnék magukat megszépítve látni... Ida járt az eszében, mert arra gondolt, hogy Ida talán hajlandó volna magát barátságból lefestetni, anélkül, hogy az érdeklődők előtt elárulná, hogy a kép ingyen készült. Ámbár ez se menne könnyen, mert Kovalszkyné aligha volna hajlandó a világ előtt elsőnek vállalni azt a könnyelműséget, hogy komoly pénzt adott a leánya képmásáért. Azt viszont, hogy Idát ingyen festette le, mástól meg pénzt kér, hogy azok olyan magyarázatot ne fűzzenek hozzá, ami ha neki, sőt esetleg Idának nem is volna kellemetlen, Kovalszkynéban ne keltene felháborodott ellenkezést? Mindezt Idával kellene megbeszélni, de csodálatosképpen három nap óta már mindenkiről volt szó, csak még róluk nem. Az anyja úgy hallgatott Kovalszkyékról most is, mint ahogy a leveleiben tette, ő pedig éppen úgy nem mer róluk kérdezősködni, mint Bécsből. — Mindegy! Majd felmegyek hozzájuk a Svábhegyre ... Mert kinn vannak bizonyosan ... A nagy hallgatást azonban mégis lehetetlen volt véletlennek tulajdonítani és az jutott eszébe, hogy hátha történt valami, talán összevesztek az öregek? Akkor pedig nagyon furcsa helyzetbe kerülhet, ha egyszer csak beállít hozzájuk. Mert lehet, hogy... A fantáziája képtelennél képtelenebb helyzeteket rajzolt eléje, úgyhogy végre is belátta, hogy, ha csak végképpen le nem akar mondani róla, hogy Idáékat felkeresse, tisztáznia kell a dolgot az anyjával. Amint négyszemközt maradtak, nem is várt tovább, hanem megkérdezte: — Hát Kovalszkyék? Velük nem tetszett beszélni? Borsosné tágra meresztette a szemét. —• Kovalszkyékkal?... Hát?... hát nem tudod?... Hiszen megírtam!... — Mit? — Azt a borzasztó szerencsétlenséget!... Nem kaptad meg a levelemet? Hosszan-szélesen leírtam az egészet... — De mit, édesanyám?.. Tessék már mondani!... Én nem kaptam semmit... — Az lehetetlen!... Alig, hogy elutaztál! Talán a harmadik, vagy negyedik levelem volt!... Tisztán emlékszem, mert Lukácsné volt nálam aznap és félbe kellett miatta szakítanom az írást... Józsi úgy érezte, mintha a szoba forogna vele. Szerencsétlenség? Ida? Talán meghalt? ... Rekedten, rémülten, türelmetlenül* szakadt ki a hang a torkából: — Az Isten szerelmére! Tessék már mondani, hogy mi történt? ... Ida meghalt? — Ida? Nem!... Dehogy!... De az anyja meg az apja. Ida nem volt otthon, azaz nem volt fenn a nyaralóban, mikor kigyulladt. — Kigyulladt a nyaraló? —- kérdezte Józsi megdöbbenve, de megkönnyebbülten is, mióta tudta, hogy Idának nem történt baja. — Kigyulladt! Hogy mitől, azt nem tudja senki. Felmentek november közepe táján, hogy az aszott gyümölcsöt lehozzák, vagy nem tudom én miért. Este befűtöttek a konyhában és ott is feküdtek le. A cseléd átment aludni a vincellérekhez, a villában csak ők ketten voltak, a szegény doktor bácsi meg a felesége. Reggelre volt odarendelve a fuvaros. Éjszaka a vincellérné felébredt a nagy világosságra. Már akkor lánggal égett az egész nyaraló. Fellármázták a szomszédokat... Persze, olyankor alig egy-két ember lakik az egész környéken. Oltásról szó sem lehetett ... Bennégtek mind a ketten. — Rettenetes! — szörnyedt el Józsi. — És szegény Ida? — Képzelheted! Majd megőrült! Ilyen csapás! Egyszerre veszíteni el apját, anyját ilyen váratlanul. És hozzá még ilyen iszonyú módon! — Borzalmas! És most hol van szegény? Borsosné felhúzta a vállát. — Nem tudom, fiam! Én a temetésen láttam utoljára... Nagy temetés volt, képzelheted! Ott volt az egész város, mert nagyon szerették szegény doktor bácsit és a feleségét is ... Meg aztán Ida iránt is nagy volt a részvét... — Itt van Ida Pesten? — Nem! Dehogy!... Nincs itt!... Elköltözött valahová vidékre. Rokonokhoz. Azt hiszem, az anyjának a testvére jött érte. Az vitte el magához. Hogy hová, arról sejtelmem sincs. Én azóta nem hallottam szegénykéről semmit. Józsi megsemmisülten bámult maga elé. Az édes izgalommal teli karácsonyváráshoz hasonló hangulatának egyszerre vége volt. A reménység szétfoszlott. Pest, az igéret földje, a csodákkal teli város, amely boldog diadallal kecsegtette addig a pillanatig, fakó, sivár, unalmas faluvá zsugorodott körülötte. Pesti kiállítás? Hát kinek állított ő ki itten?... Kinek festette a Hálaérzetet? Mi értelme volt úgy rendezni a dolgát, hogy az egész nyarat idehaza töltse? Okosabb lett volna utazni menni, vagy ottmaradni Bécsben. Esetleg hazajönni egy-két hétre, aztán visszasietni, azt adva okul, hogy dolgoznia kell. Mire való volt a megtakarított pénzén divatos ruhákat csináltatni? Hogy árszlános megjelenésével elkápráztassa, lefőzze, megszégyenítse azokat, akik azt jósolták, hogy el fog zülleni? Igen, ennek lett volna értelme, ha Ida tanúja lehetne a diadalának! De így? Ebből már elég volt! Már látták, már tudják, hogy halad a pályáján, de érteni nem értik most sem és gyanakodva fogadják. Érzi ő ezt jól. Nem tartozik közéjük. Nincs semmi, ami ezekkel az emberekkel összetűzze. Csak a szülei vannak itt, azok is egészen mást látnak a pályájában, a sikerében, mindenben. Érteni csak ő értené meg egyedül ebben az egész városban! Ő, akiért és akinek dolgozott az egész idő alatt, míg oda volt. Ő, akinek „üzent!" Az egyetlen, aki azt az üzenetet megérthette volna. A többiek? Mit láthatnak azon a képen?.. Annyit, amennyit a levélből azok, akik csak a borítékot látják kívülről. Most itt a felbontatlan levél, amire a postás ráürkantotta: „címzett ismeretlen helyre utazott", így kapja vissza magát a levelet, ahelyett a válasz helyett, amelytől az üdvösségét várta! Borsosné aggódva nézte a fiát: — Mi bajod, Józsikám? ... Vagy úgy? Persze! Hiszen borzasztó dolog!... Borzasztó! De mi már túlestünk rajta akkor!... Neked persze új az egész!... Józsi arra gondolt, mit állhatott ki az a szegény leány, mikor az a szörnyű csapás érte. Micsoda rettenetes megrázkódtatás lehetett az, és miféle nehéz 486'