Uj Idők, 1936 (42. évfolyam, 28-53. szám)
1936-11-15 / 47. szám - Ebeczki György: Kosztolányi Dezső / "Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok; kisebb elbeszélések"
Amikor leírom a nevét, az írásai halhatatlan ízét érzem. Nem tudom elhinni, hogy már nincs. A halhatatlanság több, mint az élet. Sokszorosa az életnek. Neki minden sorában az élet sokszorosságát érzem. Miről írt? Mindenről. De leginkább a legnagyobb csodáról, a kinyithatatlan titokról, a határok közé nem szorítható határtalanságról: az emberről. Első nagy versciklusában a Kisgyermek panaszai-ban a gyermek távollátó és álomlátó révületével figyelte az embert. A távoli csodát, a felnőttet, az örömöt és a bánatot, a szerelmet és a kietlenséget viharos, változó hátterével. Aztán írta a novelláit. Nem történetek voltak ezek, hanem emberek. Mindegyikben az ember jelent meg, emberi teljességében, csorbítatlanul, az élet és a halál rettenetes távlatai között, a valóság és a költészet olyan mágikus erejével, hogy éreztem a hősei meleg húsát és a hús alatt a csontvázat. Nem író volt, hanem alkotó. Egyszerre teremtett és egyszerre élt. Az álomlátásában, a révületében, a tudatalatti és a természetfölötti megsejtetésében volt valami varázslat. Amihez hozzáért, életet kapott, de az életen túl költészetet is. A hangja megütött egy hangot az emberben s a hang tovább énekelte az ő melódiáit, a színei kicsaptak a fekete betűkből. Az Ő színeivel égtek az ember szemében. Mindegy, hogy miről írt. A lázbeteg őszi erdőről, egy sárgapiros felhőről, amelyet gyermekkorában látott, vagy egy tehetségtelen költőt végzett ki néhány sorban. Amit mondott, az mindég élmény volt s az ő élménye örökre az olvasóé lett. Vidéken született, nagy alföldi városban, amely fölött az ifjúság „aranysárkánya" libegett és emelkedett egyre magasabbra. A nagyapja a szabadságharcban verekedett, az apja tanár volt a gimnáziumban, ahol Vele együtt a század végén olyan diákok ültek a padban, akikből az induló, békebeli Magyarország nagy szellemi értékei lettek. Az alföldi városra akkor ajándékozó kedvében tekintett le az Isten. Aztán a zsongó, forró Pestre került, amelynek az aszfaltját a fiatal Molnár Ferenc, a lángoló Bródy Sándor és a francia kulturájú Heltai Jenő koptatták. A művészkávéházban Ambrus Zoltán olvasta a külföldi lapokat, a fanatikus tekintetű Osvát Ernő folyóirat-alapításról álmodozott és biztató leveleket írt egy mulatóskedvű Ady Endre nevű jogásznak Nagyváradra. Ő szédülten és boldogan járt az ideges városban, amely olyan volt, mint egy óriási állomás. Mindenki indult, mindenki készülődött itt. Egy este a fülledt diákszobában megírta az Ülői úti fákat. Az ifjúság lombjai, mennyei muzsikával bólogatnak ebben a versben. Evvel a muzsikával indult el a halhatatlanságba. Aztán jött még sok vers, a születetten kultúrált lángész versei és a regények, az érett tehetség mesterművei, a Véres költő, az Aranysárkány, az Édes Anna. Versfordítások. A külföldi költészet csodáit teljes szépségükben adta vissza. Színházi, irodalmi kritikái magasiskolái voltak a művészetnek. Biztosabb ítéletű, eszményibb ízlésű íróművész kevés van. Hite volt a művészet. Költő volt, igazi költő a legkisebb vércseppjéig. Nem ismerte a megalkuvást. Nem vakon, hanem az alkotás emberfeletti világosságától eltelve, hitt a művészetben. Soha nem írt le egyetlen henye sort, soha nem írt meg egyetlen csak félig is nem-művészi témát. A legtisztábbat, a legmagasabbat kereste mindig. A tökéleteset. És meg is találta. Ő volt a tökéletesség. A legigazibb irodalom. Imádta a nyelvet, magyarságunk lelkét. Ezt a gazdag, véresen színes, férfiasan kemény, fájdalmasan göröngyös és mégis zenei nyelvet úgy formálta, mintha ő alkotta volna meg. Amikor őt olvastam, szinte az volt az érzésem, hogy most hallok először magyarul beszélni. Arany János óta nem volt hasonló művésze a magyar nyelvnek. Impresszionista költőnek indult, modern költői iskolát teremtett, holott klasszikus volt már a legelső verse is. ízlése, biztonsága, emelkedett költői hite klasszikussá tették minden írását. És klasszikus azért is, mert halhatatlan. Halhatatlan volt már életében is. Halhatatlan lángelmének született. Halhatatlan értéke kultúránknak, amelyet az ő művei európaiabbá, emelkedettebbé, nemesebbé tettek. Rangot kaptunk tőle. Hatása, — mert mint minden igazi művész mester is volt, — gyönyörűségesen gazdag. Minden írása — akár vers, akár próza — tiszta, nemes, meg nem alkuvó művészeket és műértőket nevel. November harmadikán, évekig tartó rettenetes szenvedés után halt meg. Tudta, hogy meg kell halnia. Nap, mint nap együtt ébredt és aludt a halállal. Tízszer operálták meg. Beszélni már nem tudott. De a lelke még mindig szavakat keresett, írt, egyre írt. Erőtlen, haldokló kezével még mindig fogta a tollat, amelyből folyt a lélek kék vére, a tinta. A gondolatai még lángoltak és utat kellett nyitnia a gondolatainak. Remek könyvében, a Véres Költő-ben leírta Seneca halálát. Az antik bölcs, mialatt vére a fürdőmedence vízével keveredett, tanítványainak diktálta, hogy mit érez, hogyan halad a sötétség felé, így jegyezte ő is cikázó betűkkel az utolsó utat a sötétség felé. Költő volt haldoklásában is. A szenvedésen túl, a búcsúzáson túl a költő kiolthatatlan szomjúságával figyelte a változást: a sötétséget. De ő utána csak szikrázó világosság marad. EBECZKI GYÖRGY "730