Uj Idők, 1937 (43. évfolyam, 1-26. szám)

1937-03-28 / 13. szám - Ladányi László: Nem aludt az anyám ma éjjel / Versek

még­ összébb bújva, ördögi tervet koholnak a nagy sóhajok közepette. Győrbe küldik a Militaergericht-et. A tárgyalás rövid, két óra múlva lehull a vártéren a Kristián gróf hajporos feje. Ekkor azonban kaján szóra emeli hangját a törvényszék generális­ elnöke: — És most verjétek vasra a másik bűnöst, Huszár Kristóf száznagyot ki a szent felség szigorú tilalmá­nak megszegésével hadi párbajra hívta ki s megölte az esztergomi tatár Mirza béget... amiből még nagy bajt zúdíthat ránk a budai basa haragja! — Az infánsnőt mentette meg! — üvölt a lázadó magyarság. Wokurka generális habozni kezd: tán még­se lesz tanácsos a száznagyot itt Győrött kivégez­tetni, de csak annál indulatosabban lármáz tovább: —• Mellékes, miért tette. Izgága vntézkedéséért halál jár. Viszem magammal Wienerneustadtba! Félre az útból... Bocsánat, fenséges infánsnő, óhajt valamit? Anna­ Glória csitítóan pillant a már-már kardot rántó magyarokra s hanyag fölénnyel veti oda Wo­kurkának: — A hintómat hamar !A szent császárhoz Bécsbe kell sietnem ... * A bécsújhelyi tömlöcrácsnál Adele meg Hocher uraimék fogadják a győri rabot. Betaszítják egy cellába, aztán tovább tanakodnak Wokurkával a vasajtó előtt: „hát Drachenfels Poldi gyáva kölyök, de a császár kegyence s az ő Har­degg bátyját már amúgyis kivégeztük. Vi­szont a fegyelem s a paritás megkívánja, hogy Hardegg fejével szemben legalább egy magyar fő is lehulljon. Különben nagyon elbízza magát az a rebellis náció... Nekünk hát azt kell bebizonyíta­nunk, hogy Huszár Kristóf sokkal bűnösebb Poldinál. — Poldinak elég a császári megrovás, de a száznagy­nak itt a börtön előtti Zrinyi-vérpadon halnia kell..." Vad lárma onnan bentről. Az urak épp arra nyit­nak be, hogy Kristóf dühös pofonnal lódítja a sarokba a beszédes Poldi bárócskát. A száznagy megfordul és méltatlankodva ordít: — Ide, te hiéna, te hóhér Hocher, hát van képed hozzá, hogy engem, ki vitézségemért halok, egy félsz­szeplős gyávával csukatsz egy tömlöcbe? Én vitéznek dukáló külön más siralomházat követelek! Ide vele, oda velem, menjünk. — A császár kegyencét merted bántalmazni?! üvölt Adele, — azonnal kövesd meg. — Azt lessétek, pribékek! Szó szavat ér, pillanat múlva Kristóf már a folyo­són dulakodik Wokurkáékkal s imszárfortéllyal nagy tágasságot csap az előrontó börtönőrökön át. Pöröly­öklével menekülően ugrik ki a térre, ott áll már a h­irhedt vérpad Zrínyi-dobogóján s épp száz muskéta készül tüzelni rá, midőn nagy hirtelen egy fekete udvari hintó robog oda a tömlöc elé. Koronás fátyolú apáca ül benne, de ahogy kitoppan, mindenek tüstént Glória infánsnőre ismernek a noviciá­ban. lobogtatja a császári aranypecsétes levelet: Magasan — A szent felség parancsa: Huszár Kristóf sza­bad! Lovat alája, kíséretet mellé ... A száznagy hálálkodva borul eléje. Glória kény­harmatos szemmel hosszan néz reája: — Im­ nekem is van már mátkám: Krisztus a vőlegényem. De imámban mindennap áldani foglak, — te vezettél Hozzá ... Kristóf lóra pattant a hajbókoló pribékek előtt. Nyergéből még visszakiáltja: — A hol az gyávaságnak van böcsülete, a hol az vitézségért nyakazás jár, ne higyj te ott az németnek, akármivel hitegetnek, — nem győzhet ott magyar virtus, verje meg a Jézus Krisztus! Eb ura fakó, vivát Thököly! # Egy vágta Győr­ hazáig! Ketten ülnek a lakomás asztalfőn Orsikával s együtt éneklik a magyarság öröm-köröm nótáját: „Adjon Isten minden jót, A magyarnak lágy cipót, A székelynek olcsó sót, A lengyelnek telt hordót, A németnek? A németnek koporsót...!" Másnap aztán odább hét vármegyével! És akkor robognak be az örömöt lövő lobogózott városba, mi­kor Thököly uram épp oltár elé lép, hogy örök hűsé­get esküdjék szépséges Zrínyi Ilonájának. És Imre urunk intésére Huszár Kristóf meg Legéndy Orsika is velük esküdhetnek. Boldog perc! Künn a magyar szabadság reménynapja ragyog s az ünneplő tizen­három vármegye vigadó hittel dalol. Nem aludt az anyám ma éjjel Nem aludt az anyám ma éjjel, Hallottam nehéz sóhaját. Úgy jutott hozzám, mint meleg szél, Mely tikkasztja a Szaharát. Kiszáradt torokkal feküdtem És kínozott sok gondolat: Az járt eszemben, hogyan él ő E búval terhes ég alatt. Tűnődtem az anyáknak sorsán Kiket nem hajt már szenvedély, Kik elfeledték rég a csókot, S csak táplálják, ki enni kér. Szívük vérét nem fűti láz már. Sem szerelem, csak szeretet. Nem nézik arcukon a ráncot. Tudják, hogy elvégeztetett. És töprengtem. Mi hajtja őket, Milyen vad érzés, élni még! Mikor nem érzi már a szájuk A szerelem s a csók ízét. És jó-e az, hogy másnak adnak Mindent, ami nekik maradt, S feloldódnak a szeretetben, Mint köd a napsugár alatt. A célt látják-e élesebben, Vagy azt, hogy minden hasztalan? Betegség-e a vágy, a küzdés, S a szívünk mért oly nyugtalan? Az járt eszemben, hogyan élünk E búval terhes ég alatt S mint denevér az éji tornyon Függött fölém a gondolat. Anyám sóhaját küldte hozzám, Az ismeretlen holnapot. S kínnal, kéjjel hullt rám az érzés, Hogy én még fiatal vagyok, így feküdtünk egymástól távol, Kik egyek voltunk valaha! Forró sóhajunk forrt csak össze, Mely tikkaszt, mint a Szahara. LADÁNYI LÁSZLÓ 4G2

Next