Uj Idők, 1937 (43. évfolyam, 1-26. szám)

1937-06-13 / 24. szám - Ladányi László: Hangtalan esti kép / Versek

A reménytelen szerelem sokkal költőibb, költői feldolgozásra sokkal alkalmasabb, mint a boldog szerelem. A költőt is sokkal jobban ihleti, mert az ihlet legfőbb táplálója a vágy és az ember nem az után vágyódik, aki mellette van, hanem az után, aki messze, elérhetetlenül messze van. A remény­telen szerelem hatásosabb is: az olvasó, különösen a versolvasó, meghatódást, bánataira írul rokon bánatot keres a versben; nem a boldog ember olvas verseket, hanem a szomorú és a szomorú verseket szeretik igazán. És a hagyomány hatalmával is számolni kell. A költők a reménytelen szerelmet énekelték, mert elődeik is azt énekelték, mert azt tanulták, hogy a reménytelen szerelem a leginkább költői téma, költőknek való érzelem. A költői hagyományok hatalma beláthatatlanul erős — nagy világnézeti és társadalmi átalakulásokra van szükség ahhoz, hogy uralmuk meginogjon. Ilyen nagy átalakulás következett be a XIX. szá­zad folyamán. A nemesi társadalmak összeomlása, a pozitivista világkép, a természettudományok, az ipari civilizáció, a szabadság­ eszme és ezer más kitevő, a XIX. század teljes nagy fronttámadása kellett ahhoz, hogy a költők leszokjanak Petrarcá­ról. A XIX. század közepének realizmusa a költé­szetet is közelebb hozta a hétköznapi valósághoz, a lírai költőtől kezdték megkövetelni, hogy igazat írjon, hogy őszinte legyen. VII. Nálunk ezt a forradalmi újítást Petőfi Sándor neve jelenti. Ő volt az, aki szakított a hagyomán­­nyal és verseiben azt juttatta kifejezésre, amit ő, Petőfi Sándor, érzett, nem pedig azt, amit az elődei és Petrarca éreztek vagy úgy tettek, mintha érez­nének. A Magas Hölgyet leszállította a piedesztál­ról a „szőke kislány" és „barna kislány" földszint­jére, játékos és igaz szerelmi élményeit énekelte meg és nemcsak a távoli hölgyet, hanem a közel levő as­­szonyt is. Petőfi zsenialitásának sikerült az, ami rajta kívül alig egy-két költőnek a világirodalom­ban: szép verseket írt a saját feleségéhez. Ez petrarcai hagyomány végleges bukása, itt kezdődik a egy új, másfajta, ha nem is mindig szebb, de min­denesetre őszintébb költészet kora. Hangtalan esti kép Mint fénytelen, súlytalan fekete bura Borítja a csönd a szobát, Nem roppan a bútor, nem koppan a lépés, Elnémul a kinti világ. Húgom a pamutja színes fonalát úgy köti, mint sorsot a Párkák. Szeme villan a tűre, rávillan a tű, Fonódnak a zöldek, a sárgák. Haja fénylik a fényben, szelíd, szomorú Mosoly csillan fel az ajkán. Álmot szövöget és a zöld, meg a sárga Fonálban a nyár tüze bujkál. Apám keze közt most meglebben az újság, Emészti a köznapi gondot. Lelke futóhomok csak már, mit a zordon Idő szele messzire hordott. Jaj néki, ki élni fegyvertelen indult És vértje sem volt csak a jóság, ő szenved ezért, fia szenved ezért. Legyűrte a léha valóság. És az anyám is, aki hallgatag ül most — Serény kezén szunnyad a munka — Emlékei kusza, bús képei közt Nem lel sehol másra, csak gondra. Beteg szíve fáj, akadozva dobol Harcába szegény de kifáradt. Lágy fényű haja homlokára borul, Mint fűzre az őszi faágak. És én magam is, kit e furcsa keretből A gondolat csillagos útja­kiránt, Itt ülök keresve nyitját a titoknak, Mit lelkem rég tudni kívánt: Mi a cél, mi a bér, hova tér meg a bús Lélek, kit a sorsa letör? Jön-e Isten a nagy szakadék peremén, Vagy elnyel a síri gödör? Nem szólal a szó, nem robban a hang sem,­ Nem hull kegyelemzuhatag, Nem roppan a bútor, nem koppan a lépés, És nem dőlnek szét a falak! Választalanul, részvéttelenül Borítja a csönd a szobát. Csak a szem nehezül, csak a szív nehezül És álom a kinti világ. LADÁNYI LÁSZLÓ: Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ... Mühlbeck Károly rajza •874

Next