Uj Idők, 1937 (43. évfolyam, 1-26. szám)
1937-01-03 / 1. szám - Királyhegyi Pál: Wanted-Female / Regények, elbeszélések, rajzok, színdaradok
fe» sággal, hanem inkább ösztönös megérzéssel tudja, hogy ha áttér a nyugati életformákra és lelkendezve magáévá teszi a Nyugat vívmányait, akkor ezekkel együtt magára veszi a velejáró átkokat is. S akkor vége a békéjének, vége a nyugalmának. Az igazi keleti lelkiség még a harcot, a küzdelmet is csak olyan átmeneti jelenségnek fogja fel, amely a sors folytán talán elkerülhetetlen, de amelynek nem szabad a lelket kizökkentenie nagy és erős nyugalmából. A hinduk szent könyve, a Bhagavad-Gitá arra tanítja a harcost, hogy gyűlölet és indulat nélkül küzdjön, csak azért, mert sorsa erre a kötelességre szánta, de ne akarjon hasznot húzni fegyveréből. Vajjon ez a felfogás szerepelt-e a világháborúban? A keleti ember rábízza magát Istenre és istenszabta sorsára, kevésbbé igyekszik okos lenni, mindent a lehető legjobban tudni, mint a nyugati ember. Erejének tudata nem szédíti meg, mert gyengeségnek érzi Isten erejéhez mérten. Érzései szabják meg magatartását és ezért van az, hogy a logikusan gondolkozó nyugati ember nem győz álmélkodni a Keleten afölött, hogy szavát és szándékát lépten-nyomon „félreértik". Elfelejti, hogy az ő logikus gondolatmenete nem indít meg hasonló gondolatmenetet a keleti emberben, mert ez sommázva, érzelmi hatásainak végösszegében veszi tudomásul azt, ami a nyugati ember szavában és magatartásában megnyilvánul. De arra aztán sohasem gondol a nyugati ember, hogy ő maga még kevésbbé érti meg a keleti lelket. Ma még nagyrészt idegenekként állnak szemben egymással. De akarva-nem akarva tanulnak is egymástól. A Kelet már összetalálkozott a Nyugattal és ez a találkozás nem marad eredmény nélkül. A Kelet is sokat megtanul a Nyugattól, de a Nyugatnak is van mit tanulnia a Kelettől! És egyszer majd eljön az idő, amikor az ellentétek kiegyenlítődnek és a különbségek elenyésznek. Az lesz az igazi béke hajnala ezen a földön. Wanted-Female — Elbeszélés — írta: Királyhegyi Pál. Joan Mitchell talán nem volt a legszebb gépírólány egész New Orleansban, de az bizonyos, hogy puha szőke hajával és kék szemével mégis csak ő volt a legcsinosabb a Clements-irodában, ahol dolgozott. Egyébként majdnem olyan lányok, azzal a különbséggel, hogy volt, mint a többi bár nem volt lusta, hiányzott belőle az ambíció. Az ambíciónak ez a teljes hiánya idegesítette Joan apját, aki szintén a Clements-irodában volt hivatalnok, kerek huszonöt esztendeje: — Úgy látom, hogy te egész életedben csak gépírólány akarsz maradni... — Rosszul látod, apa. —• Végre egy okos szó! Elvégre elég öreg vagy már, lehetnének legalább terveid. — Nincsenek terveim. Tizennyolc éves vagyok és eddig még semmi sem történt velem. A terv nem ér semmit. Szerencse kell. Ha szerencsém van, akkor minden sikerül, ha meg nincsen, akkor minek idegesítsem magam hiábavaló tervekkel? — Én is meg vagyok áldva a leányommal, mondhatom. Biztosan a mesebeli hercegre vársz, hogy eljöjjön arany Rolls-Royce kocsiján és így szóljon: te vagy az a lány, akire egész életemben vártam! Vagy talán arra vársz, hogy valahonnan vagyon hulljon az öledbe? Ha szerencséd van, a főnyereményt is megütheted. Joan mosolygott: — Látod, ez az ötlet a főnyereménnyel, nem is olyan rossz. Lehet, hogy megütöm. Valakinek csak meg kell nyerni azt is. — Miért? Van sorsjegyed? — Nincs. De az nem fontos. Sokan vannak, akiknek van sorsjegyük és mégsem nyernek. Ha igazán szerencsém van, találhatok sorsjegyet, főnyereménnyel. Az apa feladta a harcot. Ezzel a leánnyal nem lehet okosan beszélni. Voltak fiatalemberek az irodában és az irodái kívül is, reménykedő optimisták, akik barátkozni póbáltak Joannal, színházba, moziba hívták, udvaroltak neki, de Joan nem törődött velük. David Peabody volt az egyetlen, Joan udvarlói közül, akit nem lehetett elkedvetleníteni. David negyven körüli molett fűszeres volt, — self made man — ahogy ő büszkén hirdette magáról, bár nem volt vagyona, csak kis üzlete, amely elég rendes megélhetést jelentett. David konok volt, mint a kőszirt, okos, mint a savanyúcukor, amit árult és nem lehetett elkedvetleníteni. Hetenként egyszer, percnyi pontossággal megkérte Joan kezét és mosolyogva vette tudomásul a kosarat, mintha valami váratlan ajándékot kapott volna. Joan pedig várt. Maga sem tudta volna megmondani pontosan mire, de várt valami szerencsés fordulatra, valami szépre, valami jóra és csak azt tudta teljes bizonyossággal, hogy amire vár, az semmiesetre sem David, a fűszer- és csemegeüzletével. És egy napon történt valami, ha nem is egészen az, amire Joan számított. Joan nem szeretett szombatonként bevásárolni, unta a kis fonott kosarat a karján, amelyet ilyenkor cipelnie kellett, de jó lány volt és örült, hogy az édes őfensége Edvárd királyi herceg, a kenti hercegi pár fia, most lett egyesztendős. A kenti herceg VI. György angol király és Edvárd ex-király öccse. Felesége Marina görög hercegnő