Uj Idők, 1937 (43. évfolyam, 1-26. szám)

1937-01-03 / 1. szám - Királyhegyi Pál: Wanted-Female / Regények, elbeszélések, rajzok, színdaradok

fe»­ sággal, hanem inkább ösztönös megérzéssel tudja, hogy ha áttér a nyugati életformákra és lelken­dezve magáévá teszi a Nyugat vívmányait, akkor ezekkel együtt magára veszi a velejáró átkokat is. S akkor vége a békéjének, vége a nyugalmának. Az igazi keleti lelkiség még a harcot, a küzdel­met is csak olyan átmeneti jelenségnek fogja fel, amely a sors folytán talán elkerülhetetlen, de amelynek nem szabad a lelket kizökkentenie nagy és­ erős nyugalmából. A hinduk szent könyve, a Bhagavad-Gitá arra tanítja a harcost, hogy gyű­lölet és indulat nélkül küzdjön, csak azért, mert sorsa erre a kötelességre szánta, de ne akarjon hasznot húzni fegyveréből. Vajjon ez a felfogás szerepelt-e a világháborúban? A keleti ember rábízza magát Istenre és isten­szabta sorsára, kevésbbé igyekszik okos lenni, min­dent a lehető legjobban tudni, mint a nyugati em­ber. Erejének tudata nem szédíti meg, mert gyen­geségnek érzi Isten erejéhez mérten. Érzései szab­ják meg magatartását és ezért van az, hogy a logi­kusan gondolkozó nyugati ember nem győz álmél­kodni a Keleten afölött, hogy szavát és szándékát lépten-nyomon „félreértik". Elfelejti, hogy az ő logikus gondolatmenete nem indít meg hasonló gondolatmenetet a keleti emberben, mert ez som­mázva, érzelmi hatásainak végösszegében veszi tu­domásul azt, ami a nyugati ember szavában és magatartásában megnyilvánul. De arra aztán so­hasem gondol a nyugati ember, hogy ő maga még kevésbbé érti meg a keleti lelket. Ma még nagy­részt idegenekként állnak szemben egymással. De akarva-nem akarva tanulnak is egymástól. A Kelet már összetalálkozott a Nyugattal és ez a találko­zás nem marad eredmény nélkül. A Kelet is sokat megtanul a Nyugattól, de a Nyugatnak is van mit tanulnia a Kelettől! És egyszer majd eljön az idő, amikor az ellentétek kiegyenlítődnek és a különb­ségek elenyésznek. Az lesz az igazi béke hajnala ezen a földön. Wanted-Female — Elbeszélés — írta: Királyhegyi Pál. Joan Mitchell talán nem volt a legszebb gépíró­lány egész New Orleansban, de az bizonyos, hogy puha szőke hajával és kék szemével mégis csak ő volt a legcsinosabb a Clements-irodában, ahol dol­gozott. Egyébként majdnem olyan lányok, azzal a különbséggel, hogy volt, mint a többi bár nem volt lusta, hiányzott belőle az ambíció. Az ambíciónak ez a teljes hiánya idegesítette Joan apját, aki szin­tén a Clements-irodában volt hivatalnok, kerek hu­szonöt esztendeje: — Úgy látom, hogy te egész életedben csak gép­írólány akarsz maradni... — Rosszul látod, apa. —• Végre egy okos szó! Elvégre elég öreg vagy már, lehetnének legalább terveid. — Nincsenek terveim. Tizennyolc éves vagyok és eddig még semmi sem történt velem. A terv nem ér semmit. Szerencse kell. Ha szerencsém van, akkor minden sikerül, ha meg nincsen, akkor minek idege­sítsem magam hiábavaló tervekkel? — Én is meg vagyok áldva a leányommal, mond­hatom. Biztosan a mesebeli hercegre vársz, hogy el­jöjjön arany Rolls-Royce kocsiján és így szóljon: te vagy az a lány, akire egész életemben vártam! Vagy talán arra vársz, hogy valahonnan vagyon hulljon az öledbe? Ha szerencséd van, a főnyereményt is megütheted. Joan mosolygott: — Látod, ez az ötlet a főnyereménnyel, nem is olyan rossz. Lehet, hogy megütöm. Valakinek csak meg kell nyerni azt is. — Miért? Van sorsjegyed? — Nincs. De az nem fontos. Sokan vannak, akik­nek van sorsjegyük és mégsem nyernek. Ha igazán szerencsém van, találhatok sorsjegyet, főnyere­ménnyel. Az apa feladta a harcot. Ezzel a leánnyal nem lehet okosan beszélni. Voltak fiatalemberek az irodában és az irodái­ kívül is, reménykedő optimisták, akik­­ barátkozni póbáltak Joannal, színházba, moziba hívták, udva­roltak neki, de Joan nem törődött velük. David Peabody volt az egyetlen, Joan udvarlói közül, akit nem lehetett elkedvetleníteni. David negyven körüli molett fűszeres volt, — self made man — ahogy ő büszkén hirdette magáról, bár nem volt vagyona, csak kis üzlete, amely elég rendes megélhetést jelentett. David konok volt, mint a kő­szirt, okos, mint a savanyúcukor, amit árult és nem lehetett elkedvetleníteni. Hetenként egyszer, percnyi pontossággal megkérte Joan kezét és mosolyogva vette tudomásul a kosarat, mintha valami váratlan ajándékot kapott volna. Joan pedig várt. Maga sem tudta volna meg­mondani pontosan mire, de várt valami szerencsés fordulatra, valami szépre, valami jóra és csak azt tudta teljes bizonyossággal, hogy amire vár, az semmiesetre sem David, a fűszer- és csemegeüzle­tével. És egy napon történt valami, ha nem is egészen az, amire Joan számított. Joan nem szeretett szombatonként bevásárolni, unta a kis fonott kosarat a karján, amelyet ilyenkor cipelnie kellett, de jó lány volt és örült, hogy az édes­ őfensége Edvárd királyi herceg, a kenti hercegi pár fia, most lett egyesztendős. A kenti herceg VI. György angol király és Edvárd ex-király öccse. Felesége Marina görög hercegnő

Next