Uj Idők, 1937 (43. évfolyam, 27-52. szám)
1937-08-29 / 35. szám - Hunyady Sándor: Velencei kiskorcsmában / Regények, elbeszélések, rajzok, színdaradok
és meg is küldte azokat Voltairenek Ferneybe Voltaire meg is dicsérte a magyar gróf verseit és újakat kért — igaz, hogy a gróf a versekhez mindig mellékelt száz üveg tokaji bort is. Jenő, Irodalmunk első nagy szervezője, Kazinczy Fenem is tudja az irodalom fejlődését máskép elképzelni, mint főúri pártfogók oltalma alatt és azzal is tisztában van, hogy az a főrend fogja leglelkesebben támogatni a magyar irodalmat, aki maga is irogat. Ezért csatlakozik már ifjan az irodalom főúri veteránjához, gróf Ráday Gedeonhoz, akinek péceli könyvtára a régi magyar könyvek első nagy gyűjteménye, ezért támogatja minden tőle telhető buzdítással barátjának, gróf Dessewffy Józsefnek irodalmi kísérleteit. És nem vette észre, hogy közben a világ megváltozott. A XIX. században vagyunk már, a polgárok századában, az irodalom arisztokratikus struktúrája már idejét múlta. 1807-ben egy fiatal angol főúr, Lord Byron, kiad egy verseskötetet, Tétlenség Órái címen és a kötet előszavában arra kéri bírálóit, ne ítéljék meg túlságosan szigorúan, mert hiszen ő lord és a költészet csak mellékes dolog számára, tétlen órák időtöltése. A polgári kritikusok a költészet méltósága ellen való vétket látnak a fiatal arisztokrata leereszkedő pózában és verseskötetét ízekre szedik. Vagy húsz évvel később nálunk is bekövetkezett a nagy fordulat. Felsőőri Pyrker László egri érsek költői elbeszélés-sorozatot írt, Perlen der heiligen Vorzeit címen. Kazinczy azt vélte: abból, hogy egy egyházfejedelem verset ír, csak jó származhat a magyar irodalomra, emeli a költészet tekintélyét, az érsek pártfogolni fogja a költőket stb. Boldogan üdvözölte az érseket és sietett költeményét magyarra fordítani. De a fiatal nemzedék, Bajza, Toldy, Vörösmarty azt látta, hogy egy magyar főpap nem szégyel német nyelven verselni és az érseket magas méltóságára való tekintet nélkül rettenetesen megtámadták. Kazinczy kétségbeesve látta a fiatalok „titáni vakmerőségét" és azt hitte, hogy elközelgett a magyar irodalom végórája. Pedig csak a főúri irodalom végórája volt ez, a korszellem a fiataloknak adott igazat. Ettől kezdve a főurak mind kevesebb szerepet játszanak irodalmunkban. A magyar regényirodalmat ugyan három báró fejlesztette ki, de közülük csak Eötvös nem volt ráutalva írói keresetére. Jósika és Kemény számára az irodalmi munkásság volt a megélhetés alapja. Az arisztokrácia a XIX. század folyamán eltávolodik a magyar irodalomtól, amely ebben a században főkép a demokratikus szabadság-eszme jegyében áll. Ritka az olyan műkedvelő, mint Justh Zsigmond a múlt század végén, aki a birtokán élő parasztokkal megalapítja a szabadtéri színpadot Magyarországon és klasszikus darabokat ad elő, vagy az olyan tehetséges író, mint mostanában az erdélyi mágnások közül nem is egy. Általában most már irodalmi szempontból nem előny grófnak vagy bárónak lenni; vannak demokrata előítéletek és azok ellen ép olyan nehéz védekezni, mint az arisztokratikus előítéletek ellen. Nem volna igazságos végül, ha nem említenők meg, hogy voltak a magyar irodalomnak nem főúri, hanem nagyon is kispolgári műpártolói is: például azok a nagyon derék iparos emberek és költőnőfeleségük, akik közt Csokonai Vitéz Mihály életének kevés boldog óráját élte Komáromban vagy az varga, Kisfaludy Károly pártfogója és házigazdája, akinek oly megható emléket állított Jókai Mór az Eppur si muove Tseresnyés uram-jában. Velencei kiskorcsmában — Elbeszélés — írta: Hunyady Sándor Egy szép nyári napon velencei olasz kocsmakertben ebédeltem, a halpiac közelében és nem a Szent Márk-téren, vagy a Szent Márk-tér mellett, ahol az étlapon a spagetti alatt mindjárt ott található a bécsiszelet is. A kalauzom B. úr volt, régi fiúméi ember, aki megtartott a múltból annyit, hogy még tud egy kicsit magyarul. Megrendeltük az ebédünket, aztán türelmesen vártunk a sűrű olajszagban és melegben, mert rendkívül sokan voltak a kis vendéglőkertben. Pincér viszont csak egy volt, aki zokogva, jajongva, énekelve, kacagva és fütyülve szolgálta ki a vendégeket, akik engem kivéve, az olasz élet legbelsejéből való alakok voltak. Például mellettünk egy turini munkáscsalád ült. Apa, anya, felnőtt asszony-leány, a nő, egy másik felnőtt leány és két kisebb fiú. Ez a család nem rendelt ételt a vendéglőben. Hazai holmit ettek, sült húst, sajtot, valami málészerű tésztát, amely dolgokat egy spárgával átkötött csomagból szedtek elő. A vendéglőben csak bort fogyasztottak, olcsó, savanyú, olasz bort. Sok haszon nem nézett ki belőlük. A pincér azonban nem neheztelt rájuk, mint ahogy a világ egyéb pontjain szokás neheztelni az olcsó vendégekre. Inkább kedvencének választotta ki a turini famíliát. Minden szabad pillanatában szólt feléjük egy kedves szót, odapislantott, vagy legalább odafüttyentett egy barátságosat. Mialatt a mi asztalunknál szolgált ki, átbeszélt a szomszédba. Bort töltött a poharamba és közben elmondta a turiniaknak, hogy ő génuai ember, megmondta a nevét is, szép olasz neve volt, mint egy dal refrén, sajnálom, hogy elfelejtettem. Kihívták a söntésbe sört csapolni, onnan ordított ki tovább a kertbe. Ahogy a barátom tolmácsolta, szépeket mondott a turini leánynak. A családfő nyugodt méltósággal fogadta a pincér közeledését, kezet szorítottak. A pincér, áttéve bal karjára egyszerre vagy tíz tányért, kezét nyújtotta a leánynak is, aki elpirult. Ezen az egész asztal nevetett. Mire a lány még jobban elpirult. Sőt a pincér is elpirult. De azért egy pillanatra leült a lány mellé a padra, bal karján a sok tányérral. Összenéztek. Suttogtak valamit. Csillogó szemmel bámulták egymást. Most a családfő, aki maga is vendég volt a vendéglőben, adott egy szelet hazai sajtot a pincérnek. Amelyet az el is fogadott és rögtön enni kezdett, mialatt ernyedetlen szorgalommal szolgálta ki tovább a halászokat, matrózokat, utcaseprőket és fagylaltosokat. Ha történetesen nincs jelen a tolmácsom, aki gondosan lefordította az asztalunkhoz érkező mondattöredékeket, akkor is kétségtelenül észrevettem volna, hogy a szomszédomban „szerelem" született a pincér és a turini lány között. Szerelem? Nem egészen az. Szerintem súlyosabb, szélesebben terjeszkedő, reálisabb emberi érzés a szerelemnél. A szerelem — költők és bakfisok elképzelése szerint — két embernek, minden mellékkörülménytől megtisztított, vagy mondhatjuk így is — minden mellékkörülményen felülemelkedő testi és lelki kapcsolata. Finom, ideális, szinte földietlen érzés. 300