Uj Idők, 1937 (43. évfolyam, 27-52. szám)
1937-12-05 / 49. szám - Zelk Zoltán: Őszi táj / Versek
mint az acél, változatlan, mint az idegsejt, a neuron, mely születésünk pillanatától halálunkig nem kopik el és nem változik szervezetünkben. E tréfákban, mint a Mikulás virgácsos ünnepe, az emberiség bűntudatának és büntető hajlamának ősi ösztöne jelentkezik. Mégis, mikor észrevettem, hogy a korszerű ízlés, a nevelésről vallott újabb felfogás eltér a régi hagyománytól s például Mikulás napját nem ünnepelik többé azzal a cukrozott szigorral és negédes virgácsolással, mint gyermekkoromban volt szokás, megkönnyebbülten bólogattam. Ne riasszuk a gyermeket! Minden, ami megőrizheti a gyermekben ártatlanságának és bűntelenségének hitét, fontos és becses kísérlet. Az élet és a társadalom úgyis elég hamar s kegyetlen keményen nevel a társadalmi megegyezésre, az erényre. Ne riasszuk egymást idő előtt virgáccsal. Nincs más célja e riogatásnak, mint korán megtanulni a félelmet. S aki fél, az bosszúra készül. Újabban pedagógiai és társadalmi mozgalom küzd a krampusz ellen is. Az ördögfióka, csokoládéból, vagy posztóból, amint vörös nyelvét nyújtogatja, ez a szelídített sátán, mely rusnya pofával lépett be a gyermekszobába, s a túlvilági büntetés kénkőszagú kínjaival fenyegetett, ez a marcipánba öltöztetett ősi fenyegetés kezd elkopni kirakatainkból. Ne követeljük vissza. Mind inkább kezdek hinni abban, hogy az embereket nem lehet megváltoztatni, de lehet őket szelídíteni, lehet őket bűntudatlanságra nevelni. Nem egészséges az a túlzott és aggályos gyöngédség, mely felháborítva tiltakozik minden pedagógiai fenyítő eszköz ellen: például nem hiszek abban, hogy egy anyai pofon, amelyet szeretettel, de megfelelő pillanatban erélyesen adnak, csakugyan megrendíti a gyermek önbizalmát. Fenyíteni is csak szeretettel lehet. De igaz, hogy az emberiség, mely gyermekkorában fölöslegesen megismerkedik mind a riogató, mithikus elemekkel, melyek a felnőttek képzeletvilágát benépesítik, magával visz az életre egy homályos és nehezen feloldható félelmi érzést, valamilyen leküzdhetetlen szorongást, — s ez a végtelen sok egyéni szorongás és bűntudat végül megszabja tömegek és korok magatartását. A fegyelmezett, világi és erkölcsi egyensúlyra nevelt ember nem fél. Csak a megfélemlített gyermek találja nehezen helyét és egyensúlyát a világban. Ne dörmögj, Mikulás. Ne dörmögj, dobd el a virgácsot, gyermekkorom kedves és félelmes mesealakja, jó és gonosz jutalmazója és büntetője, földöntúli alak, ragasztott szakállal és bajusszal, iszákodban a pokol fenyegetéseivel, a vasvillás krampusszal és a virgáccsal! Az a szigorú és esetlen felnőttség, ahogy betoppantál a gyermekszobába, ma is kísért álmaimban. Találkozásunk nem volt tragikus: az élet örök indulatai vegyültek e találkozásban, az öröm, az ismeretlentől való tartózkodás, a félelem. S közben találkoztam már kegyetlenebb bírákkal, félelmesebb krampuszokkal. Mégis, kérlek, téged és mindenkit, aki ma és örökké belép a gyermekszobába, hogy ott jutalmazzon és büntessen, vigyázz minden szavadra! A lélek, melyhez e szavak szólnak, oly tapasztalatlan és érzékeny, hogy néha egy életen át nem heveri ki az első sérüléseket. Hagyd a virgácsot az előszobában, ne osztogass mást, csak marcipánt. Ne akarj nevelni, öreg Mikulás, a gyermek ünnepe maradjon örökké játék és szorongásmentes elragadtatás. Mert mindaz, ami félelmes, ami büntetés és számonkérés, úgyis ott ólálkodik a gyermekszoba ajtaja előtt, s túlságos hamar betör minden életbe. Az ünnep maradjon szikrázó és illatos. No, jere, öreg! Nézd, mennyi apró cipő, s mennyi a vásott és elnyűtt közöttük! Látod, az embereket bünteti valami, vagy Valaki, elég korán, s ugyancsak alaposan. Ezért inkább csak hallgass, s némán tetézd és édesítsd meg szaloncukorral az emberi vágyakozást, reménytelenséget és szomorúságot. Őszi táj Mint hályogos szem, meg se rezzen harmadnapja az őszi ég, esővert szél kúszik, mint kígyó a sárban s fölveti fejét sziszegve a kegyetlen égre — s búsan nézi egy csonka ág: repül a rozsdás vidék felett levele, mint az ifjúság. Itt járok e kifosztott tájon és gyanakodva rámmered a fű, a lomb és összesúgnak, mintha kérdeznék: ismered? Gyanú kíséri minden leplem, már hátranézni sem merek: tán káromkodva rázzák a fák gallyakat a hálám megölt... Csak a kóró áll egykedvűen, a tüskés réti proletár, mert néki egyformán zsarnoka minden évszak, az ősz, a nyár. Csak áll a süppedő időben, mint utcasarkon a vakok, nincs kincse, mit elveszíthetne s verheti eső: nem vacog. Kapaszkodva járok, már süllyed hínárként lábaim alatt a föld s hiába keresgélem, mint régi kedves arcokat, a dombok göndör nyáját s zöldjét a fáknak — petyhüdt és öreg köröttem minden és zörög az enyészet, mint a pergament, így menekülök, letörölve arcomtól, számról a sarat, vigasztalóan, hogy feledjek: rámszáll a bársony alkonyat. A hegyek mögül füstölögve kúszik már, terjeng a homály s megtelik csordultig a vidék, mint vízzel a pohár. ZELK ZOLTÁN, 822.