Uj Idők, 1937 (43. évfolyam, 27-52. szám)

1937-12-05 / 49. szám - Zelk Zoltán: Őszi táj / Versek

mint az acél, változatlan, mint az idegsejt, a neuron, mely születésünk pillanatától halálunkig nem kopik el és nem változik szervezetünkben. E tréfákban, mint a Mikulás virgácsos ünnepe, az emberiség bűntudatának és büntető hajlamának ősi ösztöne jelentkezik. Mégis, mikor észrevettem, hogy a kor­szerű ízlés, a nevelésről vallott újabb felfogás eltér a régi hagyománytól s például Mikulás napját nem ünnepelik többé azzal a cukrozott szigorral és negédes vi­rgácsol­ással, mint gyermekkoromban volt szokás, megkönnyebbülten bólogattam. Ne riasszuk a gyermeket! Minden, ami megőrizheti a gyermek­ben ártatlanságának és bűntelenségének hitét, fon­tos és becses kísérlet. Az élet és a társadalom úgyis elég hamar s kegyetlen keményen nevel a tár­sadalmi megegyezésre, az erényre. Ne riasszuk egy­mást idő előtt virgáccsal. Nincs más célja e rioga­tásnak, mint korán megtanulni a félelmet. S aki fél, az bosszúra készül. Újabban pedagógiai és társadalmi mozgalom küzd a krampusz ellen is. Az ördögfióka, csoko­ládéból, vagy posztóból, amint vörös nyelvét nyúj­togatja, ez a szelídített sátán, mely rusnya pofával lépett be a gyermekszobába, s a túlvilági büntetés kénkőszagú kínjaival fenyegetett, ez a marcipánba öltöztetett ősi fenyegetés kezd elkopni kirakataink­ból. Ne követeljük vissza. Mind inkább kezdek hinni abban, hogy az embereket nem lehet megváltoz­tatni, de lehet őket szelídíteni, lehet őket bűntudat­lanságra nevelni. Nem egészséges az a túlzott és aggályos gyöngédség, mely felháborítva tiltakozik minden pedagógiai fenyítő eszköz ellen: például nem hiszek abban, hogy egy anyai pofon, amelyet szeretettel, de megfelelő pillanatban erélyesen ad­nak, csakugyan megrendíti a gyermek önbizalmát. Fenyíteni is csak szeretettel lehet. De igaz, hogy az emberiség, mely gyermekkorában fölöslegesen meg­ismerkedik mind a riogató, mithikus elemekkel, melyek a felnőttek képzeletvilágát benépesítik, ma­gával visz az életre egy homályos és nehezen fel­oldható félelmi érzést, valamilyen leküzdhetetlen szorongást, — s ez a végtelen sok egyéni szorongás és bűntudat végül megszabja tömegek és korok magatartását. A fegyelmezett, világi és erkölcsi egyensúlyra nevelt ember nem fél. Csak a meg­félemlített gyermek találja nehezen helyét és egyen­súlyát a világban. Ne dörmögj, Mikulás. Ne dörmögj, dobd el a virgácsot, gyermekkorom kedves és félelmes mesealakja, jó és gonosz jutal­mazója és büntetője, földöntúli alak, ragasztott szakállal és bajusszal, iszákodban a pokol fenye­getéseivel, a vasvillás krampusszal és a virgáccsal! Az a szigorú és esetlen felnőttség, ahogy betoppantál a gyermekszobába, ma is kísért álmaimban. Találko­zásunk nem volt tragikus: az élet örök indulatai vegyültek e találkozásban, az öröm, az ismeretlen­től való tartózkodás, a félelem. S közben találkoz­tam már kegyetlenebb bírákkal, félelmesebb kram­puszokkal. Mégis, kérlek, téged és mindenkit, aki ma és örökké belép a gyermekszobába, hogy ott jutalmazzon és büntessen, vigyázz minden sza­vadra! A lélek, melyhez e szavak szólnak, oly ta­pasztalatlan és érzékeny, hogy néha egy életen át nem heveri ki az első sérüléseket. Hagyd a virgá­csot az előszobában, ne osztogass mást, csak mar­cipánt. Ne akarj nevelni, öreg Mikulás, a gyermek ünnepe maradjon örökké játék és szorongásmentes elragadtatás. Mert mindaz, ami félelmes, ami bün­tetés és számonkérés, úgyis ott ólálkodik a gyer­mekszoba ajtaja előtt, s túlságos hamar betör min­den életbe. Az ünnep maradjon szikrázó és illatos. No, jere, öreg! Nézd, mennyi apró cipő, s mennyi a vásott és elnyűtt közöttük! Látod, az embereket bünteti valami, vagy Valaki, elég korán, s ugyan­csak alaposan. Ezért inkább csak hallgass, s némán tetézd és édesítsd meg szaloncukorral az emberi vá­gyakozást, reménytelenséget és szomorú­ságot. Őszi táj Mint hályogos szem, meg se rezzen harmadnapja az őszi ég, esővert szél kúszik, mint kígyó a sárban s fölveti fejét sziszegve a kegyetlen égre — s búsan nézi egy csonka ág: repül a rozsdás vidék felett levele, mint az ifjúság. Itt járok e kifosztott tájon és gyanakodva rámmered a fű, a lomb és összesúgnak, mintha kérdeznék: ismered? Gyanú kíséri minden leplem, már hátranézni sem merek: tán káromkodva rázzák a fák gallyakat a hálám megölt... Csak a kóró áll egykedvűen, a tüskés réti proletár, mert néki egyformán zsarnoka minden évszak, az ősz, a nyár. Csak áll a süppedő időben, mint utcasarkon a vakok, nincs kincse, mit elveszíthetne s verheti eső: nem vacog. Kapaszkodva járok, már süllyed hínárként lábaim alatt a föld s hiába keresgélem, mint régi kedves arcokat, a dombok göndör nyáját s zöldjét a fáknak — petyhüdt és öreg köröttem minden és zörög az enyészet, mint a pergament, így menekülök, letörölve arcomtól, számról a sarat, vigasztalóan, hogy feledjek: rámszáll a bársony alkonyat. A hegyek mögül füstölögve kúszik már, terjeng a homály s megtelik csordultig a vidék, mint vízzel a pohár. ZELK ZOLTÁN, 822.

Next