Uj Idők, 1937 (43. évfolyam, 27-52. szám)

1937-12-26 / 52. szám - Narkotikum / Versek

h­ogy szentségtörés volna, amikor a parkettáncos megadó sóhajjal feláll az asztaltól, amelynél, ven­dég hiányában, a vendéget alakította, két pohár víz mellett és felszól a páholyban unatkozó estélyiruhás hölgynek: na, gyerünk dolgozni... — aztán a jazz sodrában, mint valami gép szíjjai közt, tehetetlenül, unottan, gépiesen forognak tova... Vagy amikor a rendező leszól a görlök öltözőjébe és a lányok, mint megriasztott libasereg, hangos gágogással és csap­kodó tollakkal felkerekednek, hogy a folyosón sor­baállva, bevonuljanak a parkettre ... Vagy amikor a spicctáncosnő fáradtan feláll öltözői asztala mel­lől, nyújtózik egyet, felágaskodik a lábujjhegyére, néhányat rúg a levegőbe, néhányat perdül, aztán beigazítja bájmosolyát és belibben a lila fénykör közepére ... Gyerünk dolgozni... Nem mondható, hogy Madárkát túlságosan ki­elégítette volna különböző tömzsi és karcsú női és férfikezek ápolása a borszeszszagú, nappal is vil­lanyvilágítású fodrászműhely végében, de valahogy mégis inkább „munkának" érezte, amit akkor csi­nált,­­mint azt, amit most csinál: démonra álcázva kiállni az emberek elé és a testét mutogatni. Eszébe sem jut, hogy ennek bármi köze is lehetne a „mű­vészet"-hez, amit viszont Jani önérzettel hangsú­lyoz. Mert nem igaz, hogy Jani unja ezt a váratlan pályafordulást, nem igaz, hogy szívesebben állna a Nagy Áruház árusítóasztala mögött... ez az előbbi dühroham is épp attól robbant ki belőle, hogy már túlságosan megmámorosodott a „művészpálya" édes, mérges ízétől, hogy már túlságosan beleszédült a lehetőségek délibábos távlataiba és az első kis zökkenőnél rögtön veszni látta csillogó álmait, be­zárulni a megnyílt horizontot. Lám, mennyire meg­találja rögtön a hangot, amelyen itt beszélni kell, milyen biztosan áll megint a két lábán... amint a zökkenőn túljutott. Madárka nem is tudja, hogy amikor kis hideg árny fut el a szíven, mert Janit így hallja beszélni, vagy mert Jani elmegy az ar­tistakávéházba ... mint ő ,mondja „kicsit körül­nézni" ... tulajdonképpen féltékeny. Nem Janira, mert azt viszont tudja, hogy rajta kívül nincs és nem is lehet más nő Jani életében... a „művészetre" féltékeny, a „pályára", amelyről most már egyre bi­zonyosabb, hogy nem ideiglenes megoldás többé, nem kivezető út a zsákutcából, amelybe a nyáron ju­tottak, hanem valami kívülálló, felettük álló erő­­­ és ez az erő immár egyre messzebb sodorja őket at­tól az élettől, amely a saját életük. Megint temet Madárka, mindennap és minden este egy-egy újabb hantot vet a kedves sírra, ame­lyet ott ásott meg valahol az Opera háta mögött... kis pestkörnyéki ház, kerttel, gyümölcsfákkal, fél­tucat gyerekkel, nyugodjatok békén! Egymagában áll ennél a sírnál, itt nincs mel­lette Jani.. . ö nem is gondol ilyesmire. Csak szer­ződésre, sikerre, pénzre... na, gyerünk dolgozni! Madárka nagyot sóhajt, aztán beigazítja démonmo­solyát és a nyávogó, dudáló, doboló jazz árama be­sodorja az ezüstös kék fénykör közepére ... Opitz úr is feltápászkodik, — a pamlag meg­könnyebbülten nyög fel és nyújtózik egyet. A pá­holyfolyosón izgatottan ront az ügynöknek a mu­lató tulajdonosa: — Ördög vigye magát, Opitz! Már mindenütt kajtatom az egész házban... Nagy dolog történt! — Na mi van, mi van? Kihúzták a sorsjegyeii —­ Majdnem. Jöjjön velem azonnal. Nagy dol­gok vannak, óriási dolgok... És magával vonszolja a futtató hájgömböt az irodába, amelynek ajtaja rövid, de annál izgalma­sabb suttogás után felpattan és Opitz úr lihegve, lila­ arccal ront vissza az öltözőbe, teljes súlyával le­zuhan a pamlagra, amely gyötrelmeset nyikkan. Opitz úr hosszúkás papirost vesz elő zsebéből, maga alá húz egy széket és lázasan írni kezd. Töltőtolla ugyanolyan tömzsi és kövér, mint ő maga. Írás köz­ben Opitz úr néha a levegőbe réved, számokat mor­mol, bonyolult százalékszámításokat végez fejben és tovább ír. Aztán, mikor befejezte, elégedetten dör­zsöli kezeit és titokzatosan mosolyog. De mintha gumira járna, egy szempillantás alatt egykedvű és közönyös lesz az arca, amint Ma­dárka és Jani megjelennek az ajtóban. Madárka fá­radtan esik le székére a tükör előtt. Jani a spanyol­fal mögé vonul és szóra sem méltatja Opitz­urn­­ — ne gondolja, hogy neki olyan sürgős és fontos a dolog. — Hát mondom, mázlitok van. A tulaj hajlandó többet fizetni... Jani, karján a törülközővel, előlép. — Mi az, hogy többet? Harmincat, vagy sem­mit ... Opitz úr ábrázata egy titokzatos lila mosoly: — Nem úgy értem, hogy húsznál többet. Har­mincnál is többet. Ötvenet. Madárka felugrik, Janira bámul. Jani viszont Opitz úrra. — Igen, igen — lihegi diadalmasan az asztmás luftballon. — ötvenet. Itt a szerződés, írd alá... és tömzsi töltőtollat a fiú felé nyújtja. Jani a töltőtoll után nyúl, de aztán visszahúzza a kezét. Alulról felfelé élesen szemügyre veszi Opitzot, mintha valamit keresne rajta. Vagy benne. Az ügynök kezében idegesen remeg a toll. Jani el­löki az orra alatt sürgetve hadonászó kezet: — Nem írom alá! — mondja határozottan. Madárka sikolt egyet, egészen halkat, igazán olyat, mint valami ijedt kis madár, Opitz úr arca elváltozik és kékeslila, mint egy viharfelhő. — Mit beszélsz? Meg vagy szélülve? Előbb húszat nem írtál alá, most már ötvenet sem? — Éppen azért. — Zsarolsz? — Eszemben sincs. De itt valami linkségnek kell lenni, ha az előbb még harminc sem és most egyszerre ötven ... Madárka nem tud elfojtani magában egy kis elismerés-hullámot, nahát ez a Jani... — de mintha Opitz urat is zavarba ejtené a lélektani ismeretnek ez a fejlett foka egy kezdő artistánál. Leteszi a tollat, előveszi zsebkendőjét és letörli bőségesen verejtékező homlokát. — Ha nem, hát nem — hörgi dühösen. — Ha olyan nagy sztár vagy, hogy ötven pengő nem elég, menj el a csajágröcsögei vándorcirkuszhoz, két pen­gőért ... — és úgy tesz, mintha szét akarná tépni a szerződési ívet. •988

Next