Uj Idők, 1937 (43. évfolyam, 27-52. szám)
1937-08-01 / 31. szám - Ladányi László: Cseléd / Versek
és szeretni a virágok közt tanultam. Az istenek karján nőttem fel. A legtöbb költő korán megtanulta, hogy egyedül lesz egész életében, a magány lesz legfőbb átka vagy legfőbb vigasztalása, mindenesetre legfőbb végzete. A magányosság oka vagy okozata sokszor az a koraérettség, amelyről annyi költő életrajza beszél. A magyar irodalomban Jókai Mór volt talán a leginkább koraérett író: még csak kilenc éves volt, amikor már két verse megjelent nyomtatásban; tizenhét éves korában már kész ember volt, a Komáromi ifjúság vezéralakja — érdekes, hogy éppen Jókai az, aki viszont mindvégig megőrizte és írásműveiben kifejezésre juttatta gyermeki kedélyét, világszemléletének gyermeki ártatlanságát. A magyar irodalom másik nagy koraérettje Janus Pannonius, nagy humanista költőnk, aki tizenötödik és huszadik életéve között írta azokat a költeményeit, amelyeknek világhírét köszönhette később alig is írt valamit. De a világirodalomban ismerünk olyan költőt is, aki tizennyolcadik évében nemcsak költői pályafutását, hanem életét is befejezte: ilyen volt a szerencsétlen XVIII. századi angol költő, Chatterton, ez a költő, mint Mörike és mint Stefan George, teljesen konkrét álomvilágot teremtett képzeletében egy Rowley nevű középkori magának; pappal azonosította magát és megírta a sosem élt Rowleynak a költeményeit régies nyelven, úgy, ahogy Rowley korában írtak. De később ki is adta ezeket a verseket, mintha csakugyan régi angol versek lennének. A csalást leleplezték és Chatterton nemsokára azután megmérgezte magát. A magányos és koraérett költő-gyermekben rendszerint igen korán fellépnek a későbbi szélsőségekre hajló költői vérmérséklet jelei. Byron mint gyermek, állandóan dührohamokat kapott. Shelley, a később oly angyalian szelíd költő, tollát beleszúrta egy gúnyolódó iskolatársa kezébe. Blake pedig, az őrült, prófétikus festő-költő, mikor festőinas korában a westminsteri apátságban egy állvány tetején másolgatta a falfestményeket, lelökött egy fiút az állvány tetejéről, mert zavarta munkájában. A búskomorságra való hajlam is igen korán jelentkezik, öngyilkossági tervek alakjában. Ady Lajos megírja, hogy Ady Endre gyermekkorában, egy ízben, mikor édesanyjától valami csinyjéért kikapott, elhatározta, hogy öngyilkos lesz, sőt öccsét, Lajost is megnyerte tervének. Kimentek az istállóba és felakasztották magukat a kötelekre, amelyeken a borjúkat szokták vezetni. De a köteleken lévő hurok a borjúk nyakára volt szabva, úgy hogy az ő nyakukhoz alig ért hozzá a túlságosan bő kötél. Ők mégis úgy tudták, hogy most már felakasztották magukat, levették nyakukból a kötelet és lefeküdtek a szalmára, várva a halált. • Plato azt tanította, hogy mielőtt az ember megszületik vagyis mielőtt a lelke beleköltözik testébe, a lélek egy világon túli, égen túli térben színrőlszínre szemléli az ideákat, a dolgok ősképeit. Minden tudásunk csak halvány, bizonytalan visszaemlé 150 keres azokra a képekre, amelyeket az előrelétezés titokzatos korszakában szemléltünk. Plato maga is költő volt. Különös tanát talán saját költő-gyermekkorára építette fel. Mert a költő-gyermek csakugyan mintha emlékeznék homályos ősképekre, lelkébe megmagyarázhatatlan módon sejtelmek hullottak, mintegy a világűrből, mint némely természettudós szerint az első élő sejt a földre, a lét legmélyebb titkaira vonatkozólag — és sokszor egész későbbi költészete nem más, mint annak a kimondhatatlan valóságnak a keresése, amely felé a gyermekkori sejtelmek mutattak. Cseléd Szíved fáj, mert másnak üt kalapácsod És bús a pék, mert másnak süt kalácsot. A lány sóhajtva varrja más ruháját, S a pincér ébren tölti éjszakáját. Őrlik életed szürke munkamalmok, Számok fölé hajlik a hivatalnok. Elcsigázott testet terhe földrehúz Villamoson lohol a kalauz. De ha vége a lármás munkanapnak A csüggedt lelkek új reményre kapnak, Vár szerető hitves és ízes étel. De mondd meg ki törődik a cseléddel, Ki fárad, hogy a gondod megelőzze, Cserzi kezét, a forró konyhagőzben, Csengő riasztja, hajtja este, reggel a fülébe zúg, hogy még aludni sem mer. Ki dalol mégis és mosoly deríti, Ki álmainak szőnyegét teríti Tört életére, melynek sorsa rabság, Nem is sejtve, hogy van egy más igazság. Hogy vannak boldog, langyos nyári esték, Nagy bolyongások, bűvös naplementék, Hogy jó ülni a csendes félhomályba És sárga fényben, hogyha gyúl a lámpa. Ki nem gondol sem őszre, sem tavaszra, Ki nem nyithatja ajkait panaszra, Ki míg te reggel alszol, nesztelen jár, Akit magányos asztal vár a konyhán. Akit szelid szó, lágy kéz nem melenget Idegen család kandallója mellett, Ki elhagyta a földet és a házat, Hol az ő vére él és torz alázat Álarca rajta. Csak vasárnap éled, Egy délutánra felnyílik az élet Börtöne néki és szédülve, bámész Szemekkel jár az utcán , hogyha ránéz Egy melegítő emberi tekintet Ereiben a vér lobogva lüktet És álmodik a megváltó csodáról Míg este börtöne megint bezárul. Ember, ki robotolsz és küzdve járod Szűk életed körét, vagy a világot, Kit felüdít a rokonszív varázsa, Szemek beszéde, ajkak hallgatása! Ne zúgolódj! Gondolj a bús cselédre, Reménytelen Robinson életére, Gondolj magányára, mikor magad vagy, S adj hálát Istenednek, hogy szabad vagy. LADÁNYI LÁSZLÓ.