Uj idők, 1938 (44. évfolyam, 27-52. szám)

1938-10-16 / 42. szám - Zelk Zoltán: Hegyek között / Versek

de hirtelen olyan nagy nyugalmat érzett. Pedig azt hitte, nem bírja ép ésszel túlélni. —­ Tedd le azt a gyertyát, mert még meggyújtod magad vele, — szólt rá szigorú hangon az asszonyra, ki izgatottan topogott az égő gyertyával. — Mit akarsz tulajdonképpen tőlem? Miért né­zel ily mereven rám? — Mit akarok? Tudni akarom, hogy kettőnkön kívül, ki van még itt? Tőled akarom tudni. — Senki. Hát nem látod, hogy senki sincs itt. Most keltem ki az ágyamból. Már aludtam. •— És ott? — mutatott előre Kálmán az öltöző­fülke ajtajára. — Ott? Hát ki lenne ott? Senki sincs. — hátrált ijedten az ajtó felé Euforézia. Kálmán felállt és két lépést előrement. — Esküszöm neked mindenre, ami szent, hogy nincsen bent senki... Üres. — Esküszöl?! — döbbent az asszony arcába Kálmán és megállt. Szeme tétován rebbent: hát ilyen romlott lenne, vagy így félti kedvese életét... Vagy nincs ennek az asszonynak Istene? — Esküszöm, — ismételte meg megkönnyebbül­ten Euforézia, amikor látta, hogy az ura megállt. Kálmán levette róla tekintetét és a földet nézte soká. Aztán megfordult és odament a falhoz, hol a feszület volt. Nehezen érte fel, mert kicsi volt, púpossága felitta testének hosszúságát, de azért le­vette — Ide jöjj? — ment vissza az ágy szélére és le­ült. — Esküdj meg a feszületre, hogy nincsen oda­bent senki. Euforéziának reszketett a térde, de odament és letérdelt az i­ra előtt. meg. — Tedd rá a kezed a feszületre és úgy esküdj — ... — hangzott az eskü tompán az asszony szájából. — Most már elhiszed? — emelte fel mosolyogva az arcát. — El, — felelt Kálmán, mire Euforézia arcáról a megdöbbenés és félelem kuszáltsága letörlődött. Kálmán letette öléből a keresztet és felállt. Az asszony ottmaradt térden, onnan leste az ura távozó lépteit. Kálmán kinyitotta az ajtót, de nem ment ki, csak kiszólt: — János. Euforézia a szájára tapasztotta a kezét, hogy el ne sikoltsa magát, mikor meglátta az ajtóhoz lépő nádorispánt, mögötte a négy páncélossal. — Ezt az ajtót. — mutatott Kálmán az öltöző­fülke ajtajára — befalaztatni parancsolom, de most, rögtön. — Igenis, — hebegte zavartan János és két vitézt magával vive, elment. — Ti odaálltok, — mutatott az ajtóra Kálmán. A két vitéz az ajtóhoz ment, Kálmán pedig vissza­ment és leült újból az ágy szélére. Mereven néztek, szemközt egymással. Kálmán száján gúnyos mosoly vibrált, amelyet a keserűség húzott rá az asszony megrémült tekintetének láttára. De mikor látta, hogy az asszony szája hangtalanul szólásra nyílik, levette róla a tekintetét. Levette, hogy a keresztre tegye, amely ott pihent az ágyon. Lassan utánanyúlt és visszatette az ölébe. Szép kereszt volt, új divatú, kék, zománcos munka. Aztán feltekintett újra, de átnézett az asszony fején, tekin­tete az ajtóra szegeződött, amely a gyéren megvilá­gított szobában feketén komorlott az ölnyi vastag fal mélyedésében. A folyosó megélénkült, kavart hangok hallá­szottak be, aztán kinyílt az ajtó s kezében égő fák­lyával megjelent a nádorispán. Utána hosszú sorban rabszolgák jöttek, kezükben nagy köveket cipelve. Euforézia ijedten kapta hátra fejét, rémült tekintetét még a nádorispán is felfogta. De elrebben­tette róla a szemét s zavarában lehajolt és félre kezdte dobálni a szőnyegeket. Kálmán összehúzott szemmel figyelte a munkát, a falat, amely lassan nőni kezdett. Kusza, lázálomszerű jelenés volt az egész. Euforézia lehajtott fővel, meredten bámulta a földet. Dermedten imbolygott térdein, mintha minden perc­ben eldűlni készülne. — Kész, — jelentette a nádorispán. — Várj! Ezt a keresztet akasszátok a közepére, — nyújtotta oda az ölében pihenő feszületet. Euforézia elvágódott, eszméletlenül nyúlt végig a mozaik kőpadlón. János ijedten utána akart kapni, de a király megfogta a kezét.­­— Hagyjad. Azt tedd, amit parancsoltam. A kampót beverték a frissen húzott falba, amire János felakasztotta a keresztet. — Most már elmehetsz, — bólintott Kálmán. Amikor a nádorispán után becsukódott az ajtó, Kálmán is felállt. Átlépte az eszméletlen asszonyt, akár egy fadarabot. A földön összevisszaságban szőnyegek hevertek, a vár faláról felhallatszott az éjjeli őr éjfélt jelző, elnyújtott kiáltása. Hegyek között Hegyek között, kövek között kígyózó csöpp patak, békák benne a hercegek, királyok a halak. A szék­nek ága, lombja van, rigófüttyel tele — ősszel sárgán a vízre hull ezernyi levele. A felhők földre szállanak és úgy vegyülnek el a méla birkanyáj között, mely naphosszat legel. Itt jártam én, nem is tudom, melyik évnek nyarán? Itt jártam én és szembejött velem egy barna lány ... Kötényében szellőt hozott, haján falevelek — birkák követték lépteit és gyermek­fellegek. Szóltam hozzá, de ő tovább­haladt. Almát evett. — Vigyázol még rá, régi táj? Örzitek még hegyek? ZELK ZOLTÁN ^70

Next