Uj idők, 1938 (44. évfolyam, 27-52. szám)
1938-10-16 / 42. szám - Zelk Zoltán: Hegyek között / Versek
de hirtelen olyan nagy nyugalmat érzett. Pedig azt hitte, nem bírja ép ésszel túlélni. — Tedd le azt a gyertyát, mert még meggyújtod magad vele, — szólt rá szigorú hangon az asszonyra, ki izgatottan topogott az égő gyertyával. — Mit akarsz tulajdonképpen tőlem? Miért nézel ily mereven rám? — Mit akarok? Tudni akarom, hogy kettőnkön kívül, ki van még itt? Tőled akarom tudni. — Senki. Hát nem látod, hogy senki sincs itt. Most keltem ki az ágyamból. Már aludtam. •— És ott? — mutatott előre Kálmán az öltözőfülke ajtajára. — Ott? Hát ki lenne ott? Senki sincs. — hátrált ijedten az ajtó felé Euforézia. Kálmán felállt és két lépést előrement. — Esküszöm neked mindenre, ami szent, hogy nincsen bent senki... Üres. — Esküszöl?! — döbbent az asszony arcába Kálmán és megállt. Szeme tétován rebbent: hát ilyen romlott lenne, vagy így félti kedvese életét... Vagy nincs ennek az asszonynak Istene? — Esküszöm, — ismételte meg megkönnyebbülten Euforézia, amikor látta, hogy az ura megállt. Kálmán levette róla tekintetét és a földet nézte soká. Aztán megfordult és odament a falhoz, hol a feszület volt. Nehezen érte fel, mert kicsi volt, púpossága felitta testének hosszúságát, de azért levette — Ide jöjj? — ment vissza az ágy szélére és leült. — Esküdj meg a feszületre, hogy nincsen odabent senki. Euforéziának reszketett a térde, de odament és letérdelt az ira előtt. meg. — Tedd rá a kezed a feszületre és úgy esküdj — ... — hangzott az eskü tompán az asszony szájából. — Most már elhiszed? — emelte fel mosolyogva az arcát. — El, — felelt Kálmán, mire Euforézia arcáról a megdöbbenés és félelem kuszáltsága letörlődött. Kálmán letette öléből a keresztet és felállt. Az asszony ottmaradt térden, onnan leste az ura távozó lépteit. Kálmán kinyitotta az ajtót, de nem ment ki, csak kiszólt: — János. Euforézia a szájára tapasztotta a kezét, hogy el ne sikoltsa magát, mikor meglátta az ajtóhoz lépő nádorispánt, mögötte a négy páncélossal. — Ezt az ajtót. — mutatott Kálmán az öltözőfülke ajtajára — befalaztatni parancsolom, de most, rögtön. — Igenis, — hebegte zavartan János és két vitézt magával vive, elment. — Ti odaálltok, — mutatott az ajtóra Kálmán. A két vitéz az ajtóhoz ment, Kálmán pedig visszament és leült újból az ágy szélére. Mereven néztek, szemközt egymással. Kálmán száján gúnyos mosoly vibrált, amelyet a keserűség húzott rá az asszony megrémült tekintetének láttára. De mikor látta, hogy az asszony szája hangtalanul szólásra nyílik, levette róla a tekintetét. Levette, hogy a keresztre tegye, amely ott pihent az ágyon. Lassan utánanyúlt és visszatette az ölébe. Szép kereszt volt, új divatú, kék, zománcos munka. Aztán feltekintett újra, de átnézett az asszony fején, tekintete az ajtóra szegeződött, amely a gyéren megvilágított szobában feketén komorlott az ölnyi vastag fal mélyedésében. A folyosó megélénkült, kavart hangok hallászottak be, aztán kinyílt az ajtó s kezében égő fáklyával megjelent a nádorispán. Utána hosszú sorban rabszolgák jöttek, kezükben nagy köveket cipelve. Euforézia ijedten kapta hátra fejét, rémült tekintetét még a nádorispán is felfogta. De elrebbentette róla a szemét s zavarában lehajolt és félre kezdte dobálni a szőnyegeket. Kálmán összehúzott szemmel figyelte a munkát, a falat, amely lassan nőni kezdett. Kusza, lázálomszerű jelenés volt az egész. Euforézia lehajtott fővel, meredten bámulta a földet. Dermedten imbolygott térdein, mintha minden percben eldűlni készülne. — Kész, — jelentette a nádorispán. — Várj! Ezt a keresztet akasszátok a közepére, — nyújtotta oda az ölében pihenő feszületet. Euforézia elvágódott, eszméletlenül nyúlt végig a mozaik kőpadlón. János ijedten utána akart kapni, de a király megfogta a kezét.— Hagyjad. Azt tedd, amit parancsoltam. A kampót beverték a frissen húzott falba, amire János felakasztotta a keresztet. — Most már elmehetsz, — bólintott Kálmán. Amikor a nádorispán után becsukódott az ajtó, Kálmán is felállt. Átlépte az eszméletlen asszonyt, akár egy fadarabot. A földön összevisszaságban szőnyegek hevertek, a vár faláról felhallatszott az éjjeli őr éjfélt jelző, elnyújtott kiáltása. Hegyek között Hegyek között, kövek között kígyózó csöpp patak, békák benne a hercegek, királyok a halak. A széknek ága, lombja van, rigófüttyel tele — ősszel sárgán a vízre hull ezernyi levele. A felhők földre szállanak és úgy vegyülnek el a méla birkanyáj között, mely naphosszat legel. Itt jártam én, nem is tudom, melyik évnek nyarán? Itt jártam én és szembejött velem egy barna lány ... Kötényében szellőt hozott, haján falevelek — birkák követték lépteit és gyermekfellegek. Szóltam hozzá, de ő továbbhaladt. Almát evett. — Vigyázol még rá, régi táj? Örzitek még hegyek? ZELK ZOLTÁN ^70