Uj Idők, 1940 (46. évfolyam, 1-26. szám)

1940-05-05 / 19. szám - Csathó Kálmán: Családfa / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Családfa — Regény — írta: Csathó Kálmán Ezért kockáztatta meg az esést még azon az áron is, hogy valamijét eltörje, mikor azonban látta, hogy a részvétet sikerült végre az árában felkelteni maga iránt, már nagyon sajnálta volna, ha ezt egy kar- vagy lábtöréssel kellett volna megfizetnie. Ezért az ijedtsége nem is volt tettetett, mikor egyenként próbálta a két kezét mozdítani, majd, mikor ez sike­rült, a fájó térdét tapogatta, aprókat sikongatva közben: — Jaj!... Jaj Istenem!... Jaj! — Megpróbálta behajlítani és örömmel érezte, hogy sikerül, de an­nál hangosabban feljajdult: — Jaj! eltört!... Érzem, eltört!... Jaj, de fáj!... Jaj, jaj! Nem bírok rá­állni! Nem bírok!... — Na, na! — csillapította az ura. — De hát miért is nem vigyázol? Ejnye, ejnye!... Fogd meg csink Bódi a vállánál! Fektessük a kanapéra! Barbayné úgy érezte, most már rendben van minden. Hiszen titokban csak ezt akarta! Hogy az ura ápolja, foglalkozzék vele, gyöngéd legyen hozzá! Ó, ha még meg is csókolná! Ha azt a pipa­szagú szakállát odadörgölné az arcához! (Be csacsi is ez a Lóri! Pipaszag!) — Nagyon fáj? — kérdezte Barbay, majd fele­­­letet sem várva, Bódihoz fordult: — Hívd be Ró­zsit, kérlek!... Én addig megnézem, mi történt ez­zel a lábbal. Hátha csak rándulás? Barbagnót a Rózsi nevének említése egyszerre kijózanította. Hát persze! Hiszen minden csak azért volt, hogy ezt elintézze, de közben már egészen megfeledkezett róla. Hanem most itt a legjobb al­kalom : — Rózsi már nincs itt!... Az imént kellett el­kergetnem ... Inkább az öreg Katit hívja be Bódi só­gor! ... Ő ért a törésekhez is!... Barbay arra a hírre, hogy a felesége elkergette Rózsit a háztól, szinte kővé vált meglepetésében. De nemcsak ő, hanem Bódi is. Nem ment Katiért, ha­nem rábámult Barbayra. Ez pillanatok múlva bírt csak szóhoz jutni: — Elkergetted Rózsit? Miért? — Ó, ne is kérdezd! — nyögött fel az asszony, mintha a visszaemlékezés csak növelné fájdalmát. — Kidobtam őt is, meg a preceptort is!... Össze­bújva találtam őket a padláslépcső alatt. És mikor vallatóra fogtam azt a haszontalant, kisült, hogy gyereke lesz a preceptortól! Szaggatottan beszélt, mintha alig bírna szólni a testi kín miatt és a fejét is egyre csavargatta, hol erre, hol amarra, de közben a szeme sarkából foly­ton leste a hatást az ura arcán. Barbay egy pilla­natra elkomorult, majd lopva Bódira nézett. Aztán hirtelen elnevette magát: — A fenét?... A diáktól?... No nézd csak, nézd!... Jól tetted, hogy kidobtad! Bódi hirtelen megfordult és kiment. Barbayné f­áj­dalmas­an nyögte: — Ó, dehogy tettem!... A legnagyobb dologidő­ben! ... És most a lábam is! Éppen a fán!... Hozzá még meg is bántottalak!... nevednap-Bocsáss meg nekem Józsi!... Hiszen látod, annyi bajom van!... Ugy­e nem haragszol? Csókolj meg! — Nem, nem! Nem haragszom! — felelte Bar­bay úgy téve, mintha az utolsó szót nem hallotta volna. — De lásd, miért kellett Bódi előtt a gyapjú árát emlegetni? Tudod, hogy aztán rögtön pénzt kér !... Nesze, itt a száz pengő forint... cSZi­lZ öt­száz sevihan! Dugd el, hogy Bódi meg ne lássa! — Köszönöm!... Köszönöm!... Milyen jó vagy! — rebegte Barbayné és közben azt gondolta: — Mi­csoda komisz ember! Most annak örül, hogy meg­szabadult attól a szerencsétlen leánytól, de engem azért nem csókolt meg! Kati szakácsné, meg két markos szolgáló lépett be Bódi után. A fehérnépek odaálltak a tekintetes asszony elé, mialatt Kati néni megvizsgálta a fájó térdet, úgy, hogy a férfiakat nem fenyegette az a veszedelem, hogy odalássanak. — Semmi ez! — jelentette ki az öreg szakácsné szakavatott tapogatás után. — Nem, hogy nem tö­rés, de csak nem is rándulás! Álljon csak rá a te­kintetes asszony! Barbayné maga sem akart egyebet, hisz az egész térd-história betöltötte immár a hivatását, most csak tisztességgel be kellett fejezni. Ehhez volt szükség arra a kis színjátékra, amit még eljátszott. Sziszegett, mikor talpra próbált állni, visszahanyat­lott egyszer-kétszer, majd feljajdult az első lépés­nél és végü­l sántikálva ment ki a szobából. Kati néni hátulról figyelte a járását és látva, hogy a te­kintetes asszony nem arra a lábára sántít, amelyik állítólag fáj, azt mondta hangosan: — Egy óra múlva már el is tetszik felejteni! Barbay és Bódi sógor ketten maradtak a szobá­ban, azaz négyen, mert mikor az asszonynépek ki­mentek, a két agár is előbújt az ágy alól és nagy nyújtózkodás után elkezdett vakarózni. Copyright by Singer és Mussolini és a fasiszta­ párt vezetősége április 26-án, a capitoliumi ünnepségen Wolfner 6. folytatás :513

Next