Uj Idők, 1940 (46. évfolyam, 1-26. szám)

1940-03-24 / 13. szám - Ladányi László: Csönd / Versek - Simonfay Margit: Szerelem / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Szerelem — Elbeszélés — írta: Simonfay Margit Esteledett. Vera egyedül volt. Egyedül a híres fürdőhelyen, a romantikus tó partján s a táncolókat nézte. Egy­szerre megakadt a szeme valakin. Nem férfi volt, hanem asszony. Szép, szőke, sudár teremtés. Már­tára emlékeztette. Pedig, amikor jobban megnézte, nem is hasonlított Mártához. Tovább nézte és megjelent előtte a vidéki kis­város sétatere is. A poros utak, a lombos fák. Szinte hallani vélte az esti harangszót. Egy elsüllyedt világ támadt fel a szeme előtt. Apró sárga házak, mus­kátlis kertek. Ott, abban a rég letűnt világban talál­kozott Mártával. A zene elhallgatott és Vera arra riadt fel, hogyy valaki lelkendezve kiáltja a nevét: — Vera! Vera! — Hát mégis csak te vagy, Márta? — Géza is itt van — intett Márta egy távolabbi asztal felé. Vera emlékezett Gézára, aki Mártát kísérgette, s eszébe jutott Béla, aki ugyanakkor az ő hűséges lovagja volt a kisvárosi sétatéren. Semmit sem tudott Béláról. És ezek ketten így együtt marad­tak? Milyen furcsa és egyúttal milyen regényes. Már jött is Géza. Alig ült le közéjük, újból elvitték táncolni. Vera Gézához fordult. Mártát Megállapította, hogy savanyú férj lett belőle. Igaz, hogy sohasem volt valami vidám, de mégsem hasonlított ehhez az epés, mogorva fickóhoz itt. Még csak nem is színlelt örömöt a váratlan találko­zás miatt. Vera azt sem tudta miről beszéljen vele. — Alig ismerteti meg Mártát — mondta tétován. — Azt elhiszem — helyeselt a férfi — meglehe­tősen kirángatták a régi formájából. A haja szőke, a szeszélyei elviselhetetlenek. — De kedélye a régi — hangsúlyozta Vera. — A kedélye sokszor botrányos. Az újabb táncszünetben Márta felállt. — Most mi ketten elmegyünk Verával egy kicsit sétálni a partra. Maga pedig várjon ránk itt az asztalnál. — Sokáig maradnak? — Majd meglátja. Belekarolt Verába és pillantásra sem méltatta a férfit. — Miért bánsz vele ilyen rosszul? — kérdezte Vera. Márta türelmetlenül rántotta meg a vállát. — Mért kényeztessem? Ha nem tetszik neki, áll­jon odébb. Vera azon tűnődött, hogy talán mégsem kellett volna házassággal végződnie ennek a gyermeksze­relemnek? Talán mégis szebb az, ha idejében abba­marad valami? Talán mégis romantikusabb, ha ket­ten semmit sem tudnak egymásról? — Te, nem hallottál valamit Béláról? Márta rábámult, aztán felnevetett. — Bocsáss meg — mondta aztán magához térve, de még alig tudott uralkodni magán — milyen os­toba vagyok! Persze, te nem tudhatod, hogy Béla a férjem. — Béla? — Igen. A legjobb férj a világon. Holnap már meg is érkezik, örülni fog a viszontlátásnak. — Béla? Az én Bélám? Hát nem Géza a férjed? — Szerencsére nem Géza a férjem. Pedig nem sok hiányzott ehhez valamikor. — Emlékszem mennyire szerelmes voltál belé. — Magam is emlékszem rá. Az első szerelmem volt. Akkor azt hittem halálomig tartani fog. Ha akkor megkér boldogan leszek a felesége. De nem kért meg. Érted már? Gondolkozott rajta. Addig gondolkozott, míg közben én férjhez mentem Bélához. — Az én Bélámhoz? — Akkor már nem volt a tied. — Hát persze. — Te otthagytál bennünket, amikor szüleiddel a fővárosba költözködtél. És nem írtál egyikünk­nek sem. Mi pedig tovább is kijártunk a sétatérre. Egy ideig emlegettünk. Később már egyikünk sem beszélt rólad. — Értem. — Hát igen. — De Gézát még mindig nem értem. Mit keres melletted Géza? — Semmit. Ez az éppen! Mikor ,már nem kellett attól félnie, hogy feleségül megyek hozzá, akkor csatlakozott hozzám. Jó barátok vagyunk. Béla nem féltékeny rá. Nincs is oka. Ez az ember képtelen rá, hogy szerelmes legyen valakibe. — Gondolod? Később visszamentek a terraszra és Márta to­vább táncolt. Amikor egyedül maradt tudta legyőzni a kíváncsiságát: Gézával. Vera nem — Mondja, mit jelent ez? — kérdezte nyíltan, ahogyan csak nagyon régi barátokkal, vagy telje­sen idegenekkel beszél az ember. — Maga úgy visel­kedik, mintha a férje lenne Mártának. Miért? Géza nem jött zavarba, nem is csodálkozott. Mintha várta volna a kérdést. Úgy válaszolt rá, mint aki már sokszor átgondolta a feleletet. — Magam sem­ értem magamat. Ez az asszony megbabonázott. — De hiszen feleségül vehette volna ... — Akkoriban nem akartam feleségül venni. Azt hittem, nem szeretem eléggé. Nem egy egész életre. Aztán kiderült, hogy tévedtem és nem tudok elsza­kadni tőle. Pedig ugyancsak rosszul bánik velem. Nem érzem magamat. Az eszem azt mondja, hogy semmi közöm ehhez az idegen asszonyhoz, aki sze­mem láttára bolondítja magába a férfiakat. eszem azt mondja, hogy sajnálhatom a férjét. Az És mégis! Mit nem adnék, ha én lehetnék a férje! Az eszem felvilágosít arról is, hogy ennek az asszony­nak már alig van valami köze ahhoz a vidéki kis­lányhoz, akit szerettem. Mégis futok utána. Nem tudok meglenni nélküle. Legalább látnom kell... Meg lehet ezt érteni? Vera élesen fürkészte a férfi arcát, mint aho­gyan az orvos figyeli betegét vizsgálat közben. — Ne törje rajta a fejét — mondta szelíd rész­véttel, ahogyan a menthetetlen beteggel szokás be­szélni — ha meg lehetne érteni, már nem is lenne igazi szerelem. Csönd A téli csendben drága kis sziget. Sötét van. Hallom, hogy dobog szíved! Szelíd csókokkal csókolj engemet. A rohanó perc úgyis eltemet. LADÁNYI LÁSZLÓ :355

Next