Uj Idők, 1940 (46. évfolyam, 27-53. szám)
1940-08-25 / 35. szám - Koroda Miklós: Búcsú / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Ölbey Irén: Nagyapám / Versek
akvarellel, kisméretű olajképeivel elragadtatja műértőket. Nagy árakat fizetnek műveiért. A maagyar tájkép, zsáner divatba jött. Lehet, hogy utána ezért jön el hozzánk egy sereg festő, — akad közöttük komoly művész és dilettáns, — így Raffalt, Müller, von Weiden, Strassgschwandtner, Tina Blau és mások. Pettenkofen után nemcsak a „Keletre kiruccant" idegenek festik az Alföldet. A mieink közül Munkácsyval az élen a magyar Alföldnek sok megértője akad. Amikor Pettenkofen először járt nálunk, vasút még alig van, s az alföldi betyárok alaposan garázdálkodnak. Ugyanekkor jár Szolnokon Bismarck, aki egy levélben azt írja, hogy: „...felfedeztem a pusztát...", bár egy tapodtat sem engedik egyedül, nehogy megtámadják. Pettenkofen rendezett, jó anyagi viszonyok között él. Csak egy hosszantartó szerelem hátráltatja jóideig munkájában. Kortársai elismerték: A megbecsülés halála óta mintha még növekedett volna. Mi magyarok csodáljuk Pettenkofen tudását, szeretjük ezt a festőt, aki osztrák német volt, de megbabonázta az Alföld. JAJCZAY JÁNOS 218» Nagypám Emlékek markolnak belém, rád gondolok, holt nagyapám. S mintha tündéri, enyhe fény villanna rám, felmerül lágyan renyhe, szűz magányomban halk mosolyod, amely, akár a rőzsetűz ellobogott. Szavadat hallom zengeni s látom kabátod álmatag, ahogy szilaj szél lengeti, mint szárnyakat. Látom erős, gyűrűs kezed s barna, parázsló szivarod, belőle kékes, réveteg füst csavarog. Egyszerű, emberi, meleg sorsod volt, halott nagyapám, bolyongtál dús szőlőhegyek hűs oldalán s aranypárás, mély völgyeken. S rózsaszínű, tréfás derű mókázott szádon szüntelen. Bús, gyenge fű lepi már süppedt sírodat, te kedves, villám öreg űr s befed a köd s az alkonyat. Jaj, szertehull minden, minden, szép tetteid elenyésztek. Új emberek harca dúl a holtak szelíd pora felett. Terád ugyan ki gondol itt? Még néhányunk szívében élsz s ha mi meghalunk, elborít a feledés. ÖLBEY IRÉN Búcsú — Elbeszélés — írta: Koroda Miklós — Mégsem felejtettél el, Kriska? — mondta ki csendesen a felesleges és mégis fontos kérdést. A nyírségi júniusi alkonyat foszló színei és finom neszei beburkolták a nagykállói Sárossy kúria oszlopos tornácát, ahol három év után először ültek egymással szemközt. A távoli mocsárszemek felől rejtelmes hangok jöttek, a naptól búcsúzó vándormadarak csodálkozó és választ váró éles kiáltásai, a közeli tó partján bámészkodó békák kurutyolása borzolta meg a sík táj sűrű nyugalmát. Most térhetnek haza a lápi gémfaluba, megfontolt lassú lépteikkel az öreg gémek, csillapíthatatlanul éhes, követelő, rekedten feleselgető fiaikhoz, csőrükben a vacsorára szerzett hallal; a vastag és rövid nyakú bölömbika éjszakai vadászatra készül, hogy megtölthesse kielégíthetetlen begyét. Az udvarház előtt gesztenyefák levelei beszélgetnek a kedveskedő, gyengéd széllel. — Nálam nem múlt el semmi, János... Mindenre emlékszem... — felelt egyszerűen Krisztina. Fejét oldalt tartotta, profilját lágyan rajzolta meg a homály. Asszonyisága óta megtelt alakja izgalmasan buja volt az estben. Nemrégen még csöpp, szemérmes mellei törtek elő a nyári ruha könnyű anyagán. — Csak a szeme egészen a régi, a szelíd kékkel bevont puha szürke, leső és várakozó tekintet, — nézte kicsit szorongva és vágyakozva Batsányi János az asszonyt, aki az övé lehetett volna. Akkor a búcsúzás, vagy menekülés idején úgy érezte, értelmetlen és kilátástalan lenne érte a harc a nemesi házzal, az előjogok erődítményeivel szemben, mert Ilosvay Krisztina, szatmári alispán leánya, nem annyira lényeges része a az életének, hogy keményen és elszántan vállalhatná érte a sértések és vereségek megalázó halmazatát. Most, hogy a más asszonya lett, Sárossy András őrnagy házának úrnője, most, ebben a szabolcsi napszálltában, tudta meg, mit kellett volna tennie... Azelőtt is jelentkezett néha, elmosódottan és himbálózó körvonalakkal a debreceni nagyerdei izgatott beszélgetés emléke, többször megérintette a Csapó utcai fülledt betegszoba levegője s ugyanakkor feltűnt az őrnagy magas, bántóan feszes alakja, amint óvatosan és vonakodva, közömbös arccal kezet fog vele... de a francia forradalom zsúfolt víziója, később Mária grófnő izgalmasan fekete szeme mindig elfordította lázas tekintetét gőgös szatmári nemes felvilágosult lányától. Mirabaeua kikergette a kassai szűk kamrából Ilosvay László alispánt, Mária eltakarta Kriskát, Debrecen elveszett Párizs véres árnyékában, a megbízatás, a feladat elhalványította a szerelmes fogadkozást. — Tudod még a régi szavakat? — nyújtotta kezet tapogatózva az alkonyatba süppedt tornácon az asszony felé. — Kriska... édes kis gyerek. .. — Tenyerébe vette a női kezet, először csak az ujjaivall játszott, aztán megcsókolta. — A legszebb az volt, ahogy először mondtad ki: Kriska... Úgy hangzott, mint valami jó meleg simogatás... aztán, amikor beteg lettem és megigazítottad a párnámat... az nagyon jó volt... — beszélt halkan, távolian Krisztin és kihúzta a kezét Jánoséból. — Besötétedett... Lámpát hozok.. — mondta utána védekezően és felállt. Az ajtóból visszafordult és kicsit fáradtan, de már pajzánul, az egykori kislány hangján odaszólt a férfinak: — Hiszen úgy szereted a Világosságot... erre is emlékszem... — és eltűnt a szobában. — Igen... a Fényt... — húzta el a száját Batsányi János, a kancellista-költő és ebben a mozdulatban újra