Uj Idők, 1940 (46. évfolyam, 27-53. szám)
1940-07-07 / 28. szám - Petrovics Elek: Van Gogh / "Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok; kisebb elbeszélések"
rövid ideig Hágában Mauve-nak, a híres hollandi tájképfestőnek műtermében dolgozott, egészen művészetnek adta oda magát. Nyugtalan vére Hollandiából Belgiumba, Párizsba, innen pedig Dél-Franciaországba vitte, ahol az ég tüzesebb, a föld ragyogóbb, mint északon, s ahol az ő palettájának is kigyúltak a színei. Itt szakadt rá betegsége. Szörnyű testi és lelki válságokon esett át. Egyre növekvő izgatottság gyötörte, időnként őrjöngésben tört ki és az intervallumokat a rohamok ismétlődésétől való kínzó félelem töltötte ki. 1890 július 27-én golyót röpített magába és másnapra meghalt. Harminchét éves volt. Abból a lelki hajlamból, mely a papi pályára ösztökélte, van Gogh mindig megőrzött valamit. Valami sóvárgást olyan művészet után, amelynek több köze van a lelkiekhez, mint az ő kora uralkodó művészetének, az impresszionizmusnak, amely több humánumot ad az embereknek, mint a l'art pour l'art rideg és egyoldalú értelmezői. A modern művészek közül senkire sem gondolt melegebb érzéssel, mint Millet-re, a dolgozó szegényemberek festőjére, s munkásokat ábrázoló képei közül néhányat le is másolt, jobban mondva átültetett a maga stílusába. Csapongó és vergődő lelke mélyén részvét lakozott és az emberek boldogításának forró vágya buzgott. Szépséget és jóságot áhító lélek volt, aki a felebaráti szeretet gyakorlásában, a betegek ápolásában, az egyszerű emberekhez való vonzalmában a mi Mednyánszkynkra emlékeztet. S talán abban a szent furorban is, amellyel mesterségét művelte. A festés mindene volt, paradicsoma és Gethsemánéja egyben. „Sokszor igen gazdagnak érzem magamat — írja Theo fivéréhez, támaszához és leghívebb barátjához írt sok levelének egyikében — nem ugyan pénzben, hanem mert megtaláltam azt a munkát, amely lelkesít és értelmet ad életemnek." Máskor pedig: „Úgy kell élnünk, mint egy szerzetesnek vagy remetének, egyetlen szenvedélyünk a munka legyen." A világ az ő szemében nem volt más, mint festenivaló téma, a festői motívumoknak nagyszerű tárháza. Amerre szemét vetette: a mezőn, az égen, a korcsmában és szegényes otthonában, mindenütt csak tónust, színskálát, árnyalatokat és reflexeket látott, a színeknek egymáshoz való viszonyát kereste. Rajongott a szép színekért, kedvenc színéről, a sárgáról himnuszokat tudott zengeni, s levelei tele vannak finom színelemzésekkel. De nem tartozott azok közé a művészek közé, akiknek világa nem terjed túl a mesterség határain. Bölcselkedő hajlamú, az elmélet iránt is fogékony, kultúrára szomjazó szellem volt, Shakespeare-t és Renant olvasta, érdeklődött Tolsztoj és Dosztojevszki iránt. Leveleiben a maga csapongó módján sokszor tér rá a vallás, a művészet, a társadalmi lét nagy kérdéseire és ötleteivel néha mélységekbe világít, mint a villám. Sok érdekes mondanivalója van a régi mesterekről, akiket alaposan tanulmányozott, különösen a hollandusokat, s vannak megjegyzései, amelyeket nem könnyű elfelejteni. „Frans Hals mindig a földön marad — mondja például —, Rembrandt a magasba, a végtelenbe száll fel, mélyen behatol a misztikumba és olyan dolgokat mond, amelyekre semmiféle más nyelvnek nincsen szava." A modern festőkkel is sokat foglalkozott. Merőben egyéni módon ítélt róluk, csak a maga szemére és ízlésére adott. Millet mellett Delacroix-t és miér t csodálta legjobban. De nemcsak azokat Dauszerette, akiket általában nagynak tartanak, hanem azok között is voltak kedvencei, akikről a XIX. század művészetének történészei nem sok jót szoktak mondani, s bizony meglep, hogy milyen tisztelettel emlegeti leveleiben Herkomer vagy Lhermite nevét, vagy mennyire lelkesedik Fromentin és Jules Breton művészetéért, nem is említve nagy csodálatát Meissonier iránt. Néha csodálkozhatunk rajta, de mindig tisztelnünk kell szellemi önállóságát, amellyel véleményét megformálta, nem törődve azzal, hogy mit mondanak a kritikusok és a szakértők." Minden dolgában alkuvásra képtelen, fanatikusan őszinte jellem volt, mit adhatott volna tehát művészetében mást, mint leplezetlen önmagát? Kortársai között lehettek nagyobb szabású mesterek, de aligha volt valaki is, akinek művészete annyira egyéni ízű lenne, annyira árulója az embernek és tükre a léleknek. Egészen önmagát, vajúdó, izgatott lelkét fejezte ki félszeg, szomorú, különös emberi alakjaiban éppen úgy, mint a természetben: az ijesztően tornyosuló felhőkben, a nyugtalanul hullámzó vetésekben, a görcsös, ágasbogas vagy fenyegetően égnek meredő fákban, a végtelenbe vesző mélységekben és mindennek belső lázszülte izgatottságában. „Csendéleteiben" minden inkább van, mint csend, — él és izzik minden. Rajongását a déli természetért, a színek szépségétől megrészegedett lelkének izgalmát, a mámort, melyet a fény látásán érzett — mindezt az élő szó erejének közvetlenségével beszélik el képei. Színeinek növekvő lázában, előadásának egyre jobban lobogó szenvedélyességében, művészi kézírásának mindinkább mutatkozó nyugtalanságában szinte nyomon követhetjük megható életének folyását, kezdve a zunderti protestáns paplaktól, amelyben ifjúságát töltötte, egészen az auversi elmekórházig, ahol lelke ötven évvel ezelőtt a fájdalom tüzében kiégett. Van Gogh önarcképe (1889) 632