Uj Idők, 1940 (46. évfolyam, 27-53. szám)
1940-07-07 / 28. szám - Sásdi Sándor. A gyerek elmegy / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
A gyerek elmegy — Elbeszélés — írta: Sásdi Sándor A tizenötéves fiú nézte, ahogy az anyja a kopott táskába rakja az egy rend hétköznapi ruhát, a kevéske fehérneműt, harisnyát. Tudta, hogy negyedóra múlva el kell indulnia a táskával, elmegy innen, egy idegen ház felé. Szeme megfényesedett a visszafojtott könnyektől, de hangjában nem érződött a szomorúság. — Édesmama ... — Tessék fiam. — Édesmama, elviszem a szájharmonikámat is. Az anyja leejtette a táska fedelét, lezárta kulccsal. — Nem viszed el Lajosom. Dolgozni prész, inas leszel, ha elfogy a munka a műhelyben, hordhatod a vizet a konyhára, veled küldik a kenyeret is a pékhez... Nem tudott belenyugodni, hogy inas lesz az egyetlen fiából. A maga elrontott életét látná szebbre fordulni, ha úrnak taníttathatná, ha aranycsillagos vasutas lehetne, mint a Kálnoki-gyerek, vagy... Megfakadt szemén a könny, hangosan sírt, hogy kis kontya megreszketett a feje búbján. Lajos belecsúsztatta a szájharmonikát ünneplő ruhája zsebébe, aztán odaállt az anyja elé. — Ne sírjon édesmama... Szeretett volna mást is mondani, de semmi nem jutott az eszébe. Csak állt és keze rásimult az anyja tüzelő arcára. Nézte a fiát, egyetlen Lajoskáját és szájából zaklatott, nehéz szavak felhője áradt kifelé. — Hogyne sírnék, amikor kiskaréj kenyér, kevés je iszó jut majd neked, amikor a Gál asztalos gyerekeinek a cipőjét kell majd pucolnod, mert az inast mindenre felhasználják, verné meg az Isten azt a tág torkát, akinek minden bor kevés, aki elitta a házát, aki be nem nyitja a műhelye ajtaját, nem dolgozik, csak kocsmázik reggeltől esteiig ... Tudta Lajos, hogy az apját szidja, lehet, hogy igazat is mond az anyja, de azért fáj neki, hogy ilyeneket hall az apjára, akinél szebben senki se tud dalolni, aki agyagból játékszamarat, lovat formált neki, egyszer megmintázta a fejét is, úgy, hogy Lajos ráismert önmagára. Hajtotta a fazekasműhelyben a korongot, fütyörészett, vállára emelte őt, lehet, hogy dolgozni nem szeretett. Sokszor panaszolta, hogy rossz mesterség a fazekasság, mert a szegényember is elszokott az agyagedénytől, ezért keseredett el az apja, ezért jár a kocsmába és danolja a katona nótákat a részeges levélhordóval. Ö tudja, hogy nincs több olyan ember, mint az ő apja. Először is, akkora, hogy a feje eléri a házereszt, fogadásból akkora tányért formázott egyszer, hogy a Kövér molnár beleülhetett, harmonikázni tanította őt, választáskor pedig olyan kortes-verseket írt papírosra, hogy szorongatta érte kezét az aranyláncos képviselő úr. Igaz, bejárt Pécsre kártyázni és egyszer hajnalban arra ébredt Lajos, hogy az anyja hangosan sír, jajveszékel. Akkor mondta meg az apja, hogy a tejcsarnokos, a Mercz, elnyerte tőle a ház árát, utolsó fillérig elnyerte alsósban. Sohasem hazudott az ő apja. Ha hibázott, ha rosszat tett, odaállt az anyja elé, legtöbbször borosan, ide-oda dülöngélve és csendes hangon mondta: — Üss pofon Teruska, úgy üss meg, hogy a fiam is hallja, utáljon meg érte, köpjön ki előttem, mert eladtam a szerszámomat a fürjessi fazekasnak... Ez maradt meg az árából, vegyél rajta magassarkú cipőt, a fiamnak pedig selyemszalagos kalapot. Ezért van zárva hónapok óta a fazekasműhely, nemsokára a házból is ki kell költözniük, csarnokot nyit benne a Mercz... ezért kell neki elmenni most, mesterséget tanulni Fürjesben, a goromba Gálnál és mégse tud haragudni az apjára. Védelmébe veszi most is. — Ne szidja, ne átkozza őt édesanyám... — Ne szidjam, ne átkozzam? Hallod ezt Mennybéli? Az édesapját pártolja, azt, aki elkártyázott, elivott mindent... Kiabált, dobálta a szavakat, de hirtelen eszébe jutott, hogy az almáspitét kifeledte a táskából. — Takarékoskodj vele, fiam. Eláll két hétig is. Ha a Gálné kése vékonyan fogja a kenyeret, egyél ebből. Indultak lefelé a lépcsőkön. Sütött a márciusi nap, a Vitéz kutya felugrott a kapu mellől és kísérte a gyereket. A sovány kisasszony egyre csak beszélt: — Ha pénzt kapsz, tedd félre, veszel rajta nyári ruhát. Kezed ügyes legyen, tanulj meg mindent a Gál műhelyében. A segédeknek szót fogadj, a szidást lenyeld, mert inas leszel... Sírni szeretett volna, ahogy erre gondolt, de százféle mondanivalója volt még, amint kísérte fiát a vasút felé vezető úton. A Gereben-kocsmából nótaszó hallatszott. Lajos megismerte, száz közül is megismerte volna az édesapja hangját: Szépen szól a csengő a nyakába. Megszabadulok babám, nemsokára . . . Sokszor hallotta ezt a nótát. Későn éjszaka ez ébresztette fel néha, az anyja pörölt, de az apja már leült az ágy szélére, lehajolt hozzá, borszaga volt a csókjának, de a zsebéből ezüstpapírba csomagolt csokoládét, savanyú cukrot vett elő és rakta a párnájára. Az anyja sietteti, de Lajos megáll és hallgatja az édesapja legszebb nótáját. Csendesen, kissé szégyenkezve mondja: — Elbúcsúzok tőle, édesmama... Indul a kocsma-udvar felé, az anyja meg a Vitéz kutya utána. Az ivóban vastagodik a füst, hogy vágni lehetne, de azért mindjárt meglátja a szélesvállú, nagy embert és odamegy hozzá. Hirtelen elfogy az apja szájából a nóta. Nézi a fiát, ahogyan áll előtte, kezében a vedlett Mühlbeck-híradó. Egy kis déli pihenő 6 40