Uj Idők, 1940 (46. évfolyam, 27-53. szám)
1940-08-25 / 35. szám - Ladányi László: Ketten a parkban / Versek
— Évek óta gyűjtöm az adatokat. Nevek hosszú sorát írtam fel, akik mind tanúskodhatnak. Különben meg vagyok győződve, ha ő megtudja, hogy ki akarom teregetni életünk szennyesét, azonnal beleegyezik a sima válásba. Hiú ember. — Tehát már nem szeretik egymást — csöndesen mondta ezt az ügyvéd és oly kifejezéstelen volt a szeme, amint most a nőre nézett. A nő bólintott: — Ha valaki, akkor maga ezt jogosan kérdezheti tőlem. Maga, aki tíz évvel ezelőtt olyan hűségesen és emberi módon szeretett engem. — Kérem, én pontosan emlékszem mindenre — az ügyvéd hangjában valami különös csengés volt, a nő figyelt s nem tudta megállapítani, félelem ez, vagy elutasítás. — Mindegy — folytatta a nő —, ezt mégis el kell mondanom, mert ezzel akarom támogatni idejövetelemnek az értelmét. Maga engem szeretett és nyugodtan hihette, hogy én is szeretem magát. És akkor én találkoztam vele. Soha nem fogom megtudni, mi történt akkor velem. Három nap elég volt, hogy ő, a másik, felgyújtson, elperzseljen, elveszítsen. Minden olyan volt, mint egy őrült szerelem, nem, több, olyan volt, mint az igazi szerelem. Megmondtam magának, hogy mást szeretek és szinte azonnal férjhez mentem hozzá. Azt hiszem, hűen mondtam el mindent. Az ügyvéd kérdése mélyről jött. •— És mi értelme annak, hogy elmondtam belé. A nő olyan izgatott volt, hogy a keze remegett — Mert nem volt igazi szerelem. Egyáltalán nem volt szerelem. Súlyosan fizettem a tévedésért. Kilenc nehéz esztendővel fizettem. És most válni akarok. Vállalja? Az ügyvéd eldobta a ceruzát, az asztalra könyökölt, most mintha egyszerre fáradt lett volna. — Már mondottam, hogy a válóper nem szakmám. A nő várt, nézte őt, szeme megtelt melegséggel, félénk melegséggel, félrehajtotta a fejét és azt mondta: — Az előbb mégsem mondtam el mindent hűségesen, hogy is történt tíz évvel ezelőtt, Gábor. Azt nem mondtam el, hogy maga, amikor közöltem, hogy mást szeretek és máshoz megyek, akkor maga ezt mondta nekem: Mária, jól jegyezze meg, akármi történik, én itt vagyok, itt leszek valahol és várom, örökké várom, mert szeretem és örökké szeretni fogom. Ezt mondta? Az ügyvéd mereven nézett egy pontot valahol az íróasztalán. — Ezt — felelte. A nő megint várt egy kicsit, de miután az ügyvéd egyetlen szóval se mondott többet, folytatta: — Nagyon megvetném magam, ha nem volna elég erőm és bátorságom, hogy ezeket a szavait felidézzem. Meg kell tennem, mert az elmúlt évek alatt ez a pár mondat volt az, amibe megkapaszkodhattam, ez a pár mondat volt az, ami egyre nőtt és végül betöltötte életem minden ürességét. Különös — gondolja most maga, különös és érthetetlen. Nyomban nem lesz érthetetlen. Mert valamit még ezenfelül is meg kell mondanom. Ehhez aztán igazán egy nő minden bátorságára szükség van, de én gyötrelmes esztendők alatt gyűjtöttem hozzá a bátorságot. És most megmondom, még ha szemérmetlennek talál is: az után az első félév után világosan tudtam, hogy nem azt a másik embert szerettem. Hanem magát. És azóta is mindig, egész idő alatt, magát szerettem. Tessék, nemcsak a válópörömet hoztam el magához, hanem az életemet is. Vállalja? Csönd volt. Az ügyvéd lassan felállt, a nagy szoba sarkában kandalló volt, rostélya mögött csendes tűz égett. Az ügyvéd hátravett kézzel megállt a kandalló előtt, nézte a nőt, halkan kezdett beszélni: — Nekem is van valami modani valóm. Én is találkoztam valakivel, én persze később, két-három év múlva. Kedves, jó, finom teremtés volt. Nem mondhatom, hogy szerelem volt. Békés és tisztességes megalkuvás volt az élettel. Kellett valaki, egy társ kellett az élethez. A lakásom itt van a fejünk fölött. Két kis gyerekem közül az egyik most iskolában van, a másik a nevelőnővel játszik. A feleségem talán éppen a könyvtáramat rendezi, vagy kézimunkázik, esetleg az ebéd gondjaival van elfoglalva, bevallom: elkényesedtem, szeretem a jó konyhát, a szép lakást, a kényelmet és hogy rólam jól gondoskodjanak. Most ő bizonyára valami olyasmin töri a fejét, ami nekem jó és ami az életünket még szebbé teszi. Ez az egész, amit mondani akartam. És még valami. Én a feleségemet szeretem. Ma már nagy és igaz szerelemmel szeretem. A tűz dohogott-ropogott a kandallóban. A halálos csendben hallani lehetett a lángok lobogásának neszét. A nő felállt. Arca sápadt volt, testtartása bizonytalan. Nem nézett az ügyvédre. A földre nézett, a szőnyegre, a semmibe, amelyben e pillanatban suhanva elsüllyedt valami, sok minden, talán minden. — Látja Mária, — az ügyvéd hangja most vigasztaló volt, szelíd, bölcs — az élet nagyon megbízhatatlan. Nincsenek paragrafusai. Maga nekiindult az életnek egy halálos szerelemmel, és ez lett belőle. Én nekiindultam a magam életének, látszólag szerelem nélkül, és ez lett belőle. Mert ki ismeri a szerelmet és azt, hogy hol lakik? Azt hiszem, mindent elmondtunk egymásnak. Még most is ragaszkodik hozzá, hogy vállaljam a válópörét? A nő nem felelt. Most a férfira nézett, hosszan, a szeme közé, harag és felindultság nélkül, csak éppen megdöbbenve. Aztán kezet nyújtott neki szótlanul és olyan halk lépésekkel, amint jött, kiment a szobából. Az ügyvéd még kis ideig a kandalló előtt állt, az ajtót nézte, amelyen át a nő eltávozott innen. — Ha tudná — gondolta egykedvűen és fölpillantott most a mennyezetre, föl, amerre a lakása volt. A lakása, amelyben egyedül él öreg édesanyjával és házvezetőnőjével, gondosan és szépen megválasztott bútorai és ritkaságai közt, amelyeket szeret, mert a tárgyak nem csalnak meg és nem követelnek vissza semmit. íróasztalához ment, végigsöpörte tenyerével az asztallapot, mintha valamit végleg el akarna tüntetni, valamit, aminek egészséges és mélységes kielégítő elintézésével még tartozott az életnek, vagy tartozott neki az élet. Aztán előjegyzési naplójára nézett és a telefon után nyúlt, hogy felhívja az ügyfelet, aki most, tizenegy órakor várja értesítését. 246 Ketten a parkban Ketten a parkban. Micsoda éj! Feltűnik a Duna távoli, mély Vize. Könnyű pára lebeg. Hullnak elénk a rőt levelek. Csak te virágzól, telve nyári csodával S felgyújtod a sárga farombot Ragyogó szemeid sugarával! LADÁNYI LÁSZf.O