Uj Idők, 1940 (46. évfolyam, 27-53. szám)

1940-07-07 / 28. szám - Ladányi László: Epilógus / Versek

A kurtanyakú visszafordult: — Ebanyja parasztja! Dejszen találkozunk még! — Találkozunk, halálod napján! — feleselt a legény. János rájuk ripakodott. •— Előttem mertek így acsarkodni? ... Tüstént megkötöztetlek téged is!... Hát nem szégyenlitek magatokat?... Egymásra fenekedtek, amikor itt a baj a nyakunkon? Csak úgy lábolhatunk ki belőle Isten segítségével, ha összefogunk! De ha egymás­nak megyünk, elpusztulunk valamennyien!... — Ez az igazság! — bólintott a kajlabajuszú, rendületlenül tovább szalonnázva. — Volt már ilyen, öregapám idejében! Nagy inség volt, de a népek összefogtak, meg az urak is segítettek a jobbágy­ságon, nem is pusztult el senki! — Ki segíthet én rajtam? — tört ki a megkö­tözött ember. — Én nem vagyok senki jobbágya! Nemes ember vagyok!... Ki törődik vele, élek-e, h­alok-e? ... Van egy kis legelőm meg egy tízköblös tengeriföldem. Ami gabonám termett, eladtam az utolsó szemig és az árán malacokat vettem, hogy majd felnevelem, felhizlalom őket. Most aztán se lisztem, se legelőm, se tengerim! Csak húsz éhes ma­lacom, meg tíz éhes családom! Éhen dögölhetek velük együtt asszonyostól!... Mire az utolsó szavakat kimondta, már zokogott keservesen, anélkül, hogy a képét eltakarhatta, vagy a könnyeit letörölhette volna, mert a keze hátra volt kötve. Az emberek hümmögtek, bólint­gattak: — A biz a nehéz sor! — Ha már a gabonáját is eladta! — Hová való kend? — kérdezte János. — Ide Papira. Csak már nem tudtam haza­menni, mert se szűröm, se csizmám; megvett volna a hideg, mert a túlsó végén lakom... — Hogy hívják kendet? — kérdezte János. — Kátai Istvánnak. — szipogta az ember. — Ismer engem a csárdás is! — Hé! Golyó! — adta ki a parancsot János. — Oldd le a békét Kátai uramról! Most azonban nem ugrott olyan fürgén az öreg pandúr, mint az imént, alighanem ú­gy vélekedvén, hogy az elszabadítás sohasem lehet olyan sürgős, mint a lefülelés. Így esett aztán, hogy a legény, aki az imént összeakaszkodott Kátaival, megelőzte és ő oldotta le a köteléket az ellenfeléről. Mikor pedig elkészült vele, előlépett és azt mondta neki: — Alázattal bocsánatot kérek nemzetes uram­tól !... Nem tudtam, kivel van dolgom. Különben nem merészeltem volna! Kátai sóhajtva legyintett: — Jól van na!... Azt hitted, én is olyan büdös paraszt vagyok, mint te!... Bár az volnék!... Mert így sokkal nyomorultabb a sorsom! Jánosnak elfacsarodott a szíve erre a különös, torz jelenetre. Ez az ágrólszakadt, mezítlábas „nem­zetes úr" és szemben vele a majdnem olyan ágról­szakadt „paraszt", aki alázatosan meghajlik előtte. Ped­ig az a szegény nemesember, úgy érezte, szánni­valóbb, szegényebb, nyomorultabb, mint a másik, mert senkije sincs. A másiknak ura van, aki pa­rancsol neki, de segíti is, ha bajba került. Eszébe villant, hogy ha sikerül, amit a haladók akarnak, a jobbágyság felszabadítása, éppen ilyen magára­hagyott, oltalmazó nélkül való, árva, szegény ember 1 válnék valamennyiből, mint ez a boldogtalan Kátai István. — Evett már Kátai uram? — kérdezte. — Nem lesz én, dél óta! Akkor is csak egy kis kenyeret! De már az sincs! — Hát, ha meg nem sértem!... — szólt János előhúzva a kappant. Kátai nemzetes úr nem sértődött meg. Sőt! Be­pofázta a f­élkappant és egy félpint bort is meg­ivott rá. Aztán még egy kis dohányt is elfogadott köszönettel, hogy a pipáját megtömje. Lelkileg is megnyugodott valamennyire, mikor János magyarázta neki, hogy, ha arra kerül a sor, meg­az ínségeseket a vármegye megsegítse, senkit hogy sem fognak kihagyni, aki rászorult, ha úr, ha paraszt. A lábasjószágot meg majd felhajtják valamelyik felső megyébe, ahol nem tett kárt a fagy, ott aztán felesben eltartják. Kár a­kár így is, de legalább meg­marad a veszett fejszének a nyele. Sóhajtott hozzá egyet, mert a maga gyarapodásnak indult gazda­ságára, szépen szaporodó jószágaira gondolt. Elszo­rult a szíve, mi lehet vájjon Kócsipusztán? Úristen! Jönös De valami egyéb is nyugtalanította. Valami küs­lelkifurdalásféle, mintha igazságtalanságot követett volna el. De mit? Szeme megakadt a legényen, aki a másik asztal végén Golyóval pusmogott. János emlékezett rá, hogy őt sem látta még, hogy evett volna. Bizonyo­san, mert nincs neki mit!... De hát miért vacsoráz­tatja, vigasztalja ő csak Kátai nemzetes urat, mikor ez a szegény paras­zt bizonyosan éppen olyan éhes? A kappanból volt még jócskán, mert ő maga ke­veset evett. Oda intette hát a legényt. — Hogy hívnak? — kérdezte — Varjú Mártonnak, szolgál­at­­­ára! — felelte az illedelmesen. — Kinek a jobbágya vagy? — Tekintetes Baranyiczkay Sándor úré. Robot­ban voltam kaszálni Ernődön. Most mennék haza Kürtre, de id­evert a vihar. — Kürtön lakol? — Édesapámnak van egy jobbágytelke. Én va­gyok a kilencedik gyereke. — Nesze, fiam! — mondta János, — ez a kis ma­radék ! Fogyaszd egészséggel... Itt van hozzá ke­nyér is! A legény köszönte szépen, visszaült a helyére és falatozni kezdett. János szívéről elmúlt az iménti nyomás: tehetségéhez képest segített mind a kettőn, a nemesen is, a paraszton is. Egyformán mindegyi­ken, mert ugyanaz kellett mindegyiknek, hiszen egy bajuk van. — Miért tesz hát a törvény különbséget köztük, ha ennyire egyformák? ... Ember ez mind a kettő!... Ember, magyar ember! — De mikor ezt gondolta, már elnyújtózva feküdt a lócán, a szűrébe takarózva. A mécsest már eloltották és aludt körülötte min­denki. Kinn elállt a havazás, csak a szél süvített és János a kis ablakon átc egy csillagot nézett, amely hol elbújt, hol előtűnt a rongyosodó felhők között. Golyó úgy horkolt, mint egy négykezes erdei fűrész, de Kátai még őt is túlharsogta. — Reggelig sem fogom itt behúnyni a s­zememet!­­— mondta magában János. De mire az utolsó szóhoz ért, már észrevétlenül el is nyomta az álom. Folytatjuk 6 30 Epilógus Békés kezem pihenjen. Testem aludni menjen, Sirasson ez a holt dal. Szívem csupa alázat És szememről a lázat Letörlöm tiszta gyolccsal. LADÁNYI LÁSZLÓ

Next