Uj Idők, 1941 (47. évfolyam, 1-26. szám)
1941-04-27 / 17. szám - Palotai Boris: Lajos bácsi / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Lajos bácsi — Elbeszélés Irta : Palotai Lajos bácsi egyszer egy hónapban látogatott el hozzánk, rendesen ebédidőben jött, sűrű bocsánatkérések közepette, s ha anyám kínálni kezdte, rövid húzódozás után derekasan nekilátott. A húzódozáshoz éppúgy ragaszkodott, mint a címeres bőrtárcához, melynek semmi hasznát nem vette, mert cigarettája sosem volt, de úgy a húzódozás, mint a címeres tárca kellett neki ahhoz, hogy becsülni tudja önmagát. Ebéd után lelkesen ajánlkozott, hogy megigazítja az elromlott villanyt, megragasztja a porcellán-dáma letört ujjait, s kenyérgalacsinnal pótolja a gipsz-Napoleon bal fülét. Olyan szegény rokon szerepet töltött be nálunk, javítgatott, mókázott, kellette magát, szidott és helyeselt, igyekezett mindenkinek a kedvében járni, s ha észrevette, hogy anyám túlzott figyelemmel hallgatja, rögtön hazafelé készülődött. Tudta, hogy e túlzott figyelem ásítást rejteget, s ha anyám nem meresztgetné érdeklődve a szemét, menten lecsukódna. Ilyenkor gőgösen kihalászott a zsebéből néhány összeragadt selyemcukrot s szétosztotta köztünk, hogy valamivel viszonozza az ebédmeghívást. Különben is mindig volt valami a zsebében: radírtörmelék, csempe üveggomb, szalagvég, levélborítékok ezüstkarikás belseje, összemorzsolt virágszirmok, és kerek reklámtükrök. Szabadon portyázhattunk a zsebében, nem volt soha semmi titka, mint általában a szegény embereknek. Soha nem kért semmit, még kevésbé panaszkodott, inkább valami adomázó hangon mesélte el, mit venne magának, ha megnyerné a főnyereményt, na mit? Rendszerint cipőt talpaltatott a főnyereményből, vagy két zefiringet szerzett be, olyat, amilyent reklámáron lehetett kapni, őszi kiárusításkor. Gyakran meglepett minket is a főnyereményből. Valószínűtlenül olcsó dolgokat vásárolt, hogy lássuk, milyen jól gazdálkodik, hogy bebizonyítsa, milyen aprócska főnyeremény is helyre tudná billenteni. Anyám délután összeszedte apám elviselt holmiját, és könnyedén megkérdezte: — Nem lenne véletlenül jó magának ez az ing? Az uram kihízta. — Megpróbálom — mondta ugyanolyan könnyedén Lajos bácsi, holott már többször bebizonyosodott, hogy apám mérete éppen jó neki. A cipőknél is megjegyezte, hogy csak járás közben derül ki, nem nyomja-e a nagyujját, mert a nagyujj a legkényesebb dolog a világon. Most, annyi év után jövök rá, milyen hősiesen védte ki a megköszönés veszedelmét, milyen ügyesen kerülte el az ajándékozás-elfogadás kínosan vigyorgó pillanatát, s ahogy „szóra sem érdemes" mozdulattal hóna alá gyűrte a csomagot, úgy hatott, mint egy igazi gavallér, aki éppen lovagi szolgálatra indul. Apám néha megkérdezte: — Mért nem dolgozol valamit, Lajos? Intelligens ember létedre... De Lajos bácsi közbevágott: — Nem érdemes! Csak ráfizetnék az ilyesmire. Az ember lót-fut, mint egy bolond, a cipőjét nyúzza, s közben lekésik az ebédekről. Ki fog nekem fél háromkor külön tálalni? Az ismerőseim rendszerint egykor ebédelnek. Azután van még egy örökösödési perem. Ha állásom lenne, nem tudnék ebben az ügyben eljárni, pedig ez mindennél fontosabb. Az örökösödési pert úgy kezeltük, mint egy legendát. Szépen, fordulatosan adta elő, bár nekem sehogy sem tetszett a misztikus nagyapa, hallócsövével a fülében, és sokszor meg akartam kérni Lajos bácsit, hogy „Előre az ezeréves déli határokra!" Isten hozott, Horthy I^iseles katonája! 61* 521