Uj Idők, 1943 (49. évfolyam, 1-26. szám)
1943-02-13 / 7. szám - Kárpáti Aurél: Jules Lemaître / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések
tagadás és állítás egyszerre. Az a megismeréshez vezető szkepszis, amely végső soron Montaigne, vagy közelebbről Renan tanítványára vall. Persze, azon a fokon, ahol már maga a tanítvány is mesternek számít. Szenvedélye az igazságkeresés és módszere a bizalmatlanság, amelyet szenvedélye akárhányszor önmaga ellen fordít. De ami talán a legkülönösebb: mindenre ellentétes elemek valami megnyugtató, természetes harmóniába békülnek könnyedén csevegő, mélységek fölött merészen és kecsesen átszökellő, kisportolt szellemi izomzatú lényében. Magában az íróban, aki minden sora mögül a bizalmas ismerős meghittségével kacsint az olvasóra. Mondom, egészen rendkívüli ember: egyenesen csábít, ingerel a vele való behatóbb foglalkozásra. Mikor azonban egyszer csakugyan arra kerül a sor, hogy valóban beszéljek róla, a ceruzám váratlanul megakad a papiroson. S mintha egyenesen ő maga akasztaná meg... Ez így van, semmi kétség felőle. A kérdés csak az: miért? Nincs a dologban semmi boszorkányság. Jules Lemaitre, a kritikus — aki mindig másokkal foglalkozott — kritikáiban mindent elmondott önmagáról. Ami fontos és jellemző volt egyéniségében, mindazt utolsó vonásig feltárta és megmutatta hivatásának gyakorlása közben. S itt most ne csak arra gondoljunk, hogy minden írás olyan kettős tükör, amelyben a tárgy mellett a személy is önkéntelenül megmutatkozik. Lemaitre esetében többről, sőt lényegesen másról van szó. Nevezetesen arról, hogy a nagy Brunetiére nem kevésbbé nagy ellenfele „impresszionista" kritikus volt. Megteremtője és félelmes fegyverzetű „élharcosa" annak a kritikai irányzatnak, amely legfőbb feladatául az irodalmi és színpadi művek által keltett szubjektív benyomások művészi visszaadását vallja. Lemaitre nyíltan kimondta: „Végeredményében nem tudok mást, mint hogy magamat írom le, érintkezésben az elém került művekkel. Ezt megteheti az ember tapintatlanság vagy önteltség nélkül is, mert mindegyünk énjében van valami, ami mindenkit érdekelhet. Hogy ez nem kritika? Akkor hát valami más. Egyáltalán nem ragaszkodom a névhez." Ilyen íróról mit lehetne elmondani, amit ő maga el ne mondott volna önmagáról? Aki csupán néhány írását olvasta is, sejtheti, hogy a Contemporains és az Impressions de théâtre kötetei Jules Lemaitre-nek olyan teljes, befejezett lelki portréját adják, amelyhez bajos valami lényeges vonást hozzátenni. Ő maga a legigazabb magyarázója önmagának, módszere és munkája jelentőségének. Minden ismertetés csak belőle vett idézet, megállapításainak ismétlése lehet. Még a „pragmatikus kritikával" való szembenállását is maga jellemezte legcsattanóbban. A régi kritika — mondja valahol — tulajdonképpen — ideológia s majdnem teljesen kizárja azt az élvezetet, amely a műalkotás és a kritikus naiv, önfeledt találkozásából fakad. Ennek a kritikának nagy értelmi gőg a feltétele a művelői részéről. Ezek szinte félnek attól, hogy egyébben is örömüket leljék, mint saját elméjük összehasonlító és méricskélő, dialektikus játékaiban. Mondják, hogy a hihetetlenül élénk és lendületes író, aki nálunk ennek a kritikai iskolának képviselője, egyszer így szólt egyik irodalmi epikureizmus gyanújában álló kartársához: „Ön mindig azt dicséri, ami tetszik önnek. Én soha!..." Súlyos lemondás, — teszi hozzá Lemaitre leplezetlen iróniával. Egyébiránt ennek az aszkéta és okoskodó kritikának gyakorlása ama ténykedések közé tartozik, amelyek leginkább megférnek a tisztes középszerrel. Az impresszionista kritikus ezzel szemben, bár csupán saját fizikai, erkölcsi és értelmi érzékenységéről számol be, valójában az övéhez hasonló minden szenzibilitásnak tolmácsa. Akire Lemaitre ebben a gyilkos aperszüjében céloz — talán fölösleges is megjegyeznünk — Brunetiére volt. Jules Lemaitre kezéből 1914-ben ütötte ki a halál a tollat, pár héttel a világháború kitörése után. Kritikai működésének javarésze a múlt század végére esett, de írásai diadalmasan állják az idő próbáját mindmáig, ami már körülbelül ízelítő a halhatatlanságból. Renanról, a Goncourt-okról, Bourget-ról, Taine-ről, Ibsenről, Alfred de Vignyről írott méltatásai éppúgy élnek és érdekelnek most is, mint a sznobokról, a gazdagokról, vagy az utolsó királyokról adott jellemzései. George Ohnet-t elintéző kegyetlen kritikai elemzése pedig minden időkre klasszikus mintája marad az irodalmi „kivégzésnek". Még ott is, ahol nyilvánvalóan elfogult, — mint például az északi irodalom divatjának bírálatában. — mennyi lényegbevágó, mély és elmés észrevétele van Kritikai szelleme soha sem pihen. S ha „kedvenceivel" foglalkozik, akkor sem feledkezik meg az árnyoldalak kiemeléséről. Talán csak Loti stílusvarázslata bűvölte el olyan fenntartás nélkül, hogy maga is bevallotta: kritikusi lelkiismerete merő aggodalom — túlzott lelkesedése miatt. Különben mindenkor és mindenben ösztönszerűen engedelmeskedett a kritikai kényszer benső parancsának. Annak a parancsnak, amelyet a Renan-esszé elején így fogalmazott meg: „Lehet az ember szerelmes, nagyon szerelmes és meghatott a szíve mélyéig, emellett mégis igen tisztán láthatja — apáink nyelvén szólva — az imádott lény hibáit és fogyatkozásait, amilyen mértékben fáj, hogy nem láthatjuk őt tökéletesnek és emiatt haragszunk (de nem rá): a sajnálat és e bosszúság csak még növeli gyöngédségünket iránta. A kritikával is így vagyunk valahogy... nemhogy eloltaná, inkább új táplálékkal látja el szenvedélyünket ..." Milyen igaz, milyen egyszerű. S milyen vérbeli művész volt, aki ezt így, ennyire közvetlenül és plasztikusan tudta kifejezni. Kritikus, mint művész — Oscar Wilde előtt. Lemaitre egész írói nagysága lemérhető ezen a pár mondaton. A katolikus világ nagy halottja: Szmrecsányi Lajos egri érsek, pápai trónálló 194