Uj Idők, 1943 (49. évfolyam, 1-26. szám)

1943-05-08 / 19. szám - Lyka Károly: Falujáró piktorok / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések

Uj Idők Szépirodalmi, művészeti, képes hetilap és kritikai szemle Előfizetési ára Negyedévre . . 8.— pangő Félévre . . . 15.50 pengő Egyes szám­ára 70 fillér Szerkeszti Herczeg Ferenc XLIX. évfolyam 1943 május 8 Az Uj Idők képeinek, valamint bármely szövegrészének még kivonatos utánnyomása is tilos 19. szám Falu járó piktorok irta: Lyka Károly Fél évszázaddal ezelőtt művészet dolgában az volt a látszat, hogy sokkal több a festő, mint amennyit a kö­zönség elbír. Ezek is majdnem mind a fővárosban szo­rongtak s ott igyekezték vásárlásra izgatni a közönsé­get, amely fáradozást nem nagyon jutalmazta siker. Fő­képp a még névtelenek körében a szükség akkor ki­termelt egy típust, amely működése színhelyéül a falut szemelte ki. Ott is leginkább a plébániákat meg földes­urakat, ahol legalább jó kosztot, jeles boritalt, esetleg egy viselt öltözetet lehetett pár garas melléklésével („finom festékre" stb.) tiszteletdíjként átvenni. A plé­bániákon kedvező esetben elpingálhatott egy népszerű szent képén a falujáró piktor egy hónapon át, amit a jó kosztolás okából „nem akart elsietni"! A földesúr és családja ábrázata vagy néhány vitéz ősének dísz­magyar­ képe hasonlóképen alkalmas volt hosszabb-rö­videbb vendégeskedésre, így vándoroltak Isten szegény verebei faluról­falura. Ebben megegyeztek mind, azonban kitűnt, hogy egyéb dolgokban nagyon kifejlett egyéniség volt ben­nük, no nem a művészetükben. Volt olyan, aki soha festeni nem tanult s mégis tisztességesen megélt a fes­tészetből, még pedig családostul s volt olyan is, aki nem is egy akadémiát járt végig; akadt olyan, aki csak ,,pillanatnyi pénzzavarok" idején (amelyek olykor sok hónapig tartottak) faluzott, volt aki valamelyik faluvége árkában fejezte be piktori pályafutását. Az első kategóriába a derék Kegyes József tartozott. Ez szegény bölcskei parasztfiú volt, atyjának segített kapálni, rőzsét hordani s ha csak tehette, a keze ügyébe került apró szentképek nyomán próbálgatott Egy odavaló fiatal földbirtokos, alapi Salamon rajzolni. Géza, aki a müncheni akadémián tanult, pártját fogta s itt-ott útbaigazította, ezzel a nagyon szerény útravalóval be­járta az összes megyebeli falukat és buzgón mázolgatta az arcképeket, sőt oltárképeket is, el egészen Szekszár­dig. Mindenütt szívesen fogadták a jámbor és szerény piktort, aki becsülettel megszolgálta a napszámot. A maga fogalmai szerint elég jól ment a dolga, meg is házasodott s végül szerény kiállító festővé fejlődött. Önarcképe még a Múzeumba is került, de csak a rak­tárba. Sokkal előkelőbb módon falazott egy francia nevű művész, aki azonban nem ecsettel, hanem egészen más módon hódított magának egy sokkal szélesebb körű kö­zönséget. Mesébe illő bűvész-mutatványokkal járta be a falukat, mezővárosokat, kisebb városokat is le egészen Eszékig. Óvatosan kerülte azonban a Felvidéket, külö­nösen annak keleti részét, mert ott kisült volna, hogy a „Párizsból éppen most megérkezett világhírű ezer­mester" nem más, mint Karvaly Mór, Budapesten jól ismert festő, aki különösen huszárképeivel és illuszt­rációival szerzett népszerűséget, jelenleg azonban pilla­natnyi pénzzavarokkal küzködik s ezektől óhajt meg­szabadulni. Ami mindig sikerrel is járt. Akikről eddig szóltunk, sok baj ellenére mégis csak felvergődtek valamellyel tűrhető élet­színvonalra. Voltak azonban a faluzók közt olyanok is, akikre egé­szen más sors várt. Két ilyen a müncheni művészeti akadémiából került ki: Billanics Ferenc és Cservenák Gusztáv, ezek ott 1882-ben kerültek barátságba. Mind a kettő délmagyarországi fiú volt, amannak atyja ke­reskedő, emező asztalosmester. Kevés tudással várme­gyéről-vármegyére jártak, föl egészen Nyitráig, min­denütt a kocsmák és kávéházak közönsége körében ke­resve áldozatokat, akik egy-két forint ellenében leraj­zoltatták ábrázatukat. Cservenák sorsa, oly sok faluzás után ismeretlen, Billanics azonban meg-megrekedt egy­egy nyitrai falu kocsmájában, ahol elpálinkázta a kikol­dult garasokat. Télvíz idején még valami felöltőt is juttatott neki valamely emberbarát, de a piktor ezt is pálinkára váltotta föl s inkább didergett a fagyban, semhogy lemondjon a szeszről. Ügy pusztult el. Sem ő, sem társa nem volt festészetre teremtett ember. Csak éppen a véletlen pottyantotta őket pályájukra, amelyen még az egyszerű mesterségig is alig jutottak. Sokkal tehetségesebb ember volt Szontágh Géza Diego. Ez egy sokágú, széltében tisztelt felvidéki család­ból származott, amely nemzedékeken át jeles tudósokat, írókat, lelkészeket, katonákat adott Magyarországnak Csak éppen Géza Diego ütött ki a díszes sorból. Mi haj­totta őt a hetvenes évek elején a piktúrához, bajosan de­ríthető ki. Valószínűleg a pálya nagy szabadsága és ő ezzel bőven élt. Hiába küldték a müncheni akadémiára, ott is csak ímmel-ámmal tanulgatott, a csavargást sok­kal érdekesebbnek minősítette. Annyira mégis eljutott, hogy itt-ott egy arcképet festett, egy csendéletképet kö­vetett el, amelyek tanúbizonyságai egy elvetélt tehet­ségnek. Nem vette komolyan az életet. Talán önmagát sem. Még kevésbé az emberiség többi tagjait. Aggházy, ismert életképfestő, közelről ismerte s arra a kérdésre, hogy milyen ember volt, azt válaszolta, hogy jobb erről nem beszélni. Mednyánszky, a nagy művész, olykor jut­tatott neki pár forintot, de nem­ volt hajlandó róla nyilatkozni. Majdnem szó szerint azt mondta, amit Agg­házy. Időnkint eltűnt Budapestről s falazni ment. Hol itt, hol ott tűnt fel, de aligha piktori munkálkodással, mert mindennemű munkát utált. Leginkább apró ván­dorló cirkuszokban bukkant fel és tapsokat aratott, amikor kardokat nyelt, csepüt rágott, égő gyertyákat falt föl. Aztán megint Budapesten látták, teljesen leron­gyolva, pálinkától gőzölögve. Ilyen cifra élet után 1891-ben hagyta el ezt az árnyékvilágot. 541

Next