Uj Idők, 1943 (49. évfolyam, 27-53. szám)
1943-11-20 / 47. szám - Belák András: Mit mondjak el a sok közül? / Versek - Zsigray Julianna: Szürke cica / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések
gével hordta súlyos hajkoronáját. Barna haj volt ez, és aranyos fények villóztak benne. Sokáig gyönyörűséggel nézték együtt a képet. Ferencke ki is betűzte az aláírást: Assisi Szent Ferenc a halaknak prédikál. — Ilyen volt a tisztelendő páter is, édesanyám. Barát leszek, ha megnövök. Ugye barát lehetek,? — csengett Ferencke. Isten tudja, mi lesz akkorra. Nézi az anyja szomorúan a kút ostorfájára hulló alkonyi fényeket, aztán heves köhögési ingert kap, — beteg a kis Ferenc anyja. Nem tud dologra sem menni. Azért is adták őt oda gulyásnak. Az anyja szeme megharmatosodott a büszkeségtől, mikor elmondta a szomszédasszonyának, hogy egy mázsa búzát kap, kapnak egy pár fejetés csizmát, meg krumpli alá való földet a kis legény után. Meg is dolgozik érte Ferencke, becsülettel. Reszkető térdekkel lépett be a módos, sárga ház ajtaján, amikor helybeállt. A gazdaasszony igen nyájasan fogadta, kezébe adott egy bögre langyos tejet: —• Ülj oda a kis székre, az lesz a helyed, nyáron meg a küszöb. Mi a neved, fiam? Ferenc? Ejnye te! Csak embereknek, meg legényeknek jár az. Ferkó lesz te, fiam, vagy Feri, ahogy akarod. — Édesanyám Ferencnek hív — pityeredik el a gyerek, nem is a név miatt, hanem talán, hogy anyjára gondolt, vagy Isten tudja. Olyan furcsa volt itt minden. Náluk még a csönd is lábujjhegyen járt, suttogva beszélt, itt meg a magas, fekete asszonyból annyi erő árad, majdnem elsöpri. Nagy hangon beszél s később hahotázva kinevette, mikor karikájában megbotolva elvágódott a kút körüli pocsolyában. Nyakába is vette a karikást és furkósbotjával igyekezett terelni az állatokat. — Jézus nevében, — nyitotta ki a gazda a kapuszárnyat. Bőszülten rohantak ki az állatok, hátsó lábukat magasba dobálták és frissen mosott bojtos farkuk úgy vágott, mint az ostor. Csak a falun kívül csillapodtak meg. — Hát csak jól őrözz szógám, — mondja a gazda. — Tavalyról ott van a szénaboglya, majd hűsölhetsz az odvában, ha a marhák delelnek. Isten áldjon benneteket, — emelte meg zsíros kalapját és szürke szemével segélyt kérően feltekintett a végtelen égboltozatra. Esefelé, mikor a nagykolompos elhajtott a rét végén, Ferencke is, mint a többi kisebb csorda gulyása, indított. Mikor hazaért, a gazdaasszony tésztás kézzel szaladt ki bekötni, mert ő nem éri fel a tehenek szarvát. Az asszony fűszerért, a gazda dohányért, szekérkenőcsért szalajtja a boltba, a baromfiakat ő eteti, este összetakarítja az udvart, ganért, s ha besötétedik, dajkálja a gyereket. A pötyögő kis leánytanár megtanította arra a versre, hogy „Gingalló, szent ajtó, főzz kását, nincsen só". Első nap tejet, tojást kapott vacsorára. A tojást megette, a fejet visszatette az asztal szélére. — Miért nem ittad meg szagám? Ferencke úgy várta ezt a kérdést: — Sok volt, meg aztán szeretném elvinni édesanyámnak. Az asszony megtölt egy tejesfazekat, Ferencke ágyazva viszi a sötétedő utcán és olyan büszkén nyújtja anyjának a csorbult edényt, mintha Dárius kincseit hozta volna benne. így mennek azóta a napok és Ferencke igen meg van elégedve a sorsával. Csak vasárnaponként fáj a szive, hogy nem ministrálhat. Fülébe zsongott még a harangszó és sokáig nézte a fák közül integető templomtornyot. Aztán szeme visszatévedt a képre Nem sértő az - merül fel benne a kétség állatoknak prédikálni Istenről? De hogy figyelnek a halak, szinte oldalt hajtják a fejüket. Mi lenne, ha ő is prédikálna? De nem tud. Ha misét mutatna be a mezőknek, a távoli hegyeknek, a magasságos égnek, a madaraknak, az úton két lábán ülő ürgének és a szelíd teheneknek. Keresztet kötözött fűszállal a nádból és templommá szentelte vele a szénaboglya odvát. Felrögzítette a képet is. Lelkében mélységes Isten haragjától való rettegés váltakozott áhítatos, tiszta gyönyörűséggel, míg reszkető kézzel letépett egy frissen nyílott napraforgóvirágot. Az állatoknak egy öl répacskát szedett és elszórta a bejáratnál, aztán odaterelte őket szép sorjában. Majd lehúzott egy tormalevelet stólának. Szurtos, barna kis kezét megmosta ivóvizéből és alázatosan járt-kelt oltára előtt, latin szavakat pötyögve, amiket a templomban hallott. És amikor a faluból Űrfelmutatásról adtak hírt a harangok, Isten legkisebb papja is kijött a boglya hűvöséből, fejét alázatosan lehajtva, két csupasz karjával magasra nyújtotta az aranyló virágot és körülmutatta a nagy mindenségnek. A pacsirták torkuk ezüst csengetyűjével vntették alázatra a büszke jegenyéket és a szellővel együtt zúgták a zsoltárt a hullámzó vetések. Fehér bárányfelhők, mint fodrosruhás kislányok megálltak az égen és görnyedve gubbasztottak a varjak a fákon, mint a bűnbánó öregasszonyok. A harangszó elhalt, Ferencke befordult és a pacsirták zuhanva buktak alá a kék mennyboltról. Ferencke elhatározta, hogy minden vasárnap misézni fog, de mikor délidőben harangoztak és csak a csend járkált alagúton, nem tudott ellentállni vágyódásának. Egy napon halk vihogás riasztotta meg. Nyomban rá két gyerek jött ki a kukoricásból. Nagy fiúk voltak, talán tizenkét évesek. Tököt jelöltek maguknak. Ferencke ijedten letépte magáról a formalevelet, széna közé rejtette a keresztet. — Mit csinált? — állták el a bejáratot fenyegetően. Nem válaszolt. Villámgyors mozdulattal ingébe dugta a képet és szaladt a nyárfák felé. A fiúk utána iramodtak és Ferencke menekült kincsével. Kúszott fel a fán. Már régen elhagyta a varjúfészkeket, homlokán gyöngyözött a veríték, egyre följebb, még följebb, a vékony ágakra, ahová nem mernek utána jönni, aztán halk roppanás, kis sikoly... Estében kihullt a kép az ingéből. A két kamasz megnézte, bedugta a boglyába és elszaladt. Messziről visszapillantgattak Ferenckére, felkel-e már, de nem kelt föl soha többé ... A csősz behajtotta elbitangolt állatait kárbecsülésig, aztán odaszólt az apjának, aki egy nagygazda földjén aratott: — Te Jóska, leesett a fiad a fáról. — Ha leesett, majd fölkel. — Attól tartok, nem kel a föl többet, jó lenne, ha Pál bátyám is jönne, — mondta a kaszáját köszörülő halottkémnek. Egyik marokszedő asszony elszaladt a kis Ferenc anyjáért, aki búzafejet szedegetett nem messze, az apja meg nagy léptekkel sietett a rét felé, nyomában a hórihorgas halottkémmel. — Hát bizony e jó összetörött, — mondta Pál bácsi, bajuszát cibálva. Sokan összeszaladtak a közeli tarlókról és sopánkodtak. — Ferkó fiam te, — keltegeti az apja melléje térdelve s nézi, nézi az üveges szemeket. — Uram Isten! — kiáltja felugorva, — hát mit akarsz még tőlem? Miért érdemlem én ezt? A disznaim megdöglöttek, az 608