Uj Idők, 1943 (49. évfolyam, 27-53. szám)

1943-11-20 / 47. szám - Belák András: Mit mondjak el a sok közül? / Versek - Zsigray Julianna: Szürke cica / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések

Szürke cica Roppant gyenge kis neszt hallok az előszobaajtó előtt. Tulajdonképpen semmit sem hallok, a fülem nem elég finom ehhez a parányi jelhez, csak érzem, hogy valaki ott áll az ajtó előtt. Kinyitom az ajtót, kint lég­védelmi sötétségben két zöld drágakő fénylik. A drá­gakő mozog és csak sejthető, nem látható bársonyos valami fogja körül. Cica! — szólok és a bársonyos valami helyesel. — Igen — válaszol, én cica vagyok. De még a küszöbön túl áll, azaz kecsesen és udva­riasan bókol, finom lábacskáival dagasztja a lépcsőház kövét, a farkát lengeti. Jöjj be cica — kérem és ő bátran, évezredes egyé­nisége gőgjével átugrik a küszöbön. Nem csukom be mögötte az ajtót, gavallér vagyok, biztosítom számára az elvonulást, azaz a sztélém szemé­lyiségét, amely mindig magányos volt, kalandvágyó és büszke. Látod kérlek — mondom neki, — akkor mehetsz el innen, amikor akarsz. Vendég vagy, nagyrabecsült vendég. Nézegetjük egymást. A lámpa fényében tündöklik előkelően szürke bundája, nagyon kényes az öltözékére, leül a szőnyegre és szorgalmasan mosdásba kezd. Ke­csesen mosdik, kényesen bájos minden mozdulata. Pa­rányi piros nyelvével gondosan végighuzgálja gyö­nyörű szőrmés mellényét. Amikor rendbehozza magát, elém lép, két lábára ül és finom, szürke kezecskéjével megpofozza a pongyolámat... A pongyola világoskék, a cica biztosan tudja, hogy ez a szín illik az ő meleg, előkelő szürkeségéhez. Tetszik neki a pongyola, hanyatt­fekszik és így játszik tovább a selyemmel. Nem tudom, az ő világukban van-e színház? Mindenesetre úgy visel­kedik, mint egy öntudatos szerző, a sikeres darab má­sodik felvonása után. Bebújik a függöny mögé és kilép a függöny mögül. Türelmesen állok, hadd játssza ki magát a világoskék függönnyel, amelyet mellesleg én viselek. C.ca, — kérdem — nem vagy éhes? Ápolt és egészséges cica, de azért illendő feltenni ezt a kérdést. Tejet hozok neki és most már becsukom az előszobaajtót. Parányi nyelvét, amely akkora, mint a kisujjamon a köröm, jóindulatúan belenyújtja a tejbe, fel-lefetyeli a kis tányér tartalmát. Körülbelül két gyüszünyi tejet nyalogatott meg. (Ezt nem nevezhetem evésnek.) Hozok neki még két gyüszünyi tejet, de azt udvarias mozdulattal otthagyja. Egymásra nézünk, ért­jük egymást. Nem vagyok éhes — mondja a cica, — ragadozó vagyok, imádom a madarakat megölni, sötét háztetőkön barangolok, egeret fogok és olykor patkányokkal küz­dök. Magányos lovag vagyok, kedves ház asszony, csak azért fogadtam el a tejet, hogy lássad, bízom benned. Nem akartalak megbántani. Nézz körül cica,­­ hívom őt és ő az előszobából besétál a szobámba. Megvizsgálja a bútorokat, az asz­talok lábához odadörgölődzik, hogy lássam, nincs ki­fogása ellenük. Aztán egy karosszékhez lép, megint két lábra áll és diszkréten élesíti a bútorszöveten a körmeit. Ez kissé fáj nekem, de megtiszteltetésnek tekin­tem, ez is a bizalom jele. Aztán tovább megy. Felfedezi a többi szobát, avval a varázslatszerű ruganyossággal, amelyet örökre csodálok a fajtájában, felpattan az asz­talra és farkasszemet néz egy állólámpával. A lámpa ernyőjén lovasok lovagolnak, őszi erdőben valami ki­mondhatatlanul békés és hiábavalóan szép őszi tájban. A cica nézi a figurákat, várja, hogy megmozduljanak. De aztán elunja a várakozást, továbbsétál. Letelepedik a szőnyegre, majd felfedez egy árnyékot a szoba falán, odaugrik s megállapítja róla, hogy csak árnyék. Miért jöttel cica? Kedvelsz valamennyire? — kér­dezem. — Szeretnél itt lakni? A cica elgondolkozva pillant fel rám, zöld szeme topázsárga, olyan, mint két hold valami babaégbolto­zaton. Ó nem, — mondja a cica — én szabad cica vagyok. Szeretem az egyedülvalóságot, a viharos harcokat fenn a háztetőn és a sötét kalandokat a pincében. Gyakran emlékszem még őseimre, az oroszlánokra és a tigrisekre, akik jószagú őserdőkben alszanak nappal és éjszaka indulnak gyilkolni. Szeretek egyedül lenni, jöttem ide egy percre, hogy beszélgessek veled. Csak be­leülök, de nem mondom neki azt, hogy cic-cic, nem sértem meg ilyen naiv, régimódi becézéssel. Ö nyugodtan felugrik az ölembe, elhelyezkedik és do­rombolni kezd. Nem tudom, hol van a cicában ez a tün­déri muzsika, a derűnek, a gyönyörnek, a gondtalan örömnek ez a furcsa kis grammofonja, ami olyan éde­sen, tompán és forrón muzsikál. Meghatottan üldögé­lünk mind a ketten, a fejecskéjét odadörzsöli a kezem­hez, a szemét lehányja, látszólag szundikál. Percek tel­nek így el, talán egy negyedóra is, én simogatom bár­sonyos szőrét, ő úgy tesz, mintha aludna, holott esze­ágában sincs az alvás. Néha felp­lant rám, most zöld a szeme megint és csak egy keskeny résen hajlandó megmutatni ezt a két drágakövet. Aztán már megunja az érzelmes kettőst, felkel, kilépdel az előszobába. Cica, — kérlelem — nem akarsz itt aludni? Kosárkát kínálok neki párnával, ételeket hozok. De ő fölényesen és udvariasan visszautasítja a vendég­látást. Kérlek — mondom neki, — tisztelem egyéniségedet. Kinyitom előtte az ajtót, még utoljára hozzádörgö­lődzik a küszöbhöz, aztán beleolvad a sötétségbe.­­ Olyan sötét van kint, olyan vigasztalanul sötét. Köszönöm, szürke cica, hogy egy negyedórára behoz­tad hozzám a bizalmat, a barátságot és a szeretetet. ZSIGRAY JULIANNA 4 606 Mit mondjak el a sok közül? Mit mondjak el a sok közül, Hogy voltam én is bátor, Hogy­ élek, mint a remete Most mindenektől távol, Hogy nem sikerült sehogyan, Mikor próbáltam élni, Hogy megszerettem valakit És megtanultam félni, Hogy játszottam a beteget, És egészséges voltam, Hogy láttam egy lányt mereven, Csukott szemekkel, holtan, Hogy nincsen bennem akarat, Se kedv, se vágy, se lélek, Hogy úgy érzem, egy rossz napon A sötétségbe lépek, Hogy olyan vagyok, mint a nap, Amely már rég kifáradt És csodálkozom, mint lehet, Hogy élek, mint­­­z állat? BÉLÁK íDRÁS

Next