Uj Idők, 1944 (50. évfolyam, 1-26. szám)
1944-01-15 / 2. szám - Balajti Farkas Erzsébet: Dikció / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Ladányi László: Levél / Versek
pold, a bajor régensherceg, a szász, a württembergi király, a badeni, az oldenburgi, a mecklenburgi, schwerini uralkodó nagyhercegek, Anhalt, Sachsen-Weimar, Lippe és Schaumburg-Lippe hercegei, végül dr. Burchardt„magnificenciája", Hamburg városának polgármestere és a három német Hansa-város képviselője. Magyar részről József főherceg és Auguszta főhercegnő jelentek meg, Szegedy Georgina udvarhölggyel. Másnap a kis galéria termében pompás díszebéd folyt le, melyen a híres arany service-szel terítettek. ban. Ezután az élet nagyon elcsendesedett Schönbrunn-Az uralkodó csak kötelességének élt, teljesen visszavonult. A delegációk tiszteletére, vagy más ünnepélyes alkalmakkor adtak ugyan egy-egy díszebédet, de Schönbrunn nagyobb ünnepélyeknek, tudtommal, már nem volt többé színhelye. Rövid idővel a világháború kitörése előtt Erdélyből Bécsbe lovagolt az 1. sz. „Császár-huszárezred". Az uralkodó Schönbrunnban lóháton fogadta ezredét. A háború alatt pedig a schönbrunni kastély udvarán üdvözölte I. Ferenc József a Galíciából az olasz harctérre irányított 1. császárvadász-ezredet, melynek tulajdonosa volt. Utódja, IV. Károly király aránylag nem sokat tartózkodott Schönbrunnban, csak a forradalmat megelőző legutóbbi időben. A szomorú emlékű 1918-i októberi napokban, midőn Bécsben már minden ingott, a wiener-neustadti Therézia katonai akadémia növendékeiből alakult a palotaőrség. Ők megtartották esküjüket, „mindhalálig híven". A forradalom alatt a bécsi rendőrség megvédte ugyan a kastélyt a fosztogatástól és az elpusztítástól, de azóta Schönbrunn lassú sorvadásnak indult. A kiskapun, amely a parkból a Gloriette utcába vezetett — itt lakott Schratt Katalin, akihez az ősz király minden nap átment reggelizni, — a zár berozsdásodott, a kis kaput már nem használta senki. Mégegyszer fellendült Schönbrunn 1935-ben, midőn a Ferencz József király-kiállítást rendezték a kastély valamennyi termében. Akkor mindenki gyönyörködhetett a pompás termekben, műkincsekben, képekben. Minden az öreg királyra, a letűnt időkre emlékeztetett. Amikor legutoljára megálltam a „Gloriette"-nél és magam alatt láttam őszi pompájában a kastélyt, pompás parkjával, hulló faleveleivel, a régi francia mondás jutott eszembe: „Tout passe, tout lasse, tout casse" ... Dikció — Elbeszélés — írta: Balajti Farkas Erzsébet Ki menne utána, hogy honnan indult el az első barackfa virág s az áprilisi hó merre bujkált tavaly ilyenkor? Vannak pihent eszű, ráérő emberek, akik szépet és okosat tudnak mondani arról, hogy mindez, mindig volt és lesz. Minálunk senki se gondol végig egy ilyen hosszú szépet és hosszú okosat, az idevaló embereknek még az őrangyala is csak így mondaná: Minden öröm és minden bánat akkor kezdődött amikor egy Veréb Lidi nevezetű kisiskolás cigányleány nem tanulta meg a katekizmust. Ha tízszer kérdezték akkor is csak ennyi lett belőle: — A jó angyalok bennünket őriznek és a jóra ... Itt mindig megakadt és eltűnődött hangosan: — Mit is? Istenkém... mit is csinálnak a jóra' — Serkentenek, — segített a tanító úr és nevetett A kisleány is nevetett és a nevetése könyörgő volt mint a sírás. A tanító úr szerette, ha Lidi nevetett, mégis nagyon megszidta a lustaságáért. Mert olyankor sírvafakadt Lidi s a sírása gyöngyözött, mint a nevetés A sírását is szerette hallani a tanító úr. Meg az egész falu. Mindenki ismerte a Lidi hangját, mert az apja kondás volt s reggelenként Lidi szaladt be a félreeső udvarokba: — Haajtjuk a disznóót... S amíg ezt mondta, úgy szaladt a hangja felfelé örvendezve s lefelé bújva, hogy az emberek sohse tudták: fázik-e a hajnalban és fél, vagy babusgatót csacsog valami nyalakodó, szelíd kocának. Április! Április ennek a leánynak a hangja, mondták az emberek s ahogy felnőtt, még jobban csóválták a fejüket, mert olyan babonázó lett, hogy ha felvetette a szemét, az asszonyféle rögtön nevetgélni kezdett, a legényféle meg hunyorgott s a levegőt szívta, mint akit hirtelen ért a nap. Egyik őszön a kondás felmondott a falunak, de Líd nem ment el velők, mert a tanító úr felfogadta takarítónak. Ételben, italban jó dolga volt s olyan rakott babosruhában járt vasárnap, mint az intézőék németkisasszonya, csak az volt a szomorú, hogy a falubeliek azóta nem álltak szóba vele. Legfeljebb egy-egy haragos legény bökte oda, ha muzsikáltak valahol. —• Mér' nem hívod táncba a tanító urat? Lidi csudálkozott az ilyen beszéden, mert sohse volt divat, hogy cigányleány magyarokkal táncba keveredjen Csodálkozott és megijedt. Mindig megijedt azoktól akik haragosan néznek s olyankor hazaszaladt a tanító úrhoz, aki erős volt és nagy: a Lidi feje a szívéig ért A tanító úr bíztatta is egyre: — Ne félj, amíg engem látsz! De Lidi mégis sokszor félt, mert a tanító úr konyhája nagyon sima volt, csúszott a keze a bútoron, csúszott a lába a kövön s ha éjjel felébredt, még macska se szusszant, hogy belefogódzhatott volna a hangjába. Nem, úgy, mint otthon, a putriban, ahol még álmában érezte a vacok füstös izzadtságszagát, a legnagyobb sötétben is megismerte, hogy melyik a Panka lábacskája, melyik a Lacikáé, hogy a dádé nyögött álmában, vagy a sógor csókolódzott. Lidi annyira megkívánt megint putriban aludni, hogy egy szép éjjelen, amikor hajnalig didergett a sima konyhában, csak felszedte szókmókját s hüppögve otthagyta a falut. Ment, ment, hét nap meg hét éjjel, akkor úgy elfáradt, hogy leült egy bokor tövébe pihenni. A bokornak édes, fehér virága volt, megszagolta, evett is belőle 46 Levél Kedves! Kitől a sors oly messze kergetett! Szívem sötét, akár a téli fergeteg, Olyan sötét, akár az éj, ha hold se süt. Fűben, fában kereslek mindenütt! Kedves! Nehéz így messze, messze bolygani. . . A zúgó szélben vélem hangod hallani, Zúgó szelek szavában hangod hallgatom: A szél dobolva ver az ablakon. Kedves! Magányosan vagyok, fáj mindenem, Úgy érzem, örvényben kering az életem. Hideg van már, dér hull reám harmat helyett. Száraz faág leng rám hajad helyett. Kedves! Ma este forrón gondolok Reád! Vágyam madarai szállnak az éjen át. Szíved felé nekik szelíden nyiss utat S hulló könnyeddel mosd le szárnyukat! LADÁNYI LÁSZLÓ