Uj Idők, 1944 (50. évfolyam, 27-52. szám)

1944-07-08 / 27. szám - Szitnyai Zoltán: Aranyhíd / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Uj Idők Szépirodalmi, művészeti, képes hetilap és kritikai szemle Előfizetési ára Negyedévre . . 14.— pengő Egy hónapra . . 4.80 pengő Egyes szám­ára 1.10 pengő ötvenedik évfolyam Szerkeszti Hercze­* Ferenc 1944 július 8 képeinek, Az Uj Idők valamint bármely szövegrészének még kivonatos utánnyomása is tilos 1­1. — .."Зки [UNK],1 Г [UNK]."-Г—i...­­^"1, ш [UNK]тт 27. szám Aranyhíd e — Regény — írta: Szitnyai Zoltán Álmodni szeretett, meg kiülni a konyhába és hall­gatni az öreg Katkca meséit. Az apátsági templomban zúgott a harang. Ércnyelve súlyosan, lassú ütemben kongatta nehéz fémköpenyét. A harangszó az Isten hangja. Mély, titokzatos és nem olyan egyszerű, mint az emberi beszéd, mely hétköznapi és világos szavakból áll. Istennek nincsenek is szavai, csak hangja van, mely reggel a templomba hív, délben megáldja az ebédet és este álomba küldi az embereket. Isten rejtélyes és lát­hatatlan. Azt mondják, hogy mindenütt jelen van, de igazi lakása mégis az ég, magasan a felhők fölött. Az ég is csupa rejtély, nem tudni, hol kezdődik. Lentről azt hitte, hogy ha feljut a Királyhegy tetejére, csak ágaskodnia kell egyet és a kezével eléri az eget. Aztán ott állt a csúcson és mégsem tudta elérni. Az ég épp oly messze volt tőle, mint addig. A felnőttek azt mondják, hogy ilyeneken nem kell gondolkodni, ezt ők maguk sem tudják ésszel felfogni, csak maga az Isten. De legalább azt tudnák megmon­dani, hogy milyen az Isten, milyen a szeme, a szakálla és csakugyan olyan öreg-e, mint aminőnek a képeken festik? A Klapecz Mise szerint, aki az apa iratait szokta másolni a levéltárban, az Istennek sem szakálla, sem szeme nincsen. De hiszen fia is van, Jézus, aki meghalt értünk a keresztfán és míg a földön élt, sokan látták, beszéltek vele. Klapecz Mise szerint ő is csak azért jelent meg előttünk emberi alakban, hogy jobban meg­értsék és ne riadjanak meg tőle az emberek. Ó, hát nem lett volna szebb, ha igazi isteni alakjában jelenik meg közöttünk, abban a csodálatosban, amit élő ember még sohasem látott és el sem tud képzelni? Erre már a Mise sem tudott felelni, valamint arra sem, hogy a Szent Lélek mért olyan, mint egy galamb? Mert az mégsem elfogadható felelet, hogy a Szentlélek sem galamb­alakú, csak így ábrázolják a szentképfestők. És ha nem ábrázolnák sehogy, akkor milyen lenne az alakja? Sem­milyen. De hisz ez lehetetlen, valamilyennek csak len­nie kell. Nem, a felnőttek semmit sem tudnak, egyedül csak az öreg Katkca tud mindenre felelni. Ő biztosan tudja, hogy az ég a felhők fölött van, nem messze a hegyektől. Alighanem valahol Jeruzsálemben, párezer méternyire a legmagasabb hegy csúcsától. Ott állította fel Jákob is a létráját, amelyen feljutott az égbe. Hát perszehogy nem a végtelenségbe, mert végtelen hosszú létra nin­csen, lehet egy létra kétszer akkora, mint az apátsági templom tornya, esetleg némely hegynél is magasabb, de olyan létra nincsen és nem is lesz soha, amelynek ne lenne vége valahol. Katka jól ismeri az egész menny­országot, ahol fényes aranytrónuson ül az Úr, tőle jobbra a fiú Isten, akit csak a földön neveztek el Jézus Krisztusnak, felettük a Szentlélek, lebegő galamb képében. Lábaik előtt foglal helyet sokkal kisebb arany­emelvényen Istennek anyja, a Boldogságos Szűz és Szent József, az Úr Jézus nevelőapja. A trónustól jobbra a c­erubok lebegnek, balra a szeráfok. Mögöttük helyez­kednek el a többi angyalok. Kétszer annyian vannak, mint ahány ember a földön. Katkca pontosan le tudja írni a mennyország lakóinak külsejét. Eszt­ke egész nyugodt lehet afelől, hogy az Atyaúristennek igenis van szakálla, el sem lehet őt képzelni másként. A Boldogságos Szűzön pedig egy­szerű fekete ruha van, csaknem egészen olyan, mint a kedves nővéreké, de a homlokát égi királyságának ko­ronája díszíti, aranyból, drágakövekkel és egy-egy aranycsillaggal a korona minden ágán. A jobbkezében liliomot tart és a bal kezében a Szentírást. Szakasztott úgy, mint az olajnyomatú képecskén, mely a konyhában lóg Katka ágya fölött. És hogy milyen a pokol meg a tisztítóhely? Katka azt is tudja. Egyikről, meg a másikról is pon­tos értesülései vannak. De vájjon miért épp neki ? ... Katka elmosolyodik és jóságosan megcirógatja Eszter arcát. Nincs ebben semmi rendkívüli. Ezt mind jól tud­hatnák mások is, ha többet törődnének az Istennek tet­sző dolgokkal. Ádám és Éva, a bűnbeesés előtt olyan bejáratos volt a mennyországba, akár­mi a templomba. Mózes is többször megfordult ott, meg ő előtte Ábrahám is. Aztán a többit maga az Úr Jézus mondta el az apos­toloknak és azok a többi embereknek, akik aztán meg­őrizték az emlékezetükben és apáról-fiúra adták tovább. Ez így van és ez olyan érthető. Az apátsági templom tornyában még kongott a ha­rang. Bent a lakásban még nem gyújtották meg a pet­róleumlámpást. Azt majd csak akko­r, ha az apa haza­jön a hivatalából. A szalonban az anya zongorázott. Sze­rette ezeket az alkonyi estéket. Karcsú, nyúlánk alakja már elmerült a homályban, szinte csak fehér, vékony ujjai látszottak ki abból, amint simogatva siklottak a billentyűkön. Főként Mozartot meg Chopint szerette. Mindent, ami finom, légies... Beethoven neki vad, szinte brutális. Mért kell úgy megrázni a lelkeket, ó, igen, a lelkeket és nem csak az idegeket, hogy az ember a IX. szimfónia után azt érzi, amit a természet érezhet,­ amikor nagy szálfákat döntögető vihar vonul el fölötte. Gáspárra gondolt, aki berontott ide a rónaságról, nagy bajusszal, széles mellkassal és már a harmadik látoga­táskor megkérte a kezét. Ő ijedten rebbent ki a szobá­ból, hallani sem akart róla. De a szülők másként gon­ {

Next