Uj Idők, 1944 (50. évfolyam, 27-52. szám)

1944-07-08 / 27. szám - Szitnyai Zoltán: Aranyhíd / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

dolkodtak. Mire vár még, miféle álomlovagra vár még egy lány, aki már huszonnégy éves? Mit lehet remélnie Badonyban, ahol alig akad házasodni tudó, fiatal férfi? Gyöngyös Gáspár akkor harmincnégy éves volt és máris városi főlevéltáros, egészséges, munkaszerető, vidám­kedélyű férfi. Hát olyan nagy dolog a vidámság és az egészséges, túltengő erő? Ujjai panaszkodva siklottak a billentyűkön, néha kiszakadt belőle a dallam néhány sora és lágy, meleg hangja hévvel csendült fel, mintha felsírna vagy fel­sikoltana. A homály már megsűrűsödött a biedermeier bútorok fölött és betakarta Veronika kedvenc költőjé­nek a zongorán álló arcképét is, melynek alján az ismert verssor állott a költő kézvonásainak másolatával: — A világ csak hangulat. Eszter a konyhában ücsörgött, egy kis zsámolyon. Izgatott volt, sokkal izgatottabb, mint máskor. Holnap délre elhallgatnak a harangok. Katka úgy mondja, hogy Rómába szállnak, és csak másnap jönnek onnan vissza. Holnap a templomokban megfosztják az oltárokat, aztán a minisztránsfiúk fakalapácsának ijesztő hangjai mel­lett, a szentsírhoz viszik a Szent ostyát. Eszter előre örült a másnapnak, amikor majd az egyik templomból a má­sikba mennek és mindenütt egy-egy Szentsírt találnak, ahol az Úr Jézus sápadtan, átszúrt mellel fekszik a kőkoporsóban. Mécsesek lángjai veszik őt körül, meg a sziklabarlang egész bejáratát is, mely előtt hiába áll őrt a két, durvaarcú, alabárdos katona, ő mégis fel­támad a következő napon, az összes templomokban. Előbb a Kálvária csúcsán viszik körül csillogó köpenyé­ben, amint egyik keze zászlót tart, a másik áldóan int az emberek felé. Aztán a temető melletti, öreg templom­ban támad fel, utána a Szent Margit-kápolnában és vé­gül az apátsági templomban. Valamennyi között ott tá­mad fel a legszebben. Akkor már este van és a házak ablakaiban gyertyák égnek, az apátsági templom kapu­jától le egész a térig, köröskörül az összes házak ab­lakaiban (bizony, még a zsidóknál is, akik keresztre­feszítették őt) és elől, fáklyák fénye között, magasan a vállak fölött, mintha felhőkön lebegne. Ö jön, Ö, a Jézuska! Ide fordul, meg oda, hogy mindenki láthassa szeretettel mosolygó arcát és áldást intő jobbkezét. Tü­zesen ragyog piros palástja és a bal kezében tartott, négyszög alakú, piros zászló. Zúgnak a harangok és ezüst­csengetyűk csilingelnek a bíbor baldachin előtt, amelyet hosszú rudakon, négy díszruhába öltözőt bányász tart. Alatta az apát úr nehéz aranypalástban lépeget az Oltáriszentséggel a kezében, két másik aranyruhás pan között és mellettük két oldalt, feketeruhás, fehérkesztyűs urak mennek égő gyertyával a kezükben. Néha megáll a menet, csodálatos, égi csengetésbe kezdenek az ezüst­csengetyűk, mindenki leborul a téren, ők is letérdelnek az ablakokban, mert az apát úr minden irányban fel­mutatja a Szent ostyát és közben megszólalnak az érc­trombiták olyan harsány, diadalmas és leírhatatlanul szép hangon, ahogyan soha máskor nem tudnak meg­szólalni. Aztán megindul ismét a menet, elől a zászlók­kal és a feltámadt Jézuskával (de mért is lett kisebb szegényke, mint amikor a kőkoporsóban feküdt) és végül a szent sátor után a rengeteg néppel, férfiakkal, asszo­nyokkal, akik mind azt éneklik, hogy: al-le-lu-ja! al-le-lu-ja! Mire az apátsági templomba visszakanyarodik menet és elhallgatnak az örvendező harangok, meg sorra a kialszanak az ablakokban a gyertyalángok, már az ebédlőasztalon a nagy tál, a szalonnás karéjába foglalt rengeteg rózsaszínű sonkával, kettészelt kemény tojás­sal. Egy másikon diós- és mákoskalács. Ilyenkor náluk van a keresztapa, keresztmama és a Zsigi. Keresztapa azon tréfálódzik, hogy Esztikének hétfőn reggel taná­csos lesz nagyon korán kibújni az ágyból, mert majd jön a fiatalúr — és Zsigi felé int — egy nagy kancsó vízzel és úgy kiönti az ágyból Esztikét, mint valami kis ürgét. — Hogyisne, majd én öntöm ki őt kedden — csörföl vissza ő, a boldogságtól és izgalomtól nekipirosodva és már alig várja a hétfőt, amikor a Zsigi jön öntözni. Azt se bánja, ha akár egy kupa vízzel, aminőt a szomszéd házban lakó Julcsa hoz fel minden reggel a kútról, mert Katkca már öreg és nem bírná a nehéz kupákat. Fenye­getődzik, izeg-mozog nekipirosodva és élénk kék szemé­vel kacéran pillant Zsigire, de az épp a sonkát maj­szolja s csak nagy kínnal szólal meg, dölyfösen, leeresz­kedően. Ó, dölyfösebben, mint a felnőttek. — Nyugodt lehetsz, meg fogod kapni a magadét — mondja röviden. Jaj, milyen szemtelen, igazán, milyen szemtelen. De azért örül a feleletnek, hiszen épp azt akarja, hogy meg­kapja a magáét és utána Zsiginek adja a legszebb to­jást, amelynek kis üvegablakja van és azon át belátni a bensejébe, ahol kedves, vidám nyuszikák játszadoz­nak egymással. A tojást már meg is vették néhány nap­pal előbb és Katka is festett be mindenféle színűre to­jásokat, apa pedig zsebkésének hegyével, cifra ábrákat rajzol a tojások héjára. A mama csak mosolyog és azt mondja, hogy eze­i olyan paraszti szokások, de hát le­gyen meg ez is, ha apa és Katka annyira akarják. Eszti ennek is, meg annak is, mindennek örül, az egész hús­vétnak, a sírbatételtől a húsvéthétfői locsolásig és szinte hajlandó lenne azt mondani, hogy a húsvét még a kará­csonynál is szebb, ha nem karácsony lenne az a nap, amelynek estéjén láthatatlanul és észrevétlenül be­surran hozzájuk a kis Jézus, hogy a szalonban, a zongo­rára tegye a sok kis gyertya lángjával kivilágított ka­rácsonyfát, a rengeteg ajándékkal. Künn még szólt az apátsági templom harangja, az anya a szalonban zongorázott és Eszti a közelgő napok eseményvárásától izgatottan hunyorgott kis zsámolyán, a tűzhely melletti sarokban. Ez az ő kuckója. Télen is ott ücsörög, néha késő estig, ha apa és mama hivatalosak valahová. Nem tud megválni kedvenc helyecskéjétől és álmosságtól hunyorogva, meg bólogatva hallgatja Katkca gyönyörű meséit. Aztán reggel csodálkozva ébred fel az ágyban, azt sem tudja, hogy hogyan került oda? Az egész házban ezt a kis kuckót szereti a legjobban, meg a padlás felfedezhetetlen, titkos zugait. A tél már el­rohant és a tűzhely kihűlten áll a konyha falánál, de Eszti még mindig olyan csöppnyire kuporodva bújik kis testével a közelébe, mintha téli melegét keresné. — Jaj, Katka — mondja borzasztó komolyan, fel­nőttesen összehúzott szájjal és mint a mama szokta, szőke fürtjeit igazgatva a füle tövénél — tegnap olyan érdekeset álmodtam, nagyon, nagyon gyönyörűt. Katka ott ül mellette a korynaszéken, egész közel, csontos kezei karbatett mozdulattal fonódnak egymás­hoz a melle alatt, ívben meghajló törzsének csak egy kis része tud nekitámaszkodni a szék támlájának és ráncos arca, a fekete kendő alól, szeretettel mosolyog a kis­lányra. A pillantáson látszik, hogy mennyire sze­reti, a mozdulaton, amivel előrehajol és dédelgető, öreg hangon kérdi: — Hát mi az a nagyon szép, amit az Esztike ál­modott? Esztike is közelebb hajolt. Kis csípőjét nagy neki­készülődéssel, fontoskodva, eligazgatta az ülésen. Ha Katkával van, nincsenek gátlásai, nem kell attól félnie, hogy leintik vagy kinevetik, mint a többi nagyok. Bát­ran mutatkozhat kedvenc szerepében, amikor a felnőtt hölgy házának hű és öreg cselédjével társalog. Ezt maga is hiszi és sietve elfelejti, hogy még csak hétéves. A hangja oly meleg, mintha barátnők lennének, de ugyanakkor finom árnyalatok árulják el, hogy mégis az úrnő beszél az alkalmazottjával. — Édes Katka lelkem — folytatta Eszter igen ko­molyan és Katka vizenyős szemében fények gyulladtak, arcának ráncai közt megnőtt a mosoly — azt álmodtam, 2

Next