Uj Idők, 1944 (50. évfolyam, 27-52. szám)

1944-12-16 / 50. szám - vitéz Somfai László: Szálfák a Siskán / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

A Nemzeti Színház az évad kezdete óta még min­dig nem jutott el eredeti bemutatóig. Legújabban Gár­donyi Géza kedves és bűbájos vidéki életképét, az An­nuskát újította fel, a címszerepben Szeleczky Zitával, aki ezzel a szerepével tért vissza az ország első szín­padára. Nagy elődökkel, mint Bajor Gizi és Somogyi Erzsi, kellett megküzdenie ennek az ideális naivának, aki mindenben méltó a közönség szeretetére. Partnerei a vezető szerepekben Nagy István, Kürthy György, Kar­doss Géza, Füzess Anna, Turányi Alajos, Bodnár Jenő, Zala Karola, Várady Gyöngyi és Szilassy Gyula. Az előadást Abonyi Tivadar rendezői keze fogja össze ke­rek egésszé. A díszleteket Varga Mátyás, a jelmezeket pedig Nagyajtay Teréz tervezte. GÁSPÁR JENŐ Szálfák a Siskán — Elbeszélés. — írta: vitéz Somfai László Alkonyatkor valaki verte a havat a csizmájáról a verandán. Az orvos bent ült a rendelőben, nemrég ment el az­­ utolsó betege, a feje fájni kezdett, s két tenyerébe hajtva elnézett az ablakon keresztül a havas utcára. Békés, hangtalan este volt születőben, egy szán csilingelt végig az elhagyott utcán, Bagi Elek ült rajta, a legmódosabb gazda, négy hold szántó, hat legelő és kilenc hold erdő ura. A kicsiny falu feje ő, vastag subájában úgy ül a szánon, mint hajdani kiskirályok. Az orvos tekintetével végigkíséri a csilingelő szánt, az életére gondol, amelyet nem tud kiemelni innen a hegyek markából. Itt él az öreg házban özvegy édesanyjával, apja után orvosa lett a néhány tucat ház­ban lakó koldusoknak. Ittragadt, s nincs ereje szét­tépnie a bilincset, mert valahányszor sorsa ellen lázad, felemeli fejét, fel a hóval borított Siska felé, és vége. Nem tud elmenni. Valami leárad onnét, s ideköti el­vághatatlanul. Most is daccal ugrik föl, lép néhányat, s már hallja a jövevény kopogását az ajtó előtt. —­ Na, mi járatban öregem? — Hát én, tekintetes uram, rosszban. —• Rosszban? — Ugy­e. A gazdám .. . Egyszóval nagyon kéri a doktor urat, jöjjön föl hozzá. — Föl? Hova föl? — A Siskára. — A Siskára?! — Iván összehúzza a szemét, amelyből villámok cikáznak. — Kicsoda a maga gaz­dája?! A csizmás nem érti a hirtelen haragot. Büszkén mondja: — Az enyém a Radnóczi tekintetes úr! Ivánnal megmozdul a szoba. Egyszerre megszédül a szekrény, amelynek üvegajtaján túl kínos csendben fekszenek egymás mellett az orvosi műszerek, de szé­dülten forog a műtőasztal, karosszék, ajtó, ablakok. De aztán erőt vesz magán, s mire csendesen foly­tatja az öreg cseléd, már az ökölbe szorult keze is ki­enged. — ... Ugyan nem sokáig lesz az, amilyen álla­­ potban van. .. Arra kéri a doktor urat, ha Istent ismer, jöjjön föl hozzá. Csak magában bízik ... — Ha­nem azt azért nem vallja be, hogy ezt már nem Rad­nóczi mondta, hanem a leánya, Klárika kisasszony. Lassan megállnak a rendelő szédülő bútorai, Iván — maga alig veszi észre — átmegy a lakásba, két szobán is keresztül, s az utolsóban odaáll édesanyja elé. A fehérhajú öreg ijedten néz a nagy emberre, támaszára, szerelmetes fiára, aki egyetlen öröme és vigasza­­ volt zavaros és nehéz életében. Látja szemé­ben a gondot és töprengést, de nem szól, ismeri a faj­táját. Egy élet megkövült szeretetével és alázatosságá­val vár, amíg amaz megmondja, ami baja van. — Hív ... A kis öregasszony összerezzen. Még nem tudja, hogy ki, minek és hova, de a lelkében mélyen elteme­tett húrok rezdülnek, finom hangot adnak. Úgy éled benne pillanatok alatt a rég elhantolt világ, mintha visszaperegne élete filmje. — Hív? ... — Szempilláján könny rezzen. — S el­mégy? ... Sokára kap választ, de ez a válasz ottmarad a férfi után a szobában is, amikor az már elsiklott síjén az utcán az ablak előtt. Ottmaradt a szobában, a négy fal olyan makacsul összetartotta, hogy ettől végre le­csillapult az öregasszony háborgó lelke is. — Anyám, az én hivatásom legyőzi a gyűlö­letet is ... * A nagycsizmás paraszt hamar lemaradt mögötte. Megtanulta már régen, hogy ide léc kell, mert a szét­szórt hegyoldali telepekre enélkül nehéz felkapasz­kodni. De síves gyerekjáték az egész, különösen az ilyen csupaerő, remek embernek. A ragyogó nap lenyugvóban vörösbe hajlott, ferdén áradt el a szűz havon. Árnyékban már kék szőnyeg volt, amely szürkébe olvadt bele. A levegő tiszta volt, üde és éles. A szél elbújt valahol a katlanok mélyén, sűrű fák lombjai közt, mint útonálló, aki rejtekéről váratlanul csap ki. Iván meg-megállt, mert egész lényét megmarkolta ez a végtelen nyugalom. Ilyenkor ünnep orgonázott a lelkében, szívesen és sietve ment bármekkora távol­ságra. Még a Siskára is... Ködös erdő. Dulovits Jenő fényképe 501 {

Next