Uj Idők, 1944 (50. évfolyam, 27-52. szám)
1944-12-16 / 50. szám - vitéz Somfai László: Szálfák a Siskán / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
A Nemzeti Színház az évad kezdete óta még mindig nem jutott el eredeti bemutatóig. Legújabban Gárdonyi Géza kedves és bűbájos vidéki életképét, az Annuskát újította fel, a címszerepben Szeleczky Zitával, aki ezzel a szerepével tért vissza az ország első színpadára. Nagy elődökkel, mint Bajor Gizi és Somogyi Erzsi, kellett megküzdenie ennek az ideális naivának, aki mindenben méltó a közönség szeretetére. Partnerei a vezető szerepekben Nagy István, Kürthy György, Kardoss Géza, Füzess Anna, Turányi Alajos, Bodnár Jenő, Zala Karola, Várady Gyöngyi és Szilassy Gyula. Az előadást Abonyi Tivadar rendezői keze fogja össze kerek egésszé. A díszleteket Varga Mátyás, a jelmezeket pedig Nagyajtay Teréz tervezte. GÁSPÁR JENŐ Szálfák a Siskán — Elbeszélés. — írta: vitéz Somfai László Alkonyatkor valaki verte a havat a csizmájáról a verandán. Az orvos bent ült a rendelőben, nemrég ment el az utolsó betege, a feje fájni kezdett, s két tenyerébe hajtva elnézett az ablakon keresztül a havas utcára. Békés, hangtalan este volt születőben, egy szán csilingelt végig az elhagyott utcán, Bagi Elek ült rajta, a legmódosabb gazda, négy hold szántó, hat legelő és kilenc hold erdő ura. A kicsiny falu feje ő, vastag subájában úgy ül a szánon, mint hajdani kiskirályok. Az orvos tekintetével végigkíséri a csilingelő szánt, az életére gondol, amelyet nem tud kiemelni innen a hegyek markából. Itt él az öreg házban özvegy édesanyjával, apja után orvosa lett a néhány tucat házban lakó koldusoknak. Ittragadt, s nincs ereje széttépnie a bilincset, mert valahányszor sorsa ellen lázad, felemeli fejét, fel a hóval borított Siska felé, és vége. Nem tud elmenni. Valami leárad onnét, s ideköti elvághatatlanul. Most is daccal ugrik föl, lép néhányat, s már hallja a jövevény kopogását az ajtó előtt. — Na, mi járatban öregem? — Hát én, tekintetes uram, rosszban. —• Rosszban? — Ugye. A gazdám .. . Egyszóval nagyon kéri a doktor urat, jöjjön föl hozzá. — Föl? Hova föl? — A Siskára. — A Siskára?! — Iván összehúzza a szemét, amelyből villámok cikáznak. — Kicsoda a maga gazdája?! A csizmás nem érti a hirtelen haragot. Büszkén mondja: — Az enyém a Radnóczi tekintetes úr! Ivánnal megmozdul a szoba. Egyszerre megszédül a szekrény, amelynek üvegajtaján túl kínos csendben fekszenek egymás mellett az orvosi műszerek, de szédülten forog a műtőasztal, karosszék, ajtó, ablakok. De aztán erőt vesz magán, s mire csendesen folytatja az öreg cseléd, már az ökölbe szorult keze is kienged. — ... Ugyan nem sokáig lesz az, amilyen álla potban van. .. Arra kéri a doktor urat, ha Istent ismer, jöjjön föl hozzá. Csak magában bízik ... — Hanem azt azért nem vallja be, hogy ezt már nem Radnóczi mondta, hanem a leánya, Klárika kisasszony. Lassan megállnak a rendelő szédülő bútorai, Iván — maga alig veszi észre — átmegy a lakásba, két szobán is keresztül, s az utolsóban odaáll édesanyja elé. A fehérhajú öreg ijedten néz a nagy emberre, támaszára, szerelmetes fiára, aki egyetlen öröme és vigasza volt zavaros és nehéz életében. Látja szemében a gondot és töprengést, de nem szól, ismeri a fajtáját. Egy élet megkövült szeretetével és alázatosságával vár, amíg amaz megmondja, ami baja van. — Hív ... A kis öregasszony összerezzen. Még nem tudja, hogy ki, minek és hova, de a lelkében mélyen eltemetett húrok rezdülnek, finom hangot adnak. Úgy éled benne pillanatok alatt a rég elhantolt világ, mintha visszaperegne élete filmje. — Hív? ... — Szempilláján könny rezzen. — S elmégy? ... Sokára kap választ, de ez a válasz ottmarad a férfi után a szobában is, amikor az már elsiklott síjén az utcán az ablak előtt. Ottmaradt a szobában, a négy fal olyan makacsul összetartotta, hogy ettől végre lecsillapult az öregasszony háborgó lelke is. — Anyám, az én hivatásom legyőzi a gyűlöletet is ... * A nagycsizmás paraszt hamar lemaradt mögötte. Megtanulta már régen, hogy ide léc kell, mert a szétszórt hegyoldali telepekre enélkül nehéz felkapaszkodni. De síves gyerekjáték az egész, különösen az ilyen csupaerő, remek embernek. A ragyogó nap lenyugvóban vörösbe hajlott, ferdén áradt el a szűz havon. Árnyékban már kék szőnyeg volt, amely szürkébe olvadt bele. A levegő tiszta volt, üde és éles. A szél elbújt valahol a katlanok mélyén, sűrű fák lombjai közt, mint útonálló, aki rejtekéről váratlanul csap ki. Iván meg-megállt, mert egész lényét megmarkolta ez a végtelen nyugalom. Ilyenkor ünnep orgonázott a lelkében, szívesen és sietve ment bármekkora távolságra. Még a Siskára is... Ködös erdő. Dulovits Jenő fényképe 501 {