Uj Idők, 1947 (53. évfolyam, 1-26. szám)
1947-01-04 / 1. szám - Bónyi Adorján: Tűnő élet / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
ÚJ Idők TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI, MŰVÉSZETI ÉS KRITIKAI KÉPES HETILAP SZERKESZTI FODOR JÓZSEF ÖTVENHARMADIK ÉVFOLYAM 1947. JANUÁR 4. 1. SZÁM Copyright új Idők. Budapest, 1947. I. Mint aki a sínek közé esett... És által érzi tünő életét ( Kosztolányi) — Ne haragudj, drágám, hogy itt fogadlak, itt ültetlek le, a konyhában. De látod, dolgom van, nem tudom félbenhagyni. És nincs háztartási alkalmazottam. De kinek van ma? Burgonyát hámozok, igen, krumplifánkot fogok csinálni belőle, vagy talán krumplilángost, ismered? Nem? Pedig jó étel. Az ilyen egyszerű kis ételekből ma ínycsiklandó fogások lettek, nem igaz? Vagy te az ilyesmiről mit sem tudsz? Persze, ti ma is gazdagok vagytok. És nem tudtok arról, hogy a dolgok átalakultak, ami azelőtt hétköznapi holmi volt, ma becses ritkaság, ami azelőtt ritkaság volt, ma olyan elérhetetlen áloim, hogy már mit sem ér. A kenyér is, az egyszerű, mindennapi kenyér, látod, magas trónon ülő fenség lett. Gőgös és sokszor elérhetetlen fenség, bizony. Az lett, ami azelőtt csak a nyomorultak, szegények,koldusok szemében volt. Már hajnali öt órakor gyülekeznek az emberek a trónusa előtt, a pékek ajtajában, hogy nyolc, kilenc órára kaphassanak belőle egy darabot. Én is naponta ezt teszem. Csodálkozol? Nem hiszed? Ő igen, ti ma is gazdagok vagytok, mit tudod te, kedvesem. Ha ma egy szép, kövér, nagytőgyű tehén végigsétálna itt az utcán, az emberek alázatosan kitérnének előle, mint Indiában a hinduk teszik ,és némán tisztelnék a szent állatot. Elmosolyodott a gondolatra. Nem hallatszott más hang a konyhában, csak a hámozó kés sercegése és a mennyezetről lehulló víz csöpögése. — Szégyellem, hogy csak egy ilyen konyhaszékre ültettelek. Vigyázz, húzd errébb a széket. Edit, a mennyezetről ott undokul csöpög a víz. A szomszéd ház, tudod, az ostrom alatt aknát kapott és az levitte a mi konyhánk felett is a tetőt. Nézd, lehullott a vakolat a fél mennyezetről, a padlás meztelen bordája látszik, az meg átereszti az esőt. Hiába a kérés, fenyegetés, a háziúr nem csináltat meg semmit. A háziurak azelőtt se voltak jótékony angyalok, most meg aztán egészen magunkra hagytak bennünket nyomorúságainkkal. Nem, ez a mennyezet csakugyan nem kellemes, jól mondod. Valamennyi felesleges edényemet, vödrömet oda állítgatom ilyenkor, amikor esik az eső, de olyan hamar megtelnek a becsurgó esővízzel, nem győzöm ürítgetni őket. Pedig volna más dolgom is éppen elég. Piszkos víz ez, ami lecsöpög. Első közlemény: azért mondom, húzd errébb a széked, nehogy rácsorogjon erre a pompás esőköpenyedre. Tessék? Még Londonban vetted? Látszik rajta. Remek darab. Kár volna érte. Köténye kibomlott, megkötötte újból, felhajtotta kabátja gallérját, fázott. — Ne nézz rám, Edit, szörnyen vagyok öltözve. Ez, ami a fejemen van, az uramnak egy régi sálja, a lábamon ez a cipő valamikor hegymászó bakancsom volt, de már elnyűtt, évek óta nem hordtam, még nyaraláskor se, szerencse hogy most megtaláltam, bár nem mondom, alig van már cipőformája. De jó meleg. A harisnyámat se nézd, ezt a fiam régen kimustrált holmijai közt leltem, alaposan megstoppolt és nem éppen női harisnya, de legalább ez is jó meleg. És az én harisnyáim, az összespórolt szép selyemharisnyáim bizony mind egy szálig eltűntek az ostrom alatt. Ebben az ócska köpönyegben járok egész nap, förtelmes jószág szegény, évek óta a cselédszoba ablakát akasztottuk be vele, mert északra fekszik és befütyül rajta a szél. Az óvóhelyen ezzel takaróztam, így aztán megmaradt hál Istennek. Nem, szívem, jól mondod, nincs bennem többé egy csepp hiúság. A hiúság lukszuscikk lett, nem szegény embereknek való. Most jó hasznát veszem az öreg kabátnak, mert jó meleg. És én fázom. Mindig fázom. Talán vérszegénység. Vagy a gyenge táplálkozás. Az eső rendületlenül verte a szélrázta ablakot. — Vagy az idő teszi, mondod. Lehet. Ez is külön szerencsétlenség. Hogy ilyen korán beállt az ősz. Október van és már ilyen hideg. És három nap óta szakadatlanul esik. Szörnyű. A természet is haragszik ránk. Ilyenkor úgy képzelem, tudod, hogy a természet, a mérhetetlen hatalmas nagy természet most valami rengeteg hegytetőn ül, magányosan, rosszkedvűen és nézi a világot, figyelmesen, hideg rosszindulattal nézi, és azt gondolja magában, hogy ha ez a világ már félig meddig elpusztította önmagát, akkor én most nyugodtan tovább pusztítom. Furcsa gondolataim vannak, ugye? Igen, mostanában néha furcsa gondolataim vannak. Unalmamban, gondolod te. Nohát azt éppen nem mondhatom, hogy unatkozom. A lehámozott krumpli már kis halomba gyűlt a tálban. — A sorbanállást a kenyérért már elmisítettem. Alaposan kifáradott az ember, ezzel kezdődik a nap. A lakást mindennap gondosan kitakarítom, mind a három szobát, akármilyen nyomorult állapotban л 8п Tünő élet — Regény — Írta: Bónyi Adorján 1 1