Uj Idők, 1947 (53. évfolyam, 1-26. szám)
1947-01-04 / 1. szám - Kárpáti Aurél: Hazafelé / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Hazafelé — Elbeszélés — írta: Kárpáti Aurél Két óráig szaladt már velem az autó, végtelen síkon és ritkás szálerdőkön kanyarogva, amikor váratlan zökkenéssel megtorpant. — Defekt — mondta csendesen a sofőr. Aztán még csendesebben káromkodott egyet és leszállt a volán mellől. Pusmogva szedte elő a szerszámládát. Fenn voltunk a Cserő hátán, alig kőhajításnyira a határkőtől. Mögöttünk, a gyenge zöld bercelés fölött, még ködlött a por, vastagon, akár a tej, sűrű fehérből szürkébe hígulva a szélein. Előttünk rezgett a nyár, mintha aranydarazsak lepték volna el a síknak ereszkedő, hosszú szőlősorokat. Két jegenye közül már idelátszott a kálvinista templom nyomott kupolája. Óriási bronzcipő, amelyet az egész Alföld búzájából sütöttek. Jól esett leszállni s kicsit kinyújtózni. De még inkább elgondolkozni, hirtelen megakadva a küszöbön, a közeli megérkezés szívenütő izgalmával. Az ember egyszer elkerül abból a városból, ahol gyerek volt s attól kezdve csak emigrál. Emigrációban él, Pesten vagy másutt. Nem is él, legfeljebb álmodik és vágyakozik. Haza, hazafelé. Valami elveszett sajog benne. Elveszett évek, utcák és arcok sora. S egy örökre elveszett kisfiú, akit sohase lehet többé megtalálni. Nem, még a saját gyermekeinkben se. Igazi, keserves emigráció ez. Reménytelen kiesés a múltból. Abból a valóságból, amely ott lenn, a sárgás akácokon túl, azután is tovább folytatódott, hogy magára hagytam. Itt, belül, nincs hiba. Bennem semmi se lett más. Én híven megőriztem múltat. De mit találok majd odalenn, mire a kijavított a gép elporzik velem a nagy utcán, az előtt a ház előtt, amelyet még az apám építtetett? A nyár elején a véletlenek kiismerhetetlen, szeszélyes törvényszerűsége sodorja az embert — háromszor utaztam át ennek a városnak állomásán és egyszer se mertem kiszállni. Pedig hogy kísértett a tízperces stáció. De valami szorongó félelem mindannyiszor visszatartott. Csak néztem sóvárogva, elnehezült szívvel a kupéablak négyszögében elvillanó, lassan távolodó képet. Csak sóhajtottam: ez az én városom, é— aztán mentem tovább. Nem okosabb volt-e? Most mégis itt vagyok. Minek, miért? Hát annyira kell a bizonyosság ?... Cigarettára gyújtva, sétálni kezdtem ,a pozból kitisztult úton. A feltámadt érzések, emlékek és hangulatok azonban nem nyugszanak el. Együtt sétálnak velem és körüllebegnek. Milyen furcsa, motoszkáló szerkezetet is hordunk a fejünkben. Gömbölyítja, kuszálja, bontja és fonja a titokzatos szálak végtelenjét, mikor föl sincs húzva, mikor pihenhetne. Bolond gép. Más parancsolhat neki, — akkor úgy jár, zakatol és termel, ahogy fizetik, — én nem. Ha robotját végezte, elszabadul és azt csinálja, amit akar. Amit ő akar. Lám, most is, vetélője messze fut s régi dolgok arany-gobelinjét szövi. Tudomást se vesz rólam. Szinte itthagy, egyedül, fanyar kedvemmel, gyér hajammal és gyérülő illúziómmal, míg maga letűnt években csapong. Egy fehérfalú ház emlékét idézi, málnás, mályvás, mandulafás kerttel, ahol a vasárnap délután baráti pohár csendül és apám lugasban feje hajlik a sötét hegedű fölé. Foszlott húrokat ezüstös pendít, amelyeket anyám kísér halk énekszóval. Ha a fecske útrakél s hervad a rózsalevél.. . Rég széttört tükör cserepeit keresgéli és villantja elém: látod, ez te vagy! Bársonyruhás, szőkehajú, sötétben rettegő, a világ kis titkaira nagy szemet meresztő, tiszta-boldog kisfiú. És a törött, töredezett üvegcserepek csak fordulnak, alakulnak, változnak, akár valamikor a kaleidoszkópban. Drága, széttört tükör. Szilánkjai itt peregnek a szívem körül és fájón karcolnak. Vérző ujjakkal szedegetem most össze elhullt darabkáit. Mindegyiken rég kirobbant sugarak visszfénye ég. Feledés pora alól így csillan ki első emlékem. * Szélfújta, sárga homokdombon, a város szélén volt a temető. Tetején három kőkereszt vigyázott a mozdulatlan sírokra. Akár három jó pásztor, elhevert nyája közepén. Pedig egy gonosz is volt köztük, kinek neve Dismas. Mégis együvé került mindörökre az pogány Igazzal, mint a Nem az Igennel. Talán, hogy azt példázza: Isten árnyékában mindig ott van a sátán. A sírok aprók voltak és egyformák. Egyszerű emberek egyszerű földházai. Csak kettőn büszkélkedett aranybetűs fekete márvány, selyemszalagos babérkoszorú. A Földváry ezredesén, meg a Csutak őrnagyén, ők ketten a szabadságért verekedtek egyszer, régen, negyvennyolcban. A domb tetején állandóan szél járt, halkan zúgatva az akácfák levelét, hogy az ismerősök, akik ideköltöztek, édesebben alhassanak. Hátrafelé lankásan ereszkedett alá a temető, elnyúlva, egészen a tágas udvarokig, ahol favágók fűrésze muzsikált és házőrző kuvaszok ugattak. Klei, a festetlen léckerítés mentén a huszárok futtatója húzódott, a sarokba ékelt, csúpos tetejű szárazmalomig. Ez a sima, homokos gyakorlótér szebb és titokzatosabb hely volt, mint maga a temető. Fehérre meszelt póznák silbakoltak a szélén. Közepét félöl magas gerendaakadály szegte keresztbe, odább megnyitott líciumsövénye egy zöld hanttal prémezett vizesárok. Napos délutánokon itt rúgták a port a száguldó remondák, magasba szökkenve az akadályok előtt. A huszárok lovuk nyaka fölé hajoltak, kék mentéjük libegve úszott utánuk a kék levegőben, nadrágjuk karmazsinpirosa szinte lángolt s szikrázva csörrent meg oldalukon a széles kard, így volt ez akkoriban minden nyári délután. Alkonyattájt azonban, amikor megereszkedtek és kinyúltak az árnyékok az üres gyakorlótér homokján, rejtelmes csendben egy másik csapat vonult föl a temető alján. Lovakon jöttek ők is. Mogyorópej, rigófekete, almásszürke, szerecsenfejű, vasderes és fehér paripákon. De kesej, hóka, csillagos homlokú, is volt köztük. Sörényük kibontva lengett, szemük parázslott, patkótlan körmük nem dobbant. S nyergükben halottak ültek, akik átszöktek a temető falán. Akárhányszor ismerősöket is láttam felködlő soraikban. Daliás Földváry ezredes ugratott az élen s az indítózászlónál oly szorosra vonta lova száján a kantárt, hogy a zabla vörös tajtékot vert. Mellette Csutak őrnagy egérszürkéje ágaskodott. Az ismeretlen arcok tömegében egyszerre felvillant az öreg Illésy doktor, majd a keresztapám jóságos-komor feje, gyér hajával, ezüstösre vénült Vörösmarty-szakállával. És ott volt köztük ifjú bátyám is, halántékán a piros sebbel, aztán Piroska bácsi, a pápaszemes könyvkötő, Osgyáni Márton, a veres Kovács és az epésarcú, szikár árvagyám. Mind itt voltak, akiket valaha — az üveges gyászkocsi mögött csendesen ballagva — kikísértem ide, az örökkön zúgó akácfák alá. Némán ültek a nyeregben. Néma vezényszóra sorakoztak föl. Egyszerre engedték ki a feszes kantárszárat. És az ördög lovai — mert azok lehettek csak — száguldani kezdtek velük, mint délután a huszárokkal a kövér remondák. Repültek a néma paripák, magasra szökve az akadályok fölött, valami távoli, láthatatlan cél felé. 4