Új Idők, 1947 (53. évfolyam, 27-52. szám)

1947-08-16 / 33. szám - Kosáryné Réz Lola: Rege a szabadságról / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

-7­ Nekem a fejemet ütötték volna le, — magya­rázta az apja. — Téged felneveltek volna janicsárnak, bécsi bérencnek. Inkább itt pusztuljunk! ... Tovább indult Zsuzsanna a koporsóval. Ó, mi­lyen tisztán hallotta a szélzúgásban Vilmos apjának a hangját! — Az embernek szabadnak kell lennie és sza­bad lesz valamikor. A szabadság, egyenlőség, testvé­riség nevében átadlak téged az emberek társaságának és ha igazságtalanság és méltánytalanság­­ fog érni, an­nál inkább ég majd benned is a szabadság vágya, a forradalom után való sóvárgás. Közelebb fogod hozni azt a nagy időt, midőn nem lesz lenézett jobbágy és nemes ember, csak becsületes munkás és naplopó. Míg zsarnokság van a világon, állhatsz magasan vagy alacsonyan, ha ellentállsz, megkeresnek és bebörtönöz­nek. Én és barátaim magasan álltunk s mivel fizettünk meg érte? Feleségemnek meg kellett halnia, hogy ne tudják kicsikarni belőle a titkot, mit rábíztam. Engem féltett a vérpadtól, s önmagát adta áldozatul. A sza­badságért halt meg. De mint ahogyan a mártírok vesz­tőhelyén másnap virággal volt behintve a fű, éppen úgy a mi mártíromságunk nyomán is rózsa fog nőni, az emberi szabadság rózsája- Légy egyszerű munkás és szabad ember, kis körödben, amennyire lehet, boldog Terjeszd a szenti igéket, én már gyenge és öreg va­gyok, de te fiatal és erős ... Zsuzsanna újra megpihent az utolsóelőtti kanya­rulatnál. Fenn, nagyon magasan fenn látszott a ház. Vájjon tehetett valamit Vil­­mos abból, amit az apja tőle kívánt? Nagyon keveset. Olyan fáradt volt, mire hazaért, hogy­ lefeküdt aludni és a szikra néha mintha egészen kialudt volna a lelkében. Máskor talán ráéb­redt, hogy az apja azt mondta, kovász legyen és vilá­gító fáklya. Ilyenkor embereket gyűjtött maga köré és beszélt nekik. Nehezen értették meg és egyszer-kétszer megtudta valahol. Be kellett mennie a bíróhoz. Hanem amint meglátták sápadt arcát, meghallották szelíd hangját és halk köhögését, megnyugodtak az urak, úgy gondolták, ilyen embertől semmi veszedelmes dolog nem telik ki. Hiszen ha talán fia lett volna. De csak a leánykája maradt. Ezt szolgáltassa ki az embereknek, a sorsának, mint ahogyan apja őt vetette, oda a bánya­mélybe? Sohasem érzett lázongást? Zsuzsanna helyette emlékezett keserű gyötrődéssel a piros csizmácskára, pitykés zöld­ dolmánykára. Mikor az anyja esküvője volt, Zsuzsanna bement a sekrestyébe és akkor Vilmos beszélt valamit a pappal, aztán aláírta a nevét. De nem azt a nevét írta a könyvbe, amelyet mindenki ismert, hanem egészen mást, egy hosszabb, különös nevet. A vörösfoltos leány ott állt az asztalnál és hallotta, amint a pap halkan és megütődve olvassa el azt a nevet s hirtelen Vilmosra tekint. Vilmos f­elemelte a kezét, hogy hallgasson... Zsuzsanna nem feledte el azt a nevet. ... Ment Zsuzsanna, ment felfelé a koporsóval a meleg napon. Közben Katkca már összetolta otthon a konyhaasztalt s a szoba cifralábú asztalkáját. Fehér lepedővel terítette le. Fekete papirosból nagy kerek darabokat vágott és kicsipkézte. Fiat szál gyertyát vásároltak, most három egyforma nagy krumplit vá­gott ketté Katikla s lyukat kapart késheggyel a hat da­rabba. Ezekbe csavarta be a gyertyaszálakat. A krump­lit lapos aljával lefelé, beleállította a cifra papír­tányérkákba s oldalt felnyomta a szélét, ne­men látni, miből van a gyertyatartó? Ezt mind lehet­oda­készítette az ablakdeszkára. Még a padlót kellett be­hinteni friss fűvel é­s apró virággal, meg a tűzhelyet le­takarni az ócska fekete kendővel meg egy szoknyával, ne szúrja a szemet. Aztán már csak­ a koszorúkat kö­tötte meg. Ott dolgozott a halott mellett, aki az ágy­ból kiszedett deszkán feküdt, két szék közt. Nem kel­lett félni, hogy leesik a keskeny helyről. Két keze össze volt kulcsolva a mellén s körülcsavarva erős kendő­vel, szét ne hulljon, —­álla is felkötve, így várta, hogy örök nyugalomra fektessék. Katkca odanézett néha reá és nem gonddal foltozott harisnyába bújtatott két nagy talpát látta, ami feléje meredt, nem sárga, merev, fogfájósnak ható arcát, csak a kezét. Úgy állt felfelé az az imádkozni összekulcsolt két kéz, mint a meg­merevedett vágyakozás valahová, a magasba, a sza­bad ég felé. É­a a rákötött gúzs, ez fájt Katkána­k. Minek legyen még most is megkötve a keze, mintha rab lenne szegény ? Végre is felállt, kétoldalt két zsámolyt állított élére a könyöke alá, aztán levette a kendőt. A másik koszorút is megkötötte. Kóccal tekerte körül a zöld fenyőgallyal megtámasztott bágyadt vi­rágokat, kerti rezedát, rövidszárú rózsát, egy-két szál bazsalik­umot, sarkantyúvirágot, szekfűt, vaníliaágat tarkán összevissza. Úgy szép az. Odakint egy rigó fü­työlt,­­ talán éppen Náckó rigói közül az egyik? Az elhintett fű máris lankadni kezdett, érzett nehéz, halotti illata. Akkor hallotta meg Katka Zsuzsanna szuszogását már messziről és sietett eléje, hogy segít­hessen. Zsuzsanna óvatosan engedte le hátáról a koporsót , megtörölgette kikelt, izzadt, vörös arcát, — most szinte egyforma volt a két fele. Ketten vitték be most már a ferdére szabott ládát, mint valami mosóteknőt. Sietniök kellett, tudhatták, hogy hamarosan jön­nek a halottnézők, ügyesen, szótlanul dolgoztak. El­készítették a halott teste alját puha forgácsból s fehér vászonnal leterítették. Feje aljára forgácspárnát tettek patyolathuzatban. Aztán odaállították a koporsót földre, a deszka mellé. Katkca a fejéhez állott, Zsu­­­zsanna alázatos gyászával a lábaihoz- Gyorsan, óva- Fel Pestre, Szent Istvánra Sziecskó Tamás fejlécraj­a 13* U7

Next