Új Idők, 1947 (53. évfolyam, 27-52. szám)
1947-08-16 / 33. szám - Kosáryné Réz Lola: Rege a szabadságról / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
-7 Nekem a fejemet ütötték volna le, — magyarázta az apja. — Téged felneveltek volna janicsárnak, bécsi bérencnek. Inkább itt pusztuljunk! ... Tovább indult Zsuzsanna a koporsóval. Ó, milyen tisztán hallotta a szélzúgásban Vilmos apjának a hangját! — Az embernek szabadnak kell lennie és szabad lesz valamikor. A szabadság, egyenlőség, testvériség nevében átadlak téged az emberek társaságának és ha igazságtalanság és méltánytalanság fog érni, annál inkább ég majd benned is a szabadság vágya, a forradalom után való sóvárgás. Közelebb fogod hozni azt a nagy időt, midőn nem lesz lenézett jobbágy és nemes ember, csak becsületes munkás és naplopó. Míg zsarnokság van a világon, állhatsz magasan vagy alacsonyan, ha ellentállsz, megkeresnek és bebörtönöznek. Én és barátaim magasan álltunk s mivel fizettünk meg érte? Feleségemnek meg kellett halnia, hogy ne tudják kicsikarni belőle a titkot, mit rábíztam. Engem féltett a vérpadtól, s önmagát adta áldozatul. A szabadságért halt meg. De mint ahogyan a mártírok vesztőhelyén másnap virággal volt behintve a fű, éppen úgy a mi mártíromságunk nyomán is rózsa fog nőni, az emberi szabadság rózsája- Légy egyszerű munkás és szabad ember, kis körödben, amennyire lehet, boldog Terjeszd a szenti igéket, én már gyenge és öreg vagyok, de te fiatal és erős ... Zsuzsanna újra megpihent az utolsóelőtti kanyarulatnál. Fenn, nagyon magasan fenn látszott a ház. Vájjon tehetett valamit Vilmos abból, amit az apja tőle kívánt? Nagyon keveset. Olyan fáradt volt, mire hazaért, hogy lefeküdt aludni és a szikra néha mintha egészen kialudt volna a lelkében. Máskor talán ráébredt, hogy az apja azt mondta, kovász legyen és világító fáklya. Ilyenkor embereket gyűjtött maga köré és beszélt nekik. Nehezen értették meg és egyszer-kétszer megtudta valahol. Be kellett mennie a bíróhoz. Hanem amint meglátták sápadt arcát, meghallották szelíd hangját és halk köhögését, megnyugodtak az urak, úgy gondolták, ilyen embertől semmi veszedelmes dolog nem telik ki. Hiszen ha talán fia lett volna. De csak a leánykája maradt. Ezt szolgáltassa ki az embereknek, a sorsának, mint ahogyan apja őt vetette, oda a bányamélybe? Sohasem érzett lázongást? Zsuzsanna helyette emlékezett keserű gyötrődéssel a piros csizmácskára, pitykés zöld dolmánykára. Mikor az anyja esküvője volt, Zsuzsanna bement a sekrestyébe és akkor Vilmos beszélt valamit a pappal, aztán aláírta a nevét. De nem azt a nevét írta a könyvbe, amelyet mindenki ismert, hanem egészen mást, egy hosszabb, különös nevet. A vörösfoltos leány ott állt az asztalnál és hallotta, amint a pap halkan és megütődve olvassa el azt a nevet s hirtelen Vilmosra tekint. Vilmos felemelte a kezét, hogy hallgasson... Zsuzsanna nem feledte el azt a nevet. ... Ment Zsuzsanna, ment felfelé a koporsóval a meleg napon. Közben Katkca már összetolta otthon a konyhaasztalt s a szoba cifralábú asztalkáját. Fehér lepedővel terítette le. Fekete papirosból nagy kerek darabokat vágott és kicsipkézte. Fiat szál gyertyát vásároltak, most három egyforma nagy krumplit vágott ketté Katikla s lyukat kapart késheggyel a hat darabba. Ezekbe csavarta be a gyertyaszálakat. A krumplit lapos aljával lefelé, beleállította a cifra papírtányérkákba s oldalt felnyomta a szélét, nemen látni, miből van a gyertyatartó? Ezt mind lehetodakészítette az ablakdeszkára. Még a padlót kellett behinteni friss fűvel és apró virággal, meg a tűzhelyet letakarni az ócska fekete kendővel meg egy szoknyával, ne szúrja a szemet. Aztán már csak a koszorúkat kötötte meg. Ott dolgozott a halott mellett, aki az ágyból kiszedett deszkán feküdt, két szék közt. Nem kellett félni, hogy leesik a keskeny helyről. Két keze össze volt kulcsolva a mellén s körülcsavarva erős kendővel, szét ne hulljon, —álla is felkötve, így várta, hogy örök nyugalomra fektessék. Katkca odanézett néha reá és nem gonddal foltozott harisnyába bújtatott két nagy talpát látta, ami feléje meredt, nem sárga, merev, fogfájósnak ható arcát, csak a kezét. Úgy állt felfelé az az imádkozni összekulcsolt két kéz, mint a megmerevedett vágyakozás valahová, a magasba, a szabad ég felé. Éa a rákötött gúzs, ez fájt Katkának. Minek legyen még most is megkötve a keze, mintha rab lenne szegény ? Végre is felállt, kétoldalt két zsámolyt állított élére a könyöke alá, aztán levette a kendőt. A másik koszorút is megkötötte. Kóccal tekerte körül a zöld fenyőgallyal megtámasztott bágyadt virágokat, kerti rezedát, rövidszárú rózsát, egy-két szál bazsalikumot, sarkantyúvirágot, szekfűt, vaníliaágat tarkán összevissza. Úgy szép az. Odakint egy rigó fütyölt, talán éppen Náckó rigói közül az egyik? Az elhintett fű máris lankadni kezdett, érzett nehéz, halotti illata. Akkor hallotta meg Katka Zsuzsanna szuszogását már messziről és sietett eléje, hogy segíthessen. Zsuzsanna óvatosan engedte le hátáról a koporsót , megtörölgette kikelt, izzadt, vörös arcát, — most szinte egyforma volt a két fele. Ketten vitték be most már a ferdére szabott ládát, mint valami mosóteknőt. Sietniök kellett, tudhatták, hogy hamarosan jönnek a halottnézők, ügyesen, szótlanul dolgoztak. Elkészítették a halott teste alját puha forgácsból s fehér vászonnal leterítették. Feje aljára forgácspárnát tettek patyolathuzatban. Aztán odaállították a koporsót földre, a deszka mellé. Katkca a fejéhez állott, Zsuzsanna alázatos gyászával a lábaihoz- Gyorsan, óva- Fel Pestre, Szent Istvánra Sziecskó Tamás fejlécraja 13* U7