Új Idők, 1947 (53. évfolyam, 27-52. szám)
1947-07-05 / 27. szám - Bónyi Adorján: Tűnő élet / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Jankovich Ferenc: Kis versek / Versek
lázzal és az éjszakával. És azzal a másik szenvedéssel, a titkossal, lelkében, már Az álom elkerülte, mintha nem is volna szüksége alvásra. Éjféltájban, a fiií felköhögte magát álmából és ő friss borogatással csavarta körül lángolóan tüzelő testét. Aztán visszahúzódott pamlagjára Ekkor összefonta kezét és imádkozott: — Nézz rám és segíts meg gyámoltalanságomban. Nem voltam sosem gőgös és nem kívántam sose teljesíthetetlent és nagy bűneim se voltak soha. Minden vágyam az volt, hogy boldogok legyenek, akiket szeretek, és közöttük, az ő boldogságukban részt vehessek én is. Néha talán büszkélkedtem erre a vágyamra, néha nagyon akartam ezt a vágyamat, néha dicsekedtem már magamnak, hogy nincsen is tán erő a világon, ami útjába állhasson az én vágyam teljesülésének. De most nagyon látom, milyen gyarló kis hencegés volt ez. Most érzem, milyen borzalmasan vagyok. Minden erőfeszítésem nem ér többet, kicsiny mint egy pehelyé. Nincs az a kicsiny fugalma a sorsnak, ami félre ne repíthetne minden vágyakozásommal együtt, ha Te úgy akarod. Volt, amikor büszke voltam erőmre, hogy mennyi sok mindenen átsegít. Most látom, milyen semmi ez az én erőm. Gyöngébb ez az én erőm, mint szúnyog szárnycsapása. Nem elég arra sem, hogy túlkiáltson egy telefonbeszélgetést, hogy megállítson egy embert, aki vakon megy lefelé a veszedelembeny.És nem elég arra sem, hogy megküzdjön egy drága kis test betegségével. Nagyon szánalmas, nagyon esendő vagyok, nagyon alázatos. Nézz reám és adj a te erődből nekem csak egy kicsikét, hogy megállhassam a helyemet azokért, akiket szeretek. A csend nem felelt. De mégis ez a csend most valamennyire a megnyugvás csendje volt. Tamás is aludt, mélyen. Ágnes hagyta, hogy egy láthatatlan kéz szelíd nyomása betakarja őt magát is a fáradtság nehéz takarójával. Holnap nehéz nap: a krizis napja. És a telefon napja, az «ott leszek» napja. Élete legnehezebb napja virrad holnap ra. Az orvos csak déltájban jött- Tamás jóformán tehetetlen volt. Szaggatott kis szavakban beszélt. Tekintete nem volt többé áttetsző. Mintha alig is látna e világból valamit. — Közeledünk a tetőponthoz — mondta az orvos. — Ma este vagy még ma éjszaka minden elválik. A szíve elég erős. Remélem, kibirja. Nyugodt, őszinte orvosi szavak voltak. Ágnes mégis úgy hallgatta, mint a vészharang kongását. A betegszoba átforrósodott tőlük, pedig csupa derű és nyájas nyíltság volt ez a gyerekszoba, de most mindent vörhenyes, sűrű és vastag ködösség lepett be, mint a penész, a betegség rémülete. A halálveszedelem gőzölgését érezte itt mindenen az anya, mint egy fullasztó gőzfürdőben. S remegve és bódultan élte át ezt a napot a fehér szobában, mely sötétnek, rémekkel telinek, vérfagyasztónak tűnt, mint egy siralomház. Az ura is ott botorkált naphosszat, beült, leült, kiment, megint bejött, hallgatta a gyerek ziháló légzését, leste a hőmérőt, segített a borogatásnál, megnyitotta halkan a szekrényajtókat, benézett és becsukta megint, néha szólt valamit, néha Ágnes felelt rá, kétszer is felhúzta a kis állóórát. — Ágnes alig figyelte. «Holnap este» hangzott el tegnap a telefonba. Este még messze van. Mit fog csinálni este István és mi fog történni estig... Hosszú, hosszú nap volt ez, mintha sohasem akarna véget érni. Aztán bealkonyodott. Amint a sötétség künn növekedett, valami változás állt be itt bent is a szobában. A gyermek felnyitotta szemét. Most úgy látszott, világosan és nyugodtan néz. Ágnes megkönnyebbülten figyelte. — Jobban érzed magad, édesem? A gyerek nem felelt azonnal. Aztán vékony hangon, sokkal vékonyabb hangon, mint beszélni szokott, így szólt: — A futball lapdám... nem tudom, hova tettem... Ki lopta el a futball labdámat? Ágnes közelebb hajolt az ágyhoz. Rátette ujjait a gyerek csuklójára. — A futball labdád a szekrényedben van. Nincs semmi baja. A gyerekkéz ernyedten feküdt az anya ujjai közt. Ágnes a pulzust kereste. — Ellopták a futball labdám — ismételte makacsul a gyerekhang — Györgyi Pista megmondta egyszer... azt mondta Györgyi Pista... de akkor sokan jöttek az utcán... milyen sokan jöttek az utcán... katonák... én nem leszek katona... nem akarok katona lenni... a cserkész jobb, mint a katona... a cserkésznek nem kell puskát elsütni... rásütni a puskát másik emberre... Györgyi Pista katona akar lenni... és a futball labdám... ne bántsd! ne nyúlj hozzá!... Ágnes eleresztette a gyerek kezét. A pulzus eszeveszetten gyors volt. Ágnes rémülten nézett Istvánra. — Félrebeszél. És a pulzusa... — suttogta. István sápadt volt. Még sosem látta ilyen ijedtnek Istvánt. Volt ebben valami életentúlian szörnyű: a gyerek itt van velük, egy szobában velük, kartávolságra tőlük, de nem hallja és nem látja őket, nem érti, mit szólnak hozzá, és beszél, értelmetlenül, kis múltja foszlányaiból. A gyerek itt van, de lelke kilépett innen, máshol jár, már nem is az övé, és nem az övéké... Egy hatalom lassan viszi el tőlük, messze, messzebbre és ők tehetetlenek. Hiába kiáltanának utána, hiába hívnák vissza, hiába próbálnák megragadni és itt tartani... Iszonyú, mint — Grevács tanár úr azt mondta — kezdte meg gyerek, lihegve, halkan, — azt mondta... ne pislogj. Tanár úr kérem, én nem pislogtam... Felelj és ne pislogj, azt mondta... De én igazán nem pislogtam... Ágnes zsebkendőjébe szorította száját, orrát, fel ne zokogjon hangosan. — Telefonálj az orvosnak — dideregte István felé. A férfi kiment, a telefon künn egyet csendült. A gyerek felfigyelt a hangra: — Harangoznak... Mért harangoznak?... Kovács Laci nem hallja, hogy harangoznak. .. mindig elkésik reggel a templomból... én hallom, harangoznak ... én nem kések el soha ... most sem fogok elkésni... István vsszajött. Kínzottan, szomjasan vártak. A fiú most megint elszunnyadt, rövid időre. Mikor a doktor jött, már ébren volt. Lesoványodott karjával valamit rajzolgatott tétován a levegőben, a paplan felett. — Kettős kúp ... oblongum ... kettős kúp .. kettős kúp ... piramis ... — motyogta. Az orvos a vizsgálat után azt mondta nekik: — Elérkezett a krizis. Most nem tehetünk semmit. Ez a küzdelem már a természetre tartozik. Kis ideig megint csend volt. Mig a gyerek újból el nem kezdett beszélni: Nem a Karácsony előtti vasárnap nem voltam gyónni? igaz... én voltam gyónni... Györgyi Pista 1* ;t