Új Idők, 1947 (53. évfolyam, 27-52. szám)

1947-11-22 / 47. szám - Karinthy Ferenc: Emlékezés Kosztolányi Dezsőre / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések

feküdt, hörgött, hánykolódott, szándéko­san ostoba közhelyeket krákogott, így mí­melve a haláltusát. A másik ekkor utolsó látogatásra hozzálépett s hasonló közhe­lyekkel vigasztalta, míg csak a nevetés vé­gét nem szabta a jelenetnek. Versenyeztek, hogy ki ír majd jobb nekrológot a másik halála után, a cikkeket játékból le is je­gyezték. A legjobb címet apám találta ki: A zöld tinta kiapadt. — Kosztolányi ugyanis mindig zöld tintával írt, azt hiszem nem­ is különcködésből, csak játékból, hiszen az nem olyan, mint az igazi, az csak játéktinta. Aztán eljött az idő, amikor valóban sor került erre az utolsó beszélgetésre s nem lehetett nem emlékezni a sok játékra, ami megelőzte. Kosztolányi győzött, ő ekkor is folytatni tudta még. A játszótárs azonban hűtlen maradt a zászlóhoz, ebben a végső órában meghatódott, elszégyelte magát, ta­lán még sírt is: kibukott a játékból. De Kosztolányi halála után a nekrológ valóban ezzel a címmel jelent meg: A zöld tinta kiapadt. Mi is azt a lelkendező örömet szerettük volna ellesni, amivel a világot járták, azt az örökké éber, sohasem csüggedő vizsga­pil­lantást, amivel a körülöttük feltűnt embe­reket, tárgyakat és eszméket figyelték. Harc volt ez is és lázadás a m­últ, a saját múlt­juk ellen, ha most máskép képzeljük is a lázadást. Úgy tanulták például, hogy gyümölcsnek csak íze, színe és kiterjedése a van. önmaguk ébresztgetése megmutatta a többletet is, amit csak a játék tud bele­adtai: nevük is van: az alma Károly, szőlő Ilona, a sz­klva ölén, a körte Jolán, a Saját magukon, csodálkozva és ámuldozva teremtették így újjá s formálták át azt a világot, amit gyermekkorukban s a közép­iskolában tanultak s amelyet még a XIX. század bölcs és szinte polgárian megnyug­tató kozmikus törvényei irányítottak. Az égitestek abban az időben még engedel­mesen keringtek önmagukba visszatérő pá­lyájukon, az anyag szilárd volt és megbont­hatatlan, a testek az erők hű szolgái, «a trónon I. Ferenc József ü­lt.» De mig az utcán sétáló járókelők önérzettel s maguk­biztosa­n élvezték ezt a sokhangú harmóniát, addig ők bent a kávéházban már fúrták, fűrészelték eresztékeit, s mindig lelke­sedve, mindig gyanakodva, mindent meg­kérdőjelezve próbálták újra meghatározni azt, amit rajtuk kívül mindenki pontosnak és meghatározottnak tartott. «Valami nyug­talanság viszketett bennünk — írja Koszt­tolányi. — Társasjátékot játszottak, színek­kel, hangokkal, összekeverve, tódítva, fol­dozhatva mindent. Fölvetették a legfurcsább kérdéseket, mi lenne, ha valami nem úgy volna, amint van? Nem, ők nem voltak megelégedve a teremtéssel. Ha körülnézünk, azt látjuk, hogy a mai fiatal írók mind tudósok és tanultak, leg­többjük egyetemet végzett, sokan tanárok, doktorok, diákéveiket tantermekben, sze­mináriumokban, filozófiai műhelyekben töl­tötték. Meglepő, hogy a mostani fiatal írók mennyire ismerik a művészet mesterségbeli és formai részét. Valóságos tudósok mind az irodalomban, az előző nemzedékek nagy­jain edzették tollukat s katedráról tanul­ták az írás szabályait. S ha járnak is oly­kor kávéházba, ez a kávéház nem bölcső­j­ük és otthonuk többé, nem ebből a tal­ajból virágzott ki művészetük. Azt, ami Kosztolányiék számára kaland és f­orrongás volt, csaknem tudományosan értékesítik; a beszélgetések, amik ott lezajlottak, ma már doktori disszertációk témái. Ezért hat­nak a mai fiatal írók koravénnek. Nem tudom, nem ért-e többet apáink, iskolája, a kávéház? Kosztolányi írja Esti Kornélben, hogy «szüksége volt erre a vad összevisszaságra, erre a maró pácra, írni akart. Várta a pillanatot, mikor a kétségbeesés és undor odáig fokozódik, hogy már öklődnie kell s ekkor minden kiszakad majd belőle, ami fontos és lénye­ges, nemcsak a mellékes és esetleges... Za­bálta a nikotint, új duplafeketét kért, hogy paskolja szívét, hogy tovább gyötörje örökké kíváncsi, mohó és játszi szellemét, s lá­zasan figyelte magában a belső lüktetést, olvasta ütőerét, mely százharmincat vert, boldogan olvasta, mint uzsorás a pénzét...» Azt hiszem, ez az örökké kíváncsi, mohó és játszi szellem, ez a fiatalság az, amire legjobban szükségünk volna. Ifjúságot ta­nulhatunk Kosztolányitól, húsz- és har­mincéves korunkban az ötvenesztendős Kosztolányitól is. Éber figyelmet, lelken­dezést, izgalmat és kalandvágyat, játé­kosságot. Utoljára néhány héttel halála előtt lát­tam, akkor ők jöttek vacsorára hozzánk. Kosztolányi abban az időben fordította ma­gyarra­­­ a Szentivánéji álom című film feliratait. Erről beszélgettünk, apám ki­fogásolta, hogy az angol lidlaby szót ful­labás-nak fordította. Utoljára jól összevesz­tek, de a vita közepén Kosztolányi hirtelen elismerte apám igazát. S rögtön ugrani akart, sietni filmirodákba, műtermekbe, hogy kijavíttassa a hibát. Mi pedig elámul­hattunk ezen az örökké friss, játékos szel­lemen, amely sohasem volt rest a jóra. Az utókor nem épített emléket Koszto­lányi Dezsőnek, sőt, házát, amit ő állított, a­zt is lerombolta. Pár nappal ezelőtt jártam a Tábor­ utcában, azon a környéken még ma is ostrom van. A téglák éppolyan sza­naszét hevernek az utcán, csövek és ablak­fák merednek a levegőbe. Kosztolányi há­zának se fala, se teteje, a vakolaton kré­tával rótt irka-firkák rég letűnt népvezérek nevét zengik, éppencsak repülőgépek nem berregnek a magasban. De játékos szelleme ott kisért az omladékok közt: valaki ceru­zával odafirkálta a többi mellé: Éljen, Kosztolányi Dezső! 1 KARINTHY FERENC 500 Levéltárak titkaiból Biharmegye levéltára őrzi Pálfi János és Pelvn András 1735-ben kelt levelét. A levélen a következő «rövid» címzés áll: «Méltóságos igen tisztelendő főtisztelendő és nagyméltóságú okolicsányi Okolicsány János úrnak váradi püspök, legszentebb megváltó lelkéri abbás, az esztergomi tábori Szent István Préposztja, Ő felsége császári királyi tanácsosának és a hétszemélyes tábla ülnökének, mint szintén Nemes Bihar­ me­gye örökös főispánjának nagyra becsülendő Barátunknak Hivatalból, Nagyszombatban.» * A Pero-lázadás főbűnösei között voltak többek között: Tokay György Sarkadiól, Puskás István, Kiss István, Hala András, Lé­vai György és Tóth János is. A felsorolt felkelők «a törvények folytatása alatt az sanyargató tömlöcben ez árnyékvilágból ki­múltak.» Ezek után hirdetett a vészbíróság ítéletet és nagylelkűen kegyelemben része­sítette az elhúnytakat, de az ítéletben meg­jegyezték, hogy «bár megérdemelték volna a halálos büntetést is.» * Nagykőrös és Kiskőrös nevének szárma­zását Balla Gergely magyarázta először egykorú latin nyelvű munkájában. Szerinte a még az Árpádok idejében kezdődött meg kunyhószerű település. Nagykőrös mai helyén, de akkor még ingovány és erdő bo­rította a vidéket. Az erdők «körösfákkal voltak teli» és körösfákból tákolták laká­saikat is. A megtelepedés­­ «annakutánai Kőrösnek neveztetett.» * A XVI. században a tanácsbeli bírák csak szakállas és jó­ értelmű emberekből állhat­tak, ítélethozatalra pedig fehér köpenyeg­ben kellett megjelenniük. Több okmányból kitűnik, hogy a büntetésre méltónak talált vádlottat ponyvába takarták és «mindenik tanácsbeli személy a bíró után egyet-egyet csapott a «bűnösön». A tolvaj és parázna személy eklézsiát kellett kövessen, de azu­tán «megbocsáttatott a bűn.» Csak a do­hányszívást büntették börtönnel s e «ször­nyű bűnre» nem ismertek bocsánatot. LAKFI GYÖRGY Az orosz irodalom magyar bibliográfiája Kozocsa Sándor, ennek a kiadványnak az összeállítója, igen értékes munkát vég­zett. Az orosz irodalom hatalmas egyéni­ségeivel és sajátos szellemével mindig igen nagy hatást tett nemcsak a széles magyar olvasórétegekre, hanem irodalmunkra is. Turgenyev, Gogolj, Puskin, Dosztojevszki, Tolsztoj, Csehov hatása nélkül a 19—20. századi irodalmunk, fő­ként novella és re­gényirodalmunk fejlődése el sem képzel­hető. Alig van jelentősebb orosz irodalmi mű, amelyet ne fordítottak volna magyarra, az orosz irodalom klasszikus alkotásainak pedig többnyire több fordításuk is van. Kozocsa Sándor rendkívül hasznos biblio­gráfiájába felvette egyrészt az orosz írók összes magyar fordításait, másrészt mind­azokat a cikkeket, tanulmányokat, könyve­ket, amelyeket magyarok orosz írókról és irodalomról írtak. Meglepően gazdag anyag, amely bizonyossága annak, hogy a két nép irodalma között milyen eleven és életerős volt mindig a kölcsönhatás. J. V. Barátnők Sárika egy fiatalember oldalán lejt vé­gig a Főutcán. Mögötte megy a mamája, jó barátnőjével, Epésnével. Epés néni ros­­­szul él az urával és ennélfogva, eléggé érthetően, haragszik az egész világra. Most Sárikát pécézte ki. — Már ne is haragudjál, angyalom, de ha én lánykoromban így jártam volna, ilyen mezítlábharisnyában, orratlan cipő­ben, térdenfölül érő szoknyában, piros tás­­­kával a vállamon, meg fehér csinált pim­pimpáréval a fülemben, akkor. .. Epésné itt kénytelen lélegzetet venni. Sárika mamája felhasználja a szünetet és galambszelíd hangon fejezi be a mon­datot: — Akkor, szívecském, úgy-e, külömb férjet kaptál volna? Szakítás Elli meg a vőlegénye összekaptak vala­min. — Nem akarok többé tudni magáról! — zokogja Elli. — Még a nevét is el akarom felejteni... — De drága kicsikém, hallgasson ide . . . — Nem, nem, ezt nem lehet gyalázni. Ezt nem lehet jóvátenni, meg ma­ Vége az eljegyzésünknek. Menjen el, menjen el, örökre . . . — De kérem, Elli. .. — Semmi kérem, Elli. Távozzék azonnal ! — Ez az utolsó szava? — Igenis, ez az utolsó szavam. Mire vár még? — Arra. drágám, hogy keljen fel az ölemből,

Next