Új Idők, 1947 (53. évfolyam, 27-52. szám)
1947-11-22 / 47. szám - Karinthy Ferenc: Emlékezés Kosztolányi Dezsőre / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések
feküdt, hörgött, hánykolódott, szándékosan ostoba közhelyeket krákogott, így mímelve a haláltusát. A másik ekkor utolsó látogatásra hozzálépett s hasonló közhelyekkel vigasztalta, míg csak a nevetés végét nem szabta a jelenetnek. Versenyeztek, hogy ki ír majd jobb nekrológot a másik halála után, a cikkeket játékból le is jegyezték. A legjobb címet apám találta ki: A zöld tinta kiapadt. — Kosztolányi ugyanis mindig zöld tintával írt, azt hiszem nem is különcködésből, csak játékból, hiszen az nem olyan, mint az igazi, az csak játéktinta. Aztán eljött az idő, amikor valóban sor került erre az utolsó beszélgetésre s nem lehetett nem emlékezni a sok játékra, ami megelőzte. Kosztolányi győzött, ő ekkor is folytatni tudta még. A játszótárs azonban hűtlen maradt a zászlóhoz, ebben a végső órában meghatódott, elszégyelte magát, talán még sírt is: kibukott a játékból. De Kosztolányi halála után a nekrológ valóban ezzel a címmel jelent meg: A zöld tinta kiapadt. Mi is azt a lelkendező örömet szerettük volna ellesni, amivel a világot járták, azt az örökké éber, sohasem csüggedő vizsgapillantást, amivel a körülöttük feltűnt embereket, tárgyakat és eszméket figyelték. Harc volt ez is és lázadás a múlt, a saját múltjuk ellen, ha most máskép képzeljük is a lázadást. Úgy tanulták például, hogy gyümölcsnek csak íze, színe és kiterjedése a van. önmaguk ébresztgetése megmutatta a többletet is, amit csak a játék tud beleadtai: nevük is van: az alma Károly, szőlő Ilona, a szklva ölén, a körte Jolán, a Saját magukon, csodálkozva és ámuldozva teremtették így újjá s formálták át azt a világot, amit gyermekkorukban s a középiskolában tanultak s amelyet még a XIX. század bölcs és szinte polgárian megnyugtató kozmikus törvényei irányítottak. Az égitestek abban az időben még engedelmesen keringtek önmagukba visszatérő pályájukon, az anyag szilárd volt és megbonthatatlan, a testek az erők hű szolgái, «a trónon I. Ferenc József ült.» De mig az utcán sétáló járókelők önérzettel s magukbiztosan élvezték ezt a sokhangú harmóniát, addig ők bent a kávéházban már fúrták, fűrészelték eresztékeit, s mindig lelkesedve, mindig gyanakodva, mindent megkérdőjelezve próbálták újra meghatározni azt, amit rajtuk kívül mindenki pontosnak és meghatározottnak tartott. «Valami nyugtalanság viszketett bennünk — írja Koszttolányi. — Társasjátékot játszottak, színekkel, hangokkal, összekeverve, tódítva, foldozhatva mindent. Fölvetették a legfurcsább kérdéseket, mi lenne, ha valami nem úgy volna, amint van? Nem, ők nem voltak megelégedve a teremtéssel. Ha körülnézünk, azt látjuk, hogy a mai fiatal írók mind tudósok és tanultak, legtöbbjük egyetemet végzett, sokan tanárok, doktorok, diákéveiket tantermekben, szemináriumokban, filozófiai műhelyekben töltötték. Meglepő, hogy a mostani fiatal írók mennyire ismerik a művészet mesterségbeli és formai részét. Valóságos tudósok mind az irodalomban, az előző nemzedékek nagyjain edzették tollukat s katedráról tanulták az írás szabályait. S ha járnak is olykor kávéházba, ez a kávéház nem bölcsőjük és otthonuk többé, nem ebből a talajból virágzott ki művészetük. Azt, ami Kosztolányiék számára kaland és forrongás volt, csaknem tudományosan értékesítik; a beszélgetések, amik ott lezajlottak, ma már doktori disszertációk témái. Ezért hatnak a mai fiatal írók koravénnek. Nem tudom, nem ért-e többet apáink, iskolája, a kávéház? Kosztolányi írja Esti Kornélben, hogy «szüksége volt erre a vad összevisszaságra, erre a maró pácra, írni akart. Várta a pillanatot, mikor a kétségbeesés és undor odáig fokozódik, hogy már öklődnie kell s ekkor minden kiszakad majd belőle, ami fontos és lényeges, nemcsak a mellékes és esetleges... Zabálta a nikotint, új duplafeketét kért, hogy paskolja szívét, hogy tovább gyötörje örökké kíváncsi, mohó és játszi szellemét, s lázasan figyelte magában a belső lüktetést, olvasta ütőerét, mely százharmincat vert, boldogan olvasta, mint uzsorás a pénzét...» Azt hiszem, ez az örökké kíváncsi, mohó és játszi szellem, ez a fiatalság az, amire legjobban szükségünk volna. Ifjúságot tanulhatunk Kosztolányitól, húsz- és harmincéves korunkban az ötvenesztendős Kosztolányitól is. Éber figyelmet, lelkendezést, izgalmat és kalandvágyat, játékosságot. Utoljára néhány héttel halála előtt láttam, akkor ők jöttek vacsorára hozzánk. Kosztolányi abban az időben fordította magyarra a Szentivánéji álom című film feliratait. Erről beszélgettünk, apám kifogásolta, hogy az angol lidlaby szót fullabás-nak fordította. Utoljára jól összevesztek, de a vita közepén Kosztolányi hirtelen elismerte apám igazát. S rögtön ugrani akart, sietni filmirodákba, műtermekbe, hogy kijavíttassa a hibát. Mi pedig elámulhattunk ezen az örökké friss, játékos szellemen, amely sohasem volt rest a jóra. Az utókor nem épített emléket Kosztolányi Dezsőnek, sőt, házát, amit ő állított, azt is lerombolta. Pár nappal ezelőtt jártam a Tábor utcában, azon a környéken még ma is ostrom van. A téglák éppolyan szanaszét hevernek az utcán, csövek és ablakfák merednek a levegőbe. Kosztolányi házának se fala, se teteje, a vakolaton krétával rótt irka-firkák rég letűnt népvezérek nevét zengik, éppencsak repülőgépek nem berregnek a magasban. De játékos szelleme ott kisért az omladékok közt: valaki ceruzával odafirkálta a többi mellé: Éljen, Kosztolányi Dezső! 1 KARINTHY FERENC 500 Levéltárak titkaiból Biharmegye levéltára őrzi Pálfi János és Pelvn András 1735-ben kelt levelét. A levélen a következő «rövid» címzés áll: «Méltóságos igen tisztelendő főtisztelendő és nagyméltóságú okolicsányi Okolicsány János úrnak váradi püspök, legszentebb megváltó lelkéri abbás, az esztergomi tábori Szent István Préposztja, Ő felsége császári királyi tanácsosának és a hétszemélyes tábla ülnökének, mint szintén Nemes Bihar megye örökös főispánjának nagyra becsülendő Barátunknak Hivatalból, Nagyszombatban.» * A Pero-lázadás főbűnösei között voltak többek között: Tokay György Sarkadiól, Puskás István, Kiss István, Hala András, Lévai György és Tóth János is. A felsorolt felkelők «a törvények folytatása alatt az sanyargató tömlöcben ez árnyékvilágból kimúltak.» Ezek után hirdetett a vészbíróság ítéletet és nagylelkűen kegyelemben részesítette az elhúnytakat, de az ítéletben megjegyezték, hogy «bár megérdemelték volna a halálos büntetést is.» * Nagykőrös és Kiskőrös nevének származását Balla Gergely magyarázta először egykorú latin nyelvű munkájában. Szerinte a még az Árpádok idejében kezdődött meg kunyhószerű település. Nagykőrös mai helyén, de akkor még ingovány és erdő borította a vidéket. Az erdők «körösfákkal voltak teli» és körösfákból tákolták lakásaikat is. A megtelepedés «annakutánai Kőrösnek neveztetett.» * A XVI. században a tanácsbeli bírák csak szakállas és jó értelmű emberekből állhattak, ítélethozatalra pedig fehér köpenyegben kellett megjelenniük. Több okmányból kitűnik, hogy a büntetésre méltónak talált vádlottat ponyvába takarták és «mindenik tanácsbeli személy a bíró után egyet-egyet csapott a «bűnösön». A tolvaj és parázna személy eklézsiát kellett kövessen, de azután «megbocsáttatott a bűn.» Csak a dohányszívást büntették börtönnel s e «szörnyű bűnre» nem ismertek bocsánatot. LAKFI GYÖRGY Az orosz irodalom magyar bibliográfiája Kozocsa Sándor, ennek a kiadványnak az összeállítója, igen értékes munkát végzett. Az orosz irodalom hatalmas egyéniségeivel és sajátos szellemével mindig igen nagy hatást tett nemcsak a széles magyar olvasórétegekre, hanem irodalmunkra is. Turgenyev, Gogolj, Puskin, Dosztojevszki, Tolsztoj, Csehov hatása nélkül a 19—20. századi irodalmunk, főként novella és regényirodalmunk fejlődése el sem képzelhető. Alig van jelentősebb orosz irodalmi mű, amelyet ne fordítottak volna magyarra, az orosz irodalom klasszikus alkotásainak pedig többnyire több fordításuk is van. Kozocsa Sándor rendkívül hasznos bibliográfiájába felvette egyrészt az orosz írók összes magyar fordításait, másrészt mindazokat a cikkeket, tanulmányokat, könyveket, amelyeket magyarok orosz írókról és irodalomról írtak. Meglepően gazdag anyag, amely bizonyossága annak, hogy a két nép irodalma között milyen eleven és életerős volt mindig a kölcsönhatás. J. V. Barátnők Sárika egy fiatalember oldalán lejt végig a Főutcán. Mögötte megy a mamája, jó barátnőjével, Epésnével. Epés néni rosszul él az urával és ennélfogva, eléggé érthetően, haragszik az egész világra. Most Sárikát pécézte ki. — Már ne is haragudjál, angyalom, de ha én lánykoromban így jártam volna, ilyen mezítlábharisnyában, orratlan cipőben, térdenfölül érő szoknyában, piros táskával a vállamon, meg fehér csinált pimpimpáréval a fülemben, akkor. .. Epésné itt kénytelen lélegzetet venni. Sárika mamája felhasználja a szünetet és galambszelíd hangon fejezi be a mondatot: — Akkor, szívecském, úgy-e, külömb férjet kaptál volna? Szakítás Elli meg a vőlegénye összekaptak valamin. — Nem akarok többé tudni magáról! — zokogja Elli. — Még a nevét is el akarom felejteni... — De drága kicsikém, hallgasson ide . . . — Nem, nem, ezt nem lehet gyalázni. Ezt nem lehet jóvátenni, meg ma Vége az eljegyzésünknek. Menjen el, menjen el, örökre . . . — De kérem, Elli. .. — Semmi kérem, Elli. Távozzék azonnal ! — Ez az utolsó szava? — Igenis, ez az utolsó szavam. Mire vár még? — Arra. drágám, hogy keljen fel az ölemből,