Új Idők, 1948 (54. évfolyam, 1-26. szám)

1948-04-17 / 16. szám - Fekete István: Végtelen út / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

egyébként igen értelmes, sőt ravaszdi parasztember. Benne éltek a Petőfi legendában. Nem vették tudomásul az eltelt időt, Petőfi nem mint öregember bujdosott közöttük, ők az ifjú Petőfit bujtatták 1928-ban. Hogy miféle szél­hámos és hogyan ültette fel őket s vájjon miért, ez nem derül ki, csak valami olyasmi, hogy a költőt valahol Rösz­kénél vagy Szőregnél át kell juttatni ügyesen a határon. S ha viszont ennyire hihető, akkor, úgy vélem, nagyon él mégis, ha itt-ott a tudnivalók gyerek is. És még egy megható kis fejezet Petőfihez. Csíkszeredá­ból levelet kaptam egy nagynénitől, nem láttam vagy har­minc esztendeje, gyerekfővel váltam el tőle, az idő el­futott, kicsit beteg, kicsit öreg és nagyon szegény, sokbajú, nyugalmazott postamester. A levél tele sokféle rosszal, ami érte őt s az aláírás után egy utóirat következik: «Na­gyon kérem, hogy szerezzelek nekem egy Petőfi összes költeményeit, az enyém elveszett a meneküléskor, nagyon szeretném, ha megvolna.» •elíil­Cö Új könyv! Karinthy Frigyes: Így írtok ti. Második kötet. Könyvalakban először. Ara kötve 30 Ft Copyright by ÚJ Idők 1948. Cécile meg se mozdult. —­ Cécile — gyere kedvesem — azután lefek­tetünk a kocsiban. Albert most odalépett a kétméteres katonához. — Polgártárs, szólj a barátodnak. Írásaink rend­ben vannak, hagyjátok, hogy az asszony kipihenje magát. Azután kutassatok, ha ez a parancs. — Beszélhetsz annak — nevetett a kis ember komisz fölénnyel — egy szót se ért, csak ütni tud. Porosz a testvér, de ne féljetek, nem lesz semmi baja a kis asszonynak. — Nem tudom levenni — csikorgatta fogát Pipet — elájult vagy mi. — Hát hagyjátok az asszonyt, ámbár csinos — vidámkodott kesernyésen a kis csoport vezetője — vegyétek le a ponyvát! — Mit? — A ponyvát, hogy besüssön a nap. Látni aka­rom az egereket is. Háromszáz aranyért még az ege­reket is látni akarom. Le a ponyvával! Pipet most megmozdult. Az óvatosság álma most egyszerre forró forrásként zúdult meg benne. Nem gondolt arra, hogy a halál jár a nyomukban, nem gondolt semmire, talán csak arra, hogy ez az ember vagy részeg, vagy bolond, és az a másik ott,­ áll vakon és hülyén és várja, hogy lefeküdjön a priccsre valahol, vagy verekedjék valahol. Odaállt az izgága kis katona elé. — Polgártárs, a ponyva fel van szegezve... de nappal van... beláthatsz... Nézz meg mindent... — Nem! Le a ponyvát! — Bemegyek a parancsnokhoz — mondta Pipet. — Én szabad francia vagyok... — és elindult az épület felé. — Itt maradsz — sziszegett a kis katona — le a ponyvát. — és elkapta Pipet karját. — Le? — Le! Pipet úgy belevágott a katona arcába, hogy az mukkanás nélkül elterült. Az óriás, mintha csak erre várt volna, Albertet állon vágta és úgy indult Pipet felé, mintha egy második számú feladatot kellene­ megoldani. Albert azonban breton volt. Megtántorodott, de nem esett el és amikor a parancsnok végre előkerült, két katonája feküdt a földön. Az egyik láthatólag harcképtelen­ül, a másik erősen viaskodva és Cécile — aki nem bírta tovább — rosszul lett ott, ahol volt... Pipet még órák múlva is úgy ült a bakon, mintha megkövesült volna. Arca feldagadva, torka fájt a foj­togatástól, ujja kificamodva, térdein a nadrág ron­gyokban, de — úton voltak. Előttük a Vogézek tartott erdei zúgtak, a kerekek köveken csikordultak néha. 16. közlemény az út mentén apró patakok hordták a holt leveleket de — mind a kocsin voltak és mögöttük volt már St.­Die — is­ A kocsi mellett a verekedésnek az vetett véget, hogy Albert breton földije — aki éppen előadta a háromszáz aranyos esetet, s a parancsnokkal kijött a nagy zenebonára — meglátva Albert elkékült arcát, a porosz markában, kitört belőle a breton testvériség, szó nélkül ütött, mire a porosz is csendesen elnyúlt. Ezek után — lassan — kiderült minden. A porosz és a részeg zsoldos fogdába kerültek, Albert összecsókolódzott földijével, Cécile megkönnyebbült és Jean de Bartay — már amikor a városon zörög­ek keresztül — meggyötörve a szűk helyen és a felfedezés egyórási izgalmával arcán, kimászott a hordóból. — Az a disznó be volt rúgva — mondta Albert­nek szemrehányóan — csodálom, hogy nem vettétek azonnal észre. Most azonban — kivételesen — Albert nem vála­szolt. Zúgott a feje és már régen verekedett. Elmúlt már hatvan s a katonának olyan ökle volt, mint a gránit. — Valamikor — mondta rekedten — valamikor kettétörtem volna azt az ostoba létrát, de Pipet úr igen szépen ütött. Így is kell­. Egy ütés és kész. Az a tetű estig nem tér magához. — N­a észre veszitek, hogy részeg, el lehetett volna kerülni az egészet. — Nem látszott rajta, uram — mondta Albert — de még igen szép verekedés volt. — Nem azért jöttünk, hogy verekedjünk, mint a részeg parasztok, hanem hogy előre jussunk. Pipet hátrafordult és beszólt a kis nyíláson. — Legközelebb majd leszedjük a ponyvát, ki­szedjük a kerekeket, és letoljuk a nadrágunkat, mert valamelyik részeg zsoldos úgy kívánja... Úgy tettünk, ahogy tennünk kellett. Albert nem tudnád helyrehozni az ujjamat"­ Fogd meg a gyeplőt, Cécile-em. A lovak megálltak. Most már szívesen álltak meg, mert éjféltől egyfolytában jönnek s alig ettek-ittak­ valamit. Úgy határozták, hogy Kalmárban alaposan etetnek, itatnak, azután már csak — ha az Isten is úgy akarja — a határon túl. A két ismerős katona holnap indul csak Raon 1' étap-ból — Pipet mindegyiknek egy-egy aranyat adott a segítségért és hogy mulassanak kedvükre — de addig nekik túl kell lenni a határon, mert az útlevelek névre szólnak, s ami most biztos átkelést jelent, holnap már biztos elfogatást. — Mutassa a kezét, uram. Albert babrált egy kicsit Pipet dagadt ujján, aztán hirtelen húzással helyreigazította. Pipet olyant ordított, mint a medve, ha kést szúrnak bele. Végtelen út — Regény — írta: Fekete István

Next