Új Idők, 1948 (54. évfolyam, 1-26. szám)

1948-01-03 / 1. szám - Fekete István: Végtelen út / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Jankovich Ferenc: A szeme szól… / Versek

tül is beszívták az embereket, h­ogy kiket és miért, most nem tartozik ide, bár a gondolatok a vánszorgó kocsi körül éppen ezzel foglalkoztak. Tanácstalan, nehéz gondolatok voltak, melyek a múlt sötét ködé­ben születtek s a jövő bizonytalanságában tűntek el. Jó lett volna siettetni a kocsit, de nem lehetett, mert kerekeit az idő forgatta sem gyorsabban, sem lassabban, mint ahogy éppen kellett. sében Jó lett volna felemelni a kocsit — mint a me­— s áttenni hidakon, sorompókon, városokon és embereken, átrepíteni hegyeken és messzeségeken és letenni valahol, ahol idegen minden, idegen­­ és barátságos. De az idő nem enged­te.. Ott lépegetett konok hidegséggel az éjszakában, figyelmesen mérte az utat és figyelmeztette az embereket, hogy mi­lyen lassan múlik minden, mint ahogy figyelmez­tette napsütéses időben, hogy milyen gyorsan múlik minden. Jó lett volna bizonyos dolgokra emlékezni és V ~ bizonyos dolgokat elfeledni, de­ nem lehetett, mert az Idő életnyi pocsolyájában múlhatatlanul ott voltak tündéri szigetek és rothadó zátonyok, melyek egy­szerre és egymás mellett mutatkoztak, ha az emlé­kezet kinyitotta vaksi szemét. Jó lett volna másként tenni sok mindent­­ és jobban meggondolni az elhatározásokat: simogatni, ahol korbács csattant és ölni, ahol ölelésre tárult a kéz, de nem lehetett, mert mindez már elmúlt, mindez már van, az idő jóvátenni nem tud már semmit, leg­kevésbbé önmagát. Jó lett volna... — kavarogtak a gondolatok — jó lett volna nem születni, vagy máshol­­ születni, mert máshol mindig jobb, de ezt a­­ másholt soha felérni nem lehet, mint a Jövőt se, mert abban pillanatban jelen lesz belőle, valóság, kézzelfogható a szürkeség, mert az a Máshol és az a Jövő mindig máshol van és máskor. Egy azonban bizonyos: ilyen reménytelen, ilyen sötét, nyirkos, másnaptalan, kétségbeejtő éjszaka, mint ez, nem volt soha. Talán legkevésbbé Albert érezte ezt, az öreg szolga, aki legjobban megtanult uralkodni önmagán s a körülményeken, és legjobban Pierre, aki huszon­két éves vo­lt s ebben a korban a sötétséget és vilá­gosságot jobban érzi, az ember. Pierre ezt a nevét már rég elfeledte, mert sely­pített valamikor s akkor önmagának a Pipet nevet adományozta. Ebben az időben már nem adományoz­nak neveket Franciaországban, Pipet nem selypít, de áthűlt még a csontja is — a pokróc szinte nyúlik a nedvességtől — és a meleg szobán, száraz­­ ruhán kívül egyetlen vágya, hogy tiszteletreméltó, egyben gyűlöletes nagybátyja, monsieur Theodore de Bartay még legalább két napig csücsüljön a pincében, ahova tegnap zárták. — Meg kellett volna ölni — gondolja Pipet — és meg is ölték volna, de a pincébe már sebesülten került, így nem volt, aki a hiShér szerepére vállalko­zik. Theodore bácsi tehát életben maradt — ha nem is a legkívánatosabb körülmények között — de ha hama­rosan kikerül börtönéből, nem kétséges, hogy rájuk mi vár. A legjobb, a legeslegjobb esetben akasztófa. Öh, nem, arra gondolni sem lehet, hogy Theo­dore bácsi sajátkezűleg köti fel őket és utólag talán díszes kerítést csináltat a fák közé, hol ők lógtak, de hogy oda juttatja őket, az bizonyos. — Csak ez a kocsi ne menne ilyen átkozott lassú­sággal! — sóhajt Pipet gondolatai között — és nem­ tud a gondolattól elszakadni, hogy nagybátyja hama­rabb kiszabadul a kelleténél. Maga elé képzeli kes­keny madárfejét, száraz, hideg arcát, hegyes állát, dermesztő szemét és nem tud elfordulni a látvány­tól. Szinte reszket tőle, mert ez a máskor kenettel­jes, édeskés arc olyan halálos gyűlöletbe kövesült, ami még a halálon túl is elkísér. Theodore bácsiról az a hír járta, hogy fegy­vert nem vesz kezébe­, de azon az estén félelmetes biztonsággal villant kezében a kard s, ha ő nem lép be az utolsó pillanatban: apja most halott, ő pedig útban van a Greve-tér felé ... Az igaz, hogy hátulról ütötte le Theodore bá­csit — és ez nem volt szép, — de sietni kellett és lovagiasságra nem volt idő. Úgy érezte, a lovagiasság többnyire a békés idők szép parádéja, de váratlan ve­szedelemben elfelejti az ember... nincs ideje azt mon­dani, hogy: pardon monsieur, így azután a bácsi végigzuhant a szőnyegen, ordítva és kardjával még estében is vagdalkozva. Ez az ordítás se volt kellemes, azért a nehéz ólomkancsó­val még egyszer fejbe kell­ett vágni. — Szólj Albertnek! — mondta az apja. Albert nem sokat tűnődött, amikor meglátta a földön fekvő vendéget. — Már régen kellett volna, Monsieur. Apja még mindig ott állt, ahol hagyta, csak egy kicsit az asztalnak támaszkodott és fehér volt, mint a kréta. — Remélem, nem él. Albert kigombolta a bársony mellényt. — Él — mondta s ekkor, ebben a pillanatban tudatára ébredt, hogy elveszett minden, ölk ezt az embert már meg nem ölik, eldugni nem lehet, tehát elveszett a föld, az erdő, a kastély, a múlt — talán az életük is. Albert megfogta a kardot. — Ne! — mondta apja, tenni. — Nem is akartam, uram. Nem tudnám még­pedig talán... — Nem, Pipernek kellett volna nagyobbat ütni. Most már nem lehet. Albert egyetlen rántással leszakította a függöny­zsinórt és összekötözte Theodore bácsit, mint a cso­magot. Milyen tehetetlen volt, milyen sze­r­v, emlékszik rá, azon gondolkodott, hogy ebben az ernyedt test­ben, hol van az a sátáni gonoszság? A fejében, amely vértelenül hátra hajolt, vagy a szívében, amely — sajnos — igen! — sajnos, dobogott? Kezében még most is érzi az undor érintését, amikor fel kellett emelni és a megkönnyebbülést,­ amikor letették a hátsó pincében, s — így ordíthat, ha felébred — mondta Albert — menjen csak fel monsieur Pipet, amíg elrendezem a dolgokat. Jó lenne a lovaknak dupla ablakot adni és a zabos zsákokat telemelni. Apja már a nyitott szekrény előtt állt. Lassan megfordult és vállára tette a kezét. — Jó, hogy időben jöttél. Az Isten küldött. Nézd — és elhúzta a haját. A füle tőből hiányzott, de alig vérzett már. — Behintettem timsóval. Albert majd ellátja, ha lesz időnk. Le akartam vágni ezt a hisénát, de ő gyorsabb volt. — De miért? — Elfogatóparancs volt nála. Leveleim a kezébe kerültek... Vagy átadom a birtokot — s akkor szerez útlevelet — vagy... — most tehát így vagyunk. A számadásnak vége. Mitchell: Elfújta a szél című hatalmas művének önköltségi árára havonkint csak 3.— Ft-t kell törleszteni

Next