Új Idők, 1948 (54. évfolyam, 1-26. szám)
1948-01-03 / 1. szám - Fekete István: Végtelen út / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok - Jankovich Ferenc: A szeme szól… / Versek
tül is beszívták az embereket, hogy kiket és miért, most nem tartozik ide, bár a gondolatok a vánszorgó kocsi körül éppen ezzel foglalkoztak. Tanácstalan, nehéz gondolatok voltak, melyek a múlt sötét ködében születtek s a jövő bizonytalanságában tűntek el. Jó lett volna siettetni a kocsit, de nem lehetett, mert kerekeit az idő forgatta sem gyorsabban, sem lassabban, mint ahogy éppen kellett. sében Jó lett volna felemelni a kocsit — mint a me— s áttenni hidakon, sorompókon, városokon és embereken, átrepíteni hegyeken és messzeségeken és letenni valahol, ahol idegen minden, idegen és barátságos. De az idő nem engedte.. Ott lépegetett konok hidegséggel az éjszakában, figyelmesen mérte az utat és figyelmeztette az embereket, hogy milyen lassan múlik minden, mint ahogy figyelmeztette napsütéses időben, hogy milyen gyorsan múlik minden. Jó lett volna bizonyos dolgokra emlékezni és V ~ bizonyos dolgokat elfeledni, de nem lehetett, mert az Idő életnyi pocsolyájában múlhatatlanul ott voltak tündéri szigetek és rothadó zátonyok, melyek egyszerre és egymás mellett mutatkoztak, ha az emlékezet kinyitotta vaksi szemét. Jó lett volna másként tenni sok mindent és jobban meggondolni az elhatározásokat: simogatni, ahol korbács csattant és ölni, ahol ölelésre tárult a kéz, de nem lehetett, mert mindez már elmúlt, mindez már van, az idő jóvátenni nem tud már semmit, legkevésbbé önmagát. Jó lett volna... — kavarogtak a gondolatok — jó lett volna nem születni, vagy máshol születni, mert máshol mindig jobb, de ezt a másholt soha felérni nem lehet, mint a Jövőt se, mert abban pillanatban jelen lesz belőle, valóság, kézzelfogható a szürkeség, mert az a Máshol és az a Jövő mindig máshol van és máskor. Egy azonban bizonyos: ilyen reménytelen, ilyen sötét, nyirkos, másnaptalan, kétségbeejtő éjszaka, mint ez, nem volt soha. Talán legkevésbbé Albert érezte ezt, az öreg szolga, aki legjobban megtanult uralkodni önmagán s a körülményeken, és legjobban Pierre, aki huszonkét éves volt s ebben a korban a sötétséget és világosságot jobban érzi, az ember. Pierre ezt a nevét már rég elfeledte, mert selypített valamikor s akkor önmagának a Pipet nevet adományozta. Ebben az időben már nem adományoznak neveket Franciaországban, Pipet nem selypít, de áthűlt még a csontja is — a pokróc szinte nyúlik a nedvességtől — és a meleg szobán, száraz ruhán kívül egyetlen vágya, hogy tiszteletreméltó, egyben gyűlöletes nagybátyja, monsieur Theodore de Bartay még legalább két napig csücsüljön a pincében, ahova tegnap zárták. — Meg kellett volna ölni — gondolja Pipet — és meg is ölték volna, de a pincébe már sebesülten került, így nem volt, aki a hiShér szerepére vállalkozik. Theodore bácsi tehát életben maradt — ha nem is a legkívánatosabb körülmények között — de ha hamarosan kikerül börtönéből, nem kétséges, hogy rájuk mi vár. A legjobb, a legeslegjobb esetben akasztófa. Öh, nem, arra gondolni sem lehet, hogy Theodore bácsi sajátkezűleg köti fel őket és utólag talán díszes kerítést csináltat a fák közé, hol ők lógtak, de hogy oda juttatja őket, az bizonyos. — Csak ez a kocsi ne menne ilyen átkozott lassúsággal! — sóhajt Pipet gondolatai között — és nem tud a gondolattól elszakadni, hogy nagybátyja hamarabb kiszabadul a kelleténél. Maga elé képzeli keskeny madárfejét, száraz, hideg arcát, hegyes állát, dermesztő szemét és nem tud elfordulni a látványtól. Szinte reszket tőle, mert ez a máskor kenetteljes, édeskés arc olyan halálos gyűlöletbe kövesült, ami még a halálon túl is elkísér. Theodore bácsiról az a hír járta, hogy fegyvert nem vesz kezébe, de azon az estén félelmetes biztonsággal villant kezében a kard s, ha ő nem lép be az utolsó pillanatban: apja most halott, ő pedig útban van a Greve-tér felé ... Az igaz, hogy hátulról ütötte le Theodore bácsit — és ez nem volt szép, — de sietni kellett és lovagiasságra nem volt idő. Úgy érezte, a lovagiasság többnyire a békés idők szép parádéja, de váratlan veszedelemben elfelejti az ember... nincs ideje azt mondani, hogy: pardon monsieur, így azután a bácsi végigzuhant a szőnyegen, ordítva és kardjával még estében is vagdalkozva. Ez az ordítás se volt kellemes, azért a nehéz ólomkancsóval még egyszer fejbe kellett vágni. — Szólj Albertnek! — mondta az apja. Albert nem sokat tűnődött, amikor meglátta a földön fekvő vendéget. — Már régen kellett volna, Monsieur. Apja még mindig ott állt, ahol hagyta, csak egy kicsit az asztalnak támaszkodott és fehér volt, mint a kréta. — Remélem, nem él. Albert kigombolta a bársony mellényt. — Él — mondta s ekkor, ebben a pillanatban tudatára ébredt, hogy elveszett minden, ölk ezt az embert már meg nem ölik, eldugni nem lehet, tehát elveszett a föld, az erdő, a kastély, a múlt — talán az életük is. Albert megfogta a kardot. — Ne! — mondta apja, tenni. — Nem is akartam, uram. Nem tudnám mégpedig talán... — Nem, Pipernek kellett volna nagyobbat ütni. Most már nem lehet. Albert egyetlen rántással leszakította a függönyzsinórt és összekötözte Theodore bácsit, mint a csomagot. Milyen tehetetlen volt, milyen szerv, emlékszik rá, azon gondolkodott, hogy ebben az ernyedt testben, hol van az a sátáni gonoszság? A fejében, amely vértelenül hátra hajolt, vagy a szívében, amely — sajnos — igen! — sajnos, dobogott? Kezében még most is érzi az undor érintését, amikor fel kellett emelni és a megkönnyebbülést, amikor letették a hátsó pincében, s — így ordíthat, ha felébred — mondta Albert — menjen csak fel monsieur Pipet, amíg elrendezem a dolgokat. Jó lenne a lovaknak dupla ablakot adni és a zabos zsákokat telemelni. Apja már a nyitott szekrény előtt állt. Lassan megfordult és vállára tette a kezét. — Jó, hogy időben jöttél. Az Isten küldött. Nézd — és elhúzta a haját. A füle tőből hiányzott, de alig vérzett már. — Behintettem timsóval. Albert majd ellátja, ha lesz időnk. Le akartam vágni ezt a hisénát, de ő gyorsabb volt. — De miért? — Elfogatóparancs volt nála. Leveleim a kezébe kerültek... Vagy átadom a birtokot — s akkor szerez útlevelet — vagy... — most tehát így vagyunk. A számadásnak vége. Mitchell: Elfújta a szél című hatalmas művének önköltségi árára havonkint csak 3.— Ft-t kell törleszteni