Új Idők, 1948 (54. évfolyam, 1-26. szám)
1948-06-05 / 23. szám - Fekete István: Végtelen út / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Erre meg Aladár szégyelte el magát. — Azt én nem mondtam és kiverném a szemét, ha más mondaná, de az öreg Albert a barátunk, Péter bácsi meg igen jó ember, úriember és vacsorát csapott a kedvünkért, hal volt meg bor... — Bor, hát itt is van bor? Ezt kóstálják meg. Lizi tanti aztán nem győzött csodálkozni, hogy a gyerekek milyen vidám szolgálatkészek lettek, csillogott a szemük, nevetett minden mozdulatuk és sohse beszéltek ilyen szépen németül..., csak akkor horkant fel, amikor Gyurka meghívta Péter bácsit a nyárra Nadalosba, hiszen őszig úgysem érkezik meg Cili néni... Lizi azonnal lecsapott rá. — Was, was ist das Cili néni? — Úgy gondoltam, hogy Madame Cécile, azaz Frau Bartay... Pipet fejét csóválta. — Nem lehet, fiam. Gondold meg, ilyen hosszú és nehéz út után nem várná őket senki. Majd jövőre, vagy azután ... — De ezt ígéretnek vesszük. — mondta Anna — mert Gyurka előttem beszélt, bár senki sem bízta rá. A sógor meghagyta, hogy Bartay úr nélkül haza ne merjünk menni. — Köszönöm, igazán köszönöm, de most nem lehet Higgjék el, szívesen mennék ... És ez igaz is volt. Amikor a kocsi újra elindult, Pipet szinte sajnálta, hogy nincs rajta és szégyelte magát, hogy másra is tud gondolni, mint Cécile-re. Sokáig állt a lépcsőn — amíg csak látszott a kocsi — és annak zörgésével egyszerre némult meg a ház a háta mögött Lizi bevonult szobájába, a gyerekek elmentek, Albert, Isten tudja merre járt és léptei olyan magányosan kongtak a folyosón, hogy hátra fordult, nem jön-e utána valaki. Nehezen múlt ez a nyár. A Páter elment Bécsbe valami rendi ügyben, Budenius úr a falvakat járta, Imrét is ritkán látta, mert hol ide küldték szegényt, hol oda és Lizi vagy Budeniusné bizony sovány társaság voltak a nyári délutánok gabonaérlelő, lusta társtalanságában. Június, július, augusztus egymásnak adták a kertet, a mezőt s a hegyeiket és elmúlott már Nagy-Boldogasszony napja, amikor egyik éjszakán kocsi állt meg a ház előtt. Pipet ébren volt — mostanában sokat álmodott Cécile-ről s utána nem tudott elaludni — de nem mozdult ágyában. — Majd tovább megy — gondolta — bizonyosan eltévedt, — és egy pillanat alatt megint elképzelte, milyen lesz és mit érez, ha az igazi kocsi érkezik meg s a régi drága hang szól hozzá: — Pipet, kedvesem megérkeztünk... — és akkor, akkor egyszerre megint jó lesz minden. Lesz miért élni, kit szeretni, óvni... — Monsieur, monsieur! Pipet szinte, megdermedt az ágyban. — Monsieuez Albert — és alig tudott mozdulni. Gondolatai elhidegültek, a hirtelen rászakadt valóság megrémítette, de aztán kiugrott az ágyból, az ablakhoz rohant, ruhát kapkodott fel, de megállt közben és arra gondolt, így nem mehet Cécile elé. Milyen gyorsan megjárta Albert a nagy utat. Úgy látszik, simán ment minden ... aztán megint kinézett a ponyvás szekérre, mely nem mozdult és titokzatosan állt a hold fogyó derengésében. — Persze, a kapu ... Kitárta a kapu két szárnyát és oldalt állt, amíg bejárt a kocsi és a lovak fáradtan megálltak mellette. Albert csak ült a bakonf, a ponyva alja feketén ásított és reszkető hideg lett egyszerre. — Majd bejövök, uram, aztán beszámolok mindenről. > i A kocsi megmozdult, zörgésében mintha a hosszú út minden fáradsága nyikorgott volna és elveszett az udvar mély árnyékában. — Nem jött el — gondolta Pipet — nem jött el... befordult a házba, gyertyát gyújtott és nézte a kislángot, amely mintha a «Fekete hattyú» ódon szobájában égett volna. — Cécile... — gondolta — és a név körül most fájón és céltalanul kavarogtak a gondolatok. — El kellett volna jönnie — állt fel benne a harag. — Nincs mentsége. Na akart volna, eljöhetett volna. Felállt. Albert nem fog észrevenni semmit. Nem, nem mutatja, hogy elhidegült a szíve és a keze reszket. Nem mutatja a keserűséget, hiszen úgy kéretőzött fel a kocsira... a gondolatok tépni kezdték Cécile-t és marcangolni önmagát. Most Mint léptek hallatszottak. Magányos, öreges léptek és halk mormolás. Mit beszél Albert és kihez? Elsápadt. Talán... . .. talán.. Az ajtó csendesen kinyílt s az öreg karján álmosszemű, fáradt arcú kis fiúcska ült.. • Szeme... ó a szeme... Cécile, édesem!... A kisfiú hátrahajtotta fejét az öreg borostás arcához és úgy nézte a sápadt embert, akinek szemét elhomályosította a könny. — Monsiefur — tördelte rekedten Albert — ez itt Jean-Pierre de Bartay. Az anyja már egy éve nem él...— — — — — — — — — Napokig ült akkor Pipet szobájában fájdalmas, zavaros játékaként a rászakadt szomorúságnak és önvádnak. Mért nem hozta el Cécile-t akkor, miért vádolta a halott kedvest hűtlenséggel, hitványsággal és gondolatai mögött, hogy más kocsira is felkéredzkedett volna ... miért, miért, miért... Na Albert bejött, nem hallgatott oda: — Majd később, Albert. Ha Lizi behozta az ebédet: — Tejgye csak le, Lizi... — Enni kell, herr Bartay — Igen, Lizi, most hagyjon. Evett is, nem is. Néha fiára gondolt, aki csendesen üldögélt Lizi ágyán, vagy Alberttal totyogott az udvaron, de nem mondta, hogy látni akarja. Pedig sokat gondolt rá, de olyan távoli volt a gyerek, olyan valószínűtlen az elszakadt és kipattant élet változása, hogy ha végig futott rajta, világos, mégis rejtélyes bozótba szakadt és elakadt gondolatai tehetetlenül vergődtek az úttalanságban. Egyszer Lizi behozta a kicsit, amikor terített, letette a földre s a tányérok puhán koppantak az asztalon. — Kérem, vigyázzon rá, amíg tálalok. Olyan magányos szegényke. A kisfiú megállt az asztal mellett, megfogódzkodott a terítőben, de nem nézett az asszony után. Fogódzkodó kezét nézte, aztán Pipet felé fordult, elindult feléje, de közben megállt, újra elindult, kicsit megtántorodott, de akkor Pipet már felkapta és fullasztóan magához ölelte.— Cécile, drágám, — suttogta és a puha kis arcban megcsókolta az ellobbant és újra kinyílt kedves szemeket. — Ha evett a kicsi, hozza le újra Lizi... — Akkor alszik... Evés után alszik, de, ha felébredt, lehozom. És Lizi mosolyogva tálalt Albertnek. (Folytatjuk.) 392 Kérjük olvasóinkat, hogy lejárt előfizetésüket pontosan újítsák meg. Sok felesleges munkától kímélik meg dolgozóinkat