Új Idők, 1948 (54. évfolyam, 27-52. szám)

1948-07-03 / 27. szám - Örkény István: Skorpió / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

ÚJ Idők TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI, MŰVÉSZETI ÉS KRITIKAI KÉPES HETILAP SZERKESZTI FODOR JÓZSEF ÖTVENNEGYEDIK ÉVFOLYAM 1948. JÚLIUS 3. 27. SZÁM Skorpió — Elbeszélés — Irta: Örkény István Szemünk, mint az élet, változó... Van értem, mely az inghez, a ruhához hasonul. Van olyan, amelyben az évszakok kelnek s tünedeznek. Egy gombaszedő asszonyé például, melyben a nyár fennen lobog , aztán hirtelen felizzik benne az ősz. Vagy a halászok szeme, mint az áprilisi ég. A bárányfelhőket egy gyöngyszem tükrözi. Egy csepp ecet feloldja a gyöngyöt; ez az a csepp, melyben a szemük úszik. Ez tükrözi a változó eget. Emez, a komisszáré, szürke volt. Figyelmes, huzatos, hideg. A komisszár szeme... Mindig tél volt benne, örök ádvent; a szeme fénye úgy hályogosodott, mint amikor a tócsák tükrét kikezdi a fagy. Ikrás, szürke égbolt for­gott benne; néha — mikor szembenézett az emberrel — akárha fújni kezdene a szél. Aztán eláll. Ily nyugtalan, kótyagos szemmel bámészkodott a világban. Ami élet volt benne, mind ide gyűlt. S ez volt benne az egyetlen emberi és biztató. Hájasi, hatalmas, bitang ember volt. Laza, kovás­­szal kelt húsa körülvette, elrejtette, eltitkolta csontját és velejét, mint amikor a börtönben sínylődő rabnak kenyérbe sütnek egy reszelőt. Nehéz rátalálni. Nem lehet megfogni... M­­a6sini ránézett s mérlegelt. De tudta, hogy hiába. Túl puha. Túl elomló és lágy... Nem­ lehet megfojtani. Leütni sem. Az ütéshez iszonyú indulat kell, de pontos célzás, biztos szem. Mert ha elvéti, akkor ez az ember megmozdul, szétroppantja a sarkával és irtózatos súlyával beletapossa a földbe, akkor a pisztoly már biztosabb. Biztosabb, de veszélyesebb, mert ha a legénység meghallja a dörrenést, akkor mi lesz? Massini nem félt a legénységtől. Viszont van három arab fűtője, dakariak. Viharálló népség. De néha egy lövéstől tótágast állanak, az arabokat nem lehet kiszámí­tani. Az arabok szeszélyesek... Massini maga alá húzta a lábát és összekucorodott a széken, mint egy rúgó, de maga is tudta, hogy még rálőni se képes egyhamar. Nemcsak az arabok miatt. Azért is, mert nehéz megölni egy embert, És míg beszél. Hátha mond valamit, ami csillapító­s fel­oldozó? Csak azt lehet megölni, aki hallgat. Aki hallgat, az már félig halott. De ez, a komisszár, szakadatlanul beszél. — Idehallgass, Dido — kezdte újra s megint ugyan­azt. Tegeződtek, mióta a komisszár segített eladni hetven­ezer amerikai cigarettát, melyek Massini hajóján jöttek Gibraltárbó.1. Tegeződtek, de nem voltak nagyon jóka. Massininek például sehogy se jutott eszébe a komisszár neve. — Akarhatok én rosszat teneked, Dido? — Massini nem felelt. — Olyan embernek ismersz, aki eláztatja a barátját? Az nem igaz. Ezt senki se mondhatja rám. Én minden cimborámnak csak a javát akarom... — öt hang, mint a furulyán. És mindig ugyanaz az öt. — Te vagy a tanúm, hány embert kihúztam én a pácból. Téged is, azzal a cigarettával. Meg a konyakkal. A konyakra nem gondolsz, Dido? Didót mondott. Az olasz partokon mindenki így hívta Massinit. Rendes keresztnevét — Dieudonné Massini — hiába próbálták volna kimondani, nem kívánkozott a nyel­vükre. Maga Massini is ferdén ejtette ki; maláj anyától és egy spanyol kereskedőtől származott, akit állítólag­­ Massininak hívtak és raffiát vásárolt Surabayában. Massinit, a félvért, francia bencések keresztelték meg, azok is ne­velték, de ő, e sokféle keresztezés ellenére is, spanyolul tudott a legjobban. Nem vallotta magát spanyolnak, mert egy szikrát se törődött azzal, hogy melyik földrészen van a hazája. Neki mindig egy hajó volt a hazája, mint most ez a Stella. Ez a vacak. — Utoljára mondom, Dido. Forduljunk vissza. — Nem — mondta Massini. — Szavamat adom, hogy a hajad szála le­görbül. A becsületszavam. Dido. Hallod? — Nem. Te nem érted ezt. — Mit nem értek? — Azt, hogy én nem félek. De most mennem kell. Ezt végigcsinálom. De téged kiteszlek Ajaccioban. Jó lesz? A komisszár hallgatott. Mikor újra megszólalt, egészen más volt a hangja. Úgy látszik, minden kísérlethez más. — Azt hiszed, nem értlek? Tévedsz. Idehallgass, Dido — a hangja most forró és sötét volt, mint a kávé — mondok neked valamit. Az én apám is tengerész volt. — Igen? — Igen. — Mit akarsz ezzel mondani? A komisszár a füléhez hajolt: — Azt, hogy értelek. Hogy ez az egyetlen értelmes dolog a földön. Egy kis hajó, egy jó rakomány. Meg a tenger... Massini tűnődött. — Azt mondod, a tenger? — Igen­­— susogta lágyan a komisszár. — Ez az egyetlen szabadság a földön. Az egyetlen lehetőség. Ezért érdemes kockáztatni. A siker mindent jóvátesz, még a bűnt is. Massini vállat vont. — Tévedsz. Megint tévedsz. Nem öltem meg Melaniet. A komisszár legyintett. — Egy törött gyufára nem pazarolunk több szót... Szamárság. Persze, hogy nem. De tisztáznod kell magad. Massini közbevágott: — Harmadszor mondom, hogy nem fordulok meg. Német géppuskáim vannak, száznyolcvan darab. És láng­szórók. És három könnyű páncélos, vadonatúj... És muní­ció. Ilyen lehetőség egyszer van... — Idehallgass, Dido. — Nem érdekel. Majd ha visszajöttem Batáviából. Nem érted ezt? Hogy lándzsákkal támadnak holland pán­célautókra. Vagy puszta kézzel, nem tudom. Talán bele­harapnak a bajonettbe, kínjukban... Mit gondolsz, mit 445 82 Takarékoskodj a papírral!

Next