Új Idők, 1948 (54. évfolyam, 27-52. szám)
1948-07-03 / 27. szám - Örkény István: Skorpió / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Könyvosztályunk hat havi részletfizetésre küldi el kiadványainkat eldugta az ágyban... Ne mozogj, Dido, lihegte, az ég szerelmére, ne mozdulj ... A hamutartó tele volt. Massini fölkelt, előrehajolt és a tányér szélén nyomta el a cigarettát. A komisszár a halántékát dörzsölte, lassan, mintha fájna a bőre. — Mi ez? — kérdezte aztán. — Agyrém. — Egy agyrémben is lehet logika. — Ebben is van logika, Marcantonio. Kérdezted, mit szólt Melanie a Stellához. Erre feleltem. — Nem értem. Volt skorpió az ágyban? Massini mosolygott. Massini hazudott Melanienek. Látott ő skorpiót ezerszám. Surabayában, a sziklák közt, hosszú botokkal verdeste agyon a skorpiót gyerekkorában. Mert a skorpió nem hoz szerencsét. Agyon kell verni. — Mit kérdeztél? — Hogy volt-e skorpió az ágyban. — Volt, Marcantonio. És hajnalban öngyilkos lett. A komisszár előrehajolt. Ernyedten, lomhán. — Te Dido. Én nem szeretem, ha jelképekben beszélsz .. . — Nem beszélek jelképekben. Melanie hóbortos volt. Vagy mondjam inkább: ideges? Melanie, bár tudta, hogy elmegyek, még egyszer megpróbált visszatartani. Ez az egész. — Tévedsz, Dido. Melanie azt akarta, hogy menj! Massini meglepődött. Nem szerette Melaniet. Voltaképpen nem is érdekelte, mit akart Melanie. Nem is fontos. De Massini nagyon figyelt. A kövér komisszár szuszogása mögött, a hajógépek zúgása mögött — mint a forró víz, úgy buzgott a Stella, szép egyenletesen — mind e fogható zajok mögött volt egy nagy darab, hűvös, tágas ívűnd. Melanie akarta, hogy menjen? Nem igaz. De a komisszár azt mondja, s annak oka van... Melanie könyörgött, hogy maradjon. Szavak nélkül, — de kilenc esztendő után nincs szükség beszédre. Előfordult, hogy napokig nem evett. — Nincs étvágyam. — mondta. Volt étvágya. Hazudott. Zsarolni akart. Megfogni Massinit, megmérgezni, visszatartani, kezét-lábát megkötözni . . . Legutóbb, vasárnap délután, tűző napsütésben kiállt az ablakba. Majdnem meztelenül. Azt remélte, hogy a kapitány féltékeny lesz. Massini rárivallt. Ingerülten. — Megbolondultál, Melanie? — De az csak állt, az aranysárga fényben, izzó porszemecskék közt a nyitott ablakban. Szemközt, a dombról, de még az utcáról is, akárki, aki erre jár ... — Csukd be az ablakot, nem hallod? — Nem csukta. Nevetett, hogy benne nincs szemérem. Van ő olyan szép, hogy mutogassa magát. Massininek kevés egy asszony. Massininek nem elég a hűség. Massininek a szabadság kell, a tenger, a kaland. Meg a malájok. Hiába, a félvér: félvér... Massini ráordított: — Elég! — Melanie nevetett, de aztán mégis betette az ablakot. . . A batáviai út nem fért a fejébe. — Mit akarsz Dido? A pénz miatt? Nem, nemcsak a pénz miatt. Bár ha minden simán megy, akkor meg lehet keresni száz-százötven ezer dollárt, amiből tízezer Volpié.. . — Másként is lehet pénzt keresni. Dido...— Lehet. De úgy nem érdemes. Ami közel van, mondta Massini, az mindenkié. Azon osztozkodni kell. Nem érdekes, mert nincs benne a játéka a sorsnak. Az élet fűszere a távolság. A sors. Amit nem lehet előre kiszámítani. Az, hogy Nápolyból milyen üzenetet kapnak a kikötők, meg az, hogy az őrnaszádokon mit kopog a szikratávíró. Aztán a ciklon, mely a Kal oáriak felől közeleg. És az, hogy a fűtők arabok. Meg az, hogy a komisszár titkol valamit. A távolság, mondta, az olyan, mint egy dal.. . Melanie vállat vonz. — Hazudsz Dido. Nem a pénz izgat téged. Sem a kaland, sem a távolság, hanem az, hogy a malájok ... — Hát akkor az nem mindegy? A Stellát meg kell szerezni, bármi áron. És menni kell. Az élet ritkán nyújt ilyen alkalmat. Ilyen hízelgőt, izgatót, egyértelműt ... Máskor mindig van egy pár kibúvó. Most nincs. .— Mondom, Dido, terhére voltál. Melanie szabadulni akart tőled. Nem kellettél neki. — Hát ki? Megint szétcsapott a karjával. — Sírba visznek ezek a legyek... Én a barátod vagyok. Dido. Megmondom a szemedbe. Nem voltál a nekivaló férfi. Melanienak nyugalom kellett. Állandóság. De te, Dido, ha megjöttél, már újrakészültél. S ha elindultál, visszajöttél. Nem voltál sem elég jó, sem elég gonosz. Vele éltél, de másmerre vágyakoztál. Nem merted elhagyni, de nem bírtál mellette kitartani sem... Lassan megmérgezted, a halálba kergetted. Ez is gyilkosság, Dido. — Összevissza beszélsz. — Lehet, hogy most már szánod Melaniet. De nem tartottad vissza a haláltól. Te vagy a gyilkosa, Dido ... Massini dühös lett. — Marcantonio, fogd be a szád. A komisszár megmozdult. Alvó tagjaiba élet költözött; mintha csak arra várt volna, hogy a kapitányt elöntse a düh. Kiegyenesedett, félresöpörte a piszkos tányért, a maszatos poharat. — Eszembe sincs, — mondta egyre gyorsabban, csaknem hadarva. — Nem azért jöttem utánad, hogy hallgassak. Mert te vagy a gyilkosa . .. — Hallgass, Marcantonio ... Massini azon vette észre magát, hogy kiabál. Hirtelen lefogta a hangját. — Melanie a nyakamba akaszkodott, az utamba állt. Én elhagytam, mert nem tehettem mást. őrjítő volt az az asszony. Ahogy jött utánam mindenhová. Folyt utánam, mint a forró zsír . . . — Az az asszony nem szeretett téged, Dido. Massini legyintett. Ingerülten lépett az ablakhoz. A víz zöld volt, nagyon tarajos, nyugtalan. Nehéz tenger. A Stella himbálózott. Massini ráhúzta a kerek ablakra a tüllfüggönyt, s attól kezdve hosszában rótta a kajütöt, Marcantonio háta mögött. — Melanie szabadulni akart tőled, és végső kétségbeesésében, az agyrémek és látomások határán.. . — Nem érdekelnek a föltevéseid, Marcantonio. — Én minden állításomat bizonyítani tudom. Kívánod? Massini nem szólt egy szót sem. Csak állt a széke mögött, és nézte, sisteregve. A komisszár elővette a noteszét, egy zsíros, szamárfüles jegyzetet. Föllapozta. — Mikor jártál utoljára Volpinál? — Volpi? — Massini szája lebiggyedt. — Szerdán Mikor a pénzt ideadta. — Az kedden volt. — Kedden? Lehet. Honnan tudod? — Szóval kedden, ö mondta, hogy menj el hozzá? — ö? Volpi? Nem. — Én se Volpit értem. — Hanem? — Hanem Melaniet. Szólt neked, ugye? Hogy eredj Volpihoz., Hogy Volpi . .. — Igen. Melanie szólt. — Nem furcsa? — Mi furcsa? Melanie mindenről tudott. Sokszor beszéltünk Volpiról. Hogy mitől fél. Hogy ezt mondjam, azt mondjam . . . Nem volt titkom Melanie előtt. — Neki igen. Több titka volt. — Mit akarsz, Marcantonio? — Bizonyítani. — Mit? — Hogy Melanie vasárnap Volpinál járt. Tudsz róla? — Volpinál? — Kérte, hogy adjon pénzt. Volpit azonban nem érdekelte a Stella. Volpit Melanie érdekelte. Ez vasárnap volt. És te kedden megkaptad a hatezer dollárt. — Mert? — Mert... Mit akarsz még? Vasárnap óta a szeretője volt, hogy végre menj, tűnj el, minél messziebb... Massini legyintett. Tompán beszélt, akadozva. — Ne szamárkodj, Marcantonio. Ha ez igaz, akkor . .. Ez nagyon szép tett volt. "Hősi tett. Köszönöm, hogy elmondtad. Hálás vagyok. .. — Ne hálálkodj nekem. — Istennek adok hálát. A komisszár elképedt. Évek óta ismerte Massinit. Volt már a barátja, a cinkosa, az orgazdája. S most az üldözője is. De ilyet még nem hallott tőle. — Hadd ki Istent a játékból. — Istent semmiféle játékból nem lehet kihagyni.