Új Idők, 1948 (54. évfolyam, 27-52. szám)

1948-07-03 / 27. szám - Örkény István: Skorpió / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Könyvosztályunk hat havi részletfizetésre küldi el kiadványainkat eldugta az ágyban... Ne mozogj, Dido, lihegte, az ég szerelmére, ne mozdulj ... A hamutartó tele volt. Massini fölkelt, előrehajolt és a tányér szélén nyomta el a cigarettát. A komisszár a halántékát dörzsölte, lassan, mintha fájna a bőre. — Mi ez? — kérdezte aztán. — Agyrém. — Egy agyrémben is lehet logika. — Ebben is van logika, Marcantonio. Kérdezted, mit szólt Melanie a Stellához. Erre feleltem. — Nem értem. Volt skorpió az ágyban? Massini mosolygott. Massini hazudott Melanienek. Lá­tott ő skorpiót ezerszám. Surabayában, a sziklák közt, hosszú botokkal verdeste agyon a skorpiót gyerekkorában. Mert a skorpió nem hoz szerencsét. Agyon kell verni. — Mit kérdeztél? — Hogy volt-e skorpió az ágyban. — Volt, Marcantonio. És hajnalban öngyilkos lett. A komisszár előrehajolt. Ernyedten, lomhán. — Te Dido. Én nem szeretem, ha jelképekben be­szélsz .. . — Nem beszélek jelképekben. Melanie hóbortos volt. Vagy mondjam inkább: ideges? Melanie, bár tudta, hogy elmegyek, még egyszer megpróbált visszatartani. Ez az egész. — Tévedsz, Dido. Melanie azt akarta, hogy menj! Massini meglepődött. Nem szerette Melaniet. Volta­képpen nem is érdekelte, mit akart Melanie. Nem is fontos. De Massini nagyon figyelt. A kövér komisszár szuszogása mögött, a hajógépek zúgása mögött — mint a forró víz, úgy buzgott a Stella, szép egyenletesen — mind e fogható zajok mögött volt egy nagy darab, hűvös, tágas ívűnd. Melanie akarta, hogy menjen? Nem igaz. De a komisszár azt mondja, s annak oka van... Melanie kö­nyörgött, hogy maradjon. Szavak nélkül, — de kilenc esztendő után nincs szükség beszédre. Előfordult, hogy napokig nem evett. — Nincs étvágyam. — mondta. Volt étvágya. Hazudott. Zsarolni akart. Megfogni Massinit, meg­mérgezni, visszatartani, kezét-lábát megkötözni . . . Leg­utóbb, vasárnap délután, tűző napsütésben kiállt az ab­lakba. Majdnem meztelenül. Azt remélte, hogy a kapitány féltékeny lesz. Massini rárivallt. Ingerülten. — Megbolondultál, Mela­nie? — De az csak állt, az aranysárga fényben, izzó por­szemecskék közt a nyitott ablakban. Szemközt, a domb­ról, de még az utcáról is, akárki, aki erre jár ... — Csukd be az ablakot, nem hallod? — Nem csukta. Nevetett, hogy benne nincs szemérem. Van ő olyan szép, hogy mutogassa magát. Massininek kevés egy asszony. Massininek nem elég a hűség. Massininek a szabadság kell, a tenger, a kaland. Meg a malájok. Hiába, a félvér: félvér... Mass­in­i rá­ordított: — Elég! — Melanie nevetett, de aztán mégis betette az ablakot. . . A batáviai út nem fért a fejébe. — Mit akarsz Dido? A pénz miatt? Nem, nemcsak a pénz miatt. Bár ha min­den simán megy, akkor meg lehet keresni száz-százötven­ ezer dollárt, amiből tízezer Volpié.. . — Másként is le­het pénzt keresni. Dido...­— Lehet. De úgy nem érdemes. Ami közel van, mondta Massini, az mindenkié. Azon osztozkodni kell. Nem érdekes, mert nincs benne a já­téka a sorsnak. Az élet fűszere a távolság. A sors. Am­it nem lehet előre kiszámítani. Az, hogy Nápolyból milyen üzenetet kapnak a kikötők, meg az, hogy az őrnaszádokon mit kopog a szikratávíró. Aztán a ciklon, mely a Kal oáriak felől közeleg. És az, hogy a fűtők arabok. Meg az, hogy a komisszár titkol valamit. A távolság, mondta, az olyan, mint egy dal.. . Melanie vállat vonz. — Hazudsz Dido. Nem a pénz izgat téged. Sem a kaland, sem a távolság, hanem az, hogy a malájok ... — Hát akkor az­ nem mindegy? A Stel­lát meg kell szerezni, bármi áron. És menni kell. Az élet ritkán nyújt ilyen alkalmat. Ilyen hízelgőt, izgatót, egy­értelműt ... Máskor mindig van egy pár kibúvó. Most nincs. .— Mondom, Dido, terhére voltál. Melanie szabadulni akart tőled. Nem kellettél neki. — Hát ki? Megint szétcsapott a karjával. — Sírba visznek ezek a legyek... Én a barátod vagyok. Dido. Megmondom a szemedbe. Nem voltál a nekivaló férfi. Melanienak nyugalom kellett. Állandóság. De te, Dido, ha megjöttél, már újrakészültél. S ha el­indultál, visszajöttél. Nem voltál sem elég jó, sem elég gonosz. Vele éltél, de másmerre vágyakoztál. Nem mer­ted elhagyni, de nem bírtál mellette kitartani sem... Lassan megmérgezted, a halálba kergetted. Ez is gyilkosság, Dido. — Összevissza beszélsz. — Lehet, hogy most már szánod Melaniet. De nem tar­tottad vissza a haláltól. Te vagy a gyilkosa, Dido ... Massini dühös lett. — Marcantonio, fogd be a szád. A komisszár megmozdult. Alvó tagjaiba élet köl­tözött; mintha csak arra várt volna, hogy a kapitányt elöntse a düh. Kiegyenesedett, félresöpörte a piszkos tá­nyért, a maszatos poharat. — Eszembe sincs, — mondta egyre gyorsabban, csaknem hadarva. — Nem azért jöt­tem utánad, hogy hallgassak. Mert te vagy a gyilkosa . .. — Hallgass, Marcantonio ... Massini azon vette észre magát, hogy kiabál. Hirtelen lefogta a hangját. — Melanie a nyakamba akaszkodott, az utamba állt. Én elhagytam, mert nem tehettem mást. őrjítő volt az az asszony. Ahogy jött utánam mindenhová. Folyt utá­nam, mint a forró zsír . . . — Az az asszony nem szeretett téged, Dido. Massini legyintett. Ingerülten lépett az ablakhoz. A víz zöld volt, nagyon tarajos, nyugtalan. Nehéz tenger. A Stella himbálózott. Massini ráhúzta a kerek ablakra a tüllfüg­gönyt, s attól kezdve hosszában rótta a kajütöt, Marcantonio háta mögött. — Melanie szabadulni akart tőled, és végső kétségbe­esésében, az agyrémek és látomások határán.. . — Nem érdekelnek a föltevéseid, Marcantonio. — Én minden állításomat bizonyítani tudom. Kívánod? Massini nem szólt egy szót sem. Csak állt a széke mögött, és nézte, sisteregve. A komisszár elővette a noteszét, egy zsíros, szamárfüles jegyzetet. Föllapozta. — Mikor jártál utoljára Volpinál? — Volpi? — Massini szája lebiggyedt. — Szerdán Mikor a pénzt ideadta. — Az kedden volt. — Kedden? Lehet. Honnan tudod? — Szóval kedden, ö mondta, hogy menj el hozzá? — ö? Volpi? Nem. — Én se Volpit értem. — Hanem? — Hanem Melaniet. Szólt neked, ugy­e? Hogy eredj Volpihoz., Hogy Volpi . .. — Igen. Melanie szólt. — Nem furcsa? — Mi furcsa? Melanie mindenről tudott. Sokszor be­széltünk Volpiról. Hogy mitől fél. Hogy ezt mondjam, azt mondjam . . . Nem volt titkom Melanie előtt. — Neki igen. Több titka volt. — Mit akarsz, Marcantonio? — Bizonyítani. — Mit? — Hogy Melanie vasárnap Volpinál járt. Tudsz róla? — Volpinál? — Kérte, hogy adjon pénzt. Volpit azonban nem ér­dekelte a Stella. Volpit Melanie érdekelte. Ez vasárnap volt. És te kedden megkaptad a hatezer dollárt. — Mert? — Mert... Mit akarsz még? Vasárnap óta a szere­tője volt, hogy végre menj, tűnj el, minél messziebb... Massini legyintett. Tompán beszélt, akadozva. — Ne szamárkodj, Marcantonio. Ha ez igaz, akkor . .. Ez nagyon szép tett volt. "Hősi tett. Köszönöm, hogy elmondtad. Há­lás vagyok. .. — Ne hálálkodj nekem. — Istennek adok hálát. A komisszár elképedt. Évek óta ismerte Massinit. Volt már a barátja, a cinkosa, az orgazdája. S most az üldözője is. De ilyet még nem hallott tőle. — Hadd ki Istent a játékból. — Istent semmiféle játékból nem lehet kihagyni.

Next