Új Idők, 1948 (54. évfolyam, 27-52. szám)

1948-11-20 / 47. szám - Tabi László: Vidám percek / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések

­VIDÁM PERCEK Irta Tabi László ILYENEK A NŐK... A derék S. Gyula ha­lálosan szerette Manci­kát, mert Mancika szép volt, mint egy új autó­busz és tüzes, mint a süld­ök. Ily a nagy­ sze­retem még nem volt a Csengery-utca 126-ban. Nem csoda, ha egy lan­gyos nyári e­stén. S. Gyu­la bekopogtatott Manci­kához és így szólt: — Mancika legyen az enyém! A lány azonban — mert csalfa mindahány — így szólt: — Nem leszek a ma­gáé, S Gyula. — De amikor úgy imádom! — Amikor úgy imád, akkor sem. — Hanem hát mikor? — Semmikor sem, S. Gyula. S. Gyula nem akart hinni a fülének. Miért nem akar ez a lány az övé lenni? Elvégre neki — márminthogy Gyulának — biztos állása van az Első Magyar Utolsó MQ­ S­­vek könyvelési osztályán, általában jóképű fiatalembernek tartják, egy bizonyos fokig még gavallér természete is van, ellenállhatatlan csevegő és mindezek tetejébe éppen mostanában közölték a lapok, hogy Budapesten minden 100 férfira 109 és 6 tized nő esik. Mi oka lehet vájjon Mawrin­kának, hogy ilyen tartózkodóan viselkedik? — Nézze­ Mancika, — mondta komolyan S. Gyula — a játék nem babra megy. Amikor én tegnap délután meg­láttam magát a villamosmegállónál, abban a pillanatban azt éreztem: íme itt az a lány, akiért élni érdemes, mert nem olyan, mint a többi, hanem sokkal szebb. Én még tegnap este szakítottam a menyasszonyommal, mert már jöttem, hogy nekem csak maga kell. Pedig a menyasszo­nyomat is igazán szerettem! Ha most maga engem vis­­szautasít, ha nem tesz az enyém, Mancika, én itt állok magánosan, árván és örökre lelkibetegen. Kell ez magá­nak? Ezért hát ne hagyjon könyörögni, legyen az enyém. — Mást szeretek, S. Gyula — felelte Mancika hidegen. — Mást? Miért mást? Miért ilyen gonosz hozzám? Hát nem mindegy magának, hogy kit szeret? Hát szeretheti magát valaki hevesebben, mint én? Nézzen a szemembe. Látja-e vájjon epedő tekintetemet? Hát azt hiszi, hogy én élhetek maga nélkül? — Nem, nem — hajtogatta egyre csak a leány — saj­nálom magát, de bízom az idő vasfogában. Holnaputánra már el is fog felejteni. — Holnaputánra! — jajdult fel a férfi — de mit esi­k náluk holnaputánig? Ma kedd. Holnapután csütörtök. Azt akarja, hogy szerdán egész nap emésszem magam? Man­cika! Édes, drága, jó, szép, fiatal, házias Mancikám, legyen az enyém! — Nem, S. Gyula. Talán majd máskor. Most érje be ennyivel. Másnak még ennyit sem ígérnék. — Kitől hozzak ajánlósorokat? — kérdezte S. Gyula most már egészen elcsigázottan — mit tegyek, hogy az enyém legyen? — Várjon türelemmel és kitartóan. — És ha beleőrülök? — Azon nem múlik. De most menjen. A férfi azonban eszeveszett szerelmében,így kiáltott fel: — Lábai elé rakom a világ minden kincsét­, Mancika azonban nemet intett, mert arra gondolt: nem lehet valami sok az a kincs, amit S. Gyula az ő lábai elé tud rakni. De S. Gyula még mindig nem ment haza lefeküdni. — Mancika, ha nem lesz az enyém, én leugrom e ház hetedik emeletéről. Akkor aztán késő lesz. Mancika megnézte az óráját: — Már most is késő van, — mondta — távozzék. Gyula előtt elborult a világ. Sehogyan sem tudott bele­törődni abba, hogy meg kell változtatnia a programját. Felrohant a második emeletre és áthajolva a rácson le­kiabált: — Mancika! Ha nem lesz az enyém, leugrom és itt fogok elporladni az udvaron! — Nem érdekel! — kiáltott vissza Mancika. Gyula szeme előtt még sötétebb tett a világ. Felrohant a harmadik emeletre,­áthajoltb a rácson és — Mancika! Már itt vagyok a harmadik leordított­ emeleten­ lenni. Csalfa kacaj volt a válasz. Mancika nem akart az övé ' Nem és nem. Szegény Gyula loholt feljebb, a negyedik emeletre. Onnan is hiába kiabált le. Gondolta, hátha az ötödikről. j — Mancika — jajgatott Gyula most már az ötödiken — ne hagyjon nyomorultul elpusztulni! N­a innen, az ötödik­emeletről Leugrom, hosszú ideig beteg leszek! És magának lelkifurdalásai lesznek! Nem esik meg a szíve rajtam? Mancika felüzent a vicivel, hogy nem. Gyula erre felszaladt a hatodik emeletre. Innen siránkozott — Tudja, mi lesz velem Mancika, ha innen lefelé­ levetem magam? Palacsinta! És mint palacsinta fogok kísérteni éjnek idején. Mancika, ne okvetetlenkedjék! Egy ember életébről van szó, ami nem volna baj, de az az ember én vagyok! Mancika, maga azt hiszi, viccelek. Semmi ked­vem viccelni késő este itt, a hatodik e­meleten . . . Zo­kogva fog borulni vérző tetememre! Jól fontolja meg. És mert már választ sem kapott, mint egy tébolyult rohant fel a hetedik emeletre: Több emelet nem volt. — Mancika, — süvöltötte le —• még egy perc és alá­hullok! Szálljon magába és lássa be, hogy az engednie kell. Mert én bizony leugrom. De le én! erőszaknak — Ugorjon csak, ha akar. — kiabált fel a lány, mert a fejébe vette, hogy nem lesz S. Gyuláé. Gyula pedig le­vetette a kabátját, átlépett a korláton, de még fogózott a korlátba.­­• — Éljen boldogul Mancika! — sikoltotta. — Köszönöm, vi­szont­ — ordított fel a lány. — Ennek tényleg nincs kedve, — morogta Gyula és visszamászott a gangra. Felvette a ka­bátját és hazament le­feküdni. Félévvel később, egyszer találkozott csalfa lánnyal a sarki a fagylaltozóban. Leültek az egyik asztalhoz és beszélgettek.­­Azt mondta Mancika. — Volt egy pillanat az életemben, amikor úgy éreztem, hogy maga az igazi, S­ Gyula, hogy magát vezérelte elém a sors, hogy csak ma­gával lehetek boldog... Gyula könnyes szem­mel nézett Mancika kék szemébe. És a lány be­fejezte a mondatot: kor — Tudja ... Ha ak­maga leugrik a hetedik emeletről... 318 Megjelent új kiadásban: Hatvany Lajos: így élt Petőfi. Ára 5.— Ft

Next