Új Idők, 1949 (55. évfolyam, 1-26. szám)

1949-01-01 / 1. szám - Déry Tibor: A három tüsszentés / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Uj Idők • TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI, MŰVÉSZETI ÉS KRITIKAI KÉPES HETILAP SZERKESZTI FODOR JÓZSEF ÖTVENÖTÖDIK ÉVFOLYAM 1949 JANUÁR 1­1. SZÁM 1 A három Egy adóhivatalno Déry (A 48-as forradalmat követő Bach-korszakban nagyapám lit testvére közül az egyik Szegedről Olaszországba, a nápolyi tartomány egyik­ kisebb városába költözött, ahol is megházasodott, fia szü­letett. Ennek hagyatékából került most elő az a napló, amelynek egy néhány oldalas kis töredékét lefordítani s alant közölni érdemesnek véltem.­ (A fordító) Mereven süt a nap az ablak előtti térre. Ha néha egy gyenge szellő húz el a házak között, nyomban felcsap a fehér por, amelytől itt nyáron mindenki vastagon­­ felcsap, belepi a fák leveleit és az ablakpárkányt s bereked nesz­telenül újra leszáll. I­at hónapig süt a nap s mindenki lefogja a melegtől. A házak halottfehéren állnak, homlo­kukon az ablakok csillognak, mint a verejtékcseppek. Senki sem lát az álmosságtól. — Egy zsebkendőt Karolin, egy zsebkendőt! Nem járt itt a postás? A száraz bútorok olykor élesen pattodnak. Itt nyáron aludni sem lehet a melegtől, ülünk az íróasztal előtt, az akták gőzölögnek, kinn felszáll a por s újra lecsap, egy ökrös fogat baktat el az ablak előtt, az ökrök fehérek, az ember bóbiskol a bakon. Ha leesne, tán észre se venné! így telik az élet. Reggel felkel az ember s ki-ki úgy tesz, mintha dolga volna, ajtók nyílnak, ajtók csukód­nak, az ember kalapot tesz a fejére s megnézi magát a tükörben, olykor eszik valamit, leveszi fejéről a kala­pot s ha besötétedik, lefekszik. A kocsma nyáron be­csuk vagy legalább­is jobban tenné, ha becsukna. A fala­kon legyek mászkálnak. Nem kérem, nem, nem járt itt a postás, nem, délelőtt se volt itt... délelőtt se ... Ez a dallam a nap, a por s az unalom dallama. Az emberek itt gyalog élnek, ritkán betegednek meg, vag­y ha igen, akkor már meg is halnak. De oly kevesen halnak meg évenként s oly kevesen születnek! — az unalom makacsabbul süt, mint a nap. Ha valaki tüsszent az utcán, az emberek felfigyelnek, mint egy revolverdörre­nésre, a rozetták felszaladnak az ablakokon s a házak hu­nyorgó szemmel keresik a tettest. — Karolin, egy zseb... egy zseb... Igenis, nagysá­gos úr! Nem, kérem, a postás nem járt itt délelőtt! Nem kérem, nem mintha itt szeplőtlenebb volna az emberi lélek, mint másutt, nem mintha tökéletesebb volna a társadalmi berendezkedés, telibb a pénztárca, tisztább az alsóruha, tompábbak a vén nyelvek és fehérebb a lelki­ismereti... Itt csak a por , a meleg sűrűbb. Itt, ami rossz szándék van az emberben, lomhán elfekszik, mint bivaly a mocsárban s feketén lógatja izzadó nyelvét. .. itt földalatti élete van a bűnnek s csak a lélek sötétjében nyüzsög hangtalanul, napfényre jutni képtelen, mint ahogy az átalag nem tud kitörni a vízcseppből, amelybe bezáratott. Tizennégy éve, hogy itt ülök az elöljáróság hivatalában, a tüsszentés­ ­ naplójából közli: Tibor fekete íróasztal előtt, az aktagőzben, s legfeljebb, ha egy zsebkendőlopás pusmogása verte fel a megü­epedett csendet vagy egy-egy lomha pofon lassan tompuló visszhangja, mint kő, amely iszapba esik s egy percre felkavarja. Aztán el­simulnak a gyűrűk s lassan továbbszáll a gőz a napfény­ben. Szegények vagyunk, de jól élünk. Délelőtt kilenckor hivatalba, a kopár, poros utcán­ál, hol az ember legföljebb ha a spéknével találkozik, aki ki­sebbik lányát kísérte az iskolába s most megy vissza az üzletbe, kezét törölgetve egy képzelt köténybe, melyet leakasztott volt magáról, mielőtt elindult. A hivatal elő­szobájában a szolga ceruzákat hegyez, a fekete íróasztalon fehér porcellánegér áll két hátsó lábán s nézegeti az aktá­kat. Az ember ül és ír. Néha felnéz és megtörli orrát. Néha a szemüvegét, ritkábban. Néha s egyre ritkábban — mert gyengül a gyomra — leküldi a szolgát egy falat ennivalóért vagy egy pohár borért. Gyakran hallja­­ a szomszéd lakásból a nyugalomba vonult körorvost, amint panaszosan éneklő hangon zsebkendőt kér cselédjétől s a postáról kérdezősködik. Olykor hivatali látogató jön, azzal beszélni kell. Süt a nap. Pontosan egy óra után öt­ perccel három erős tüsszentés hallatszik gyors egymásutánban a térről — ilyenkor fel lehet kelni s hazamenni ebédelni Tizennégy éve, amióta itt ülök az íróasztal mellett, nem múlt el nap, hogy egy óra után öt perccel­­ először, s három óra előtt öt perccel másodszor el ne hangzott volna a három hosszú tüsszentés, pontosabban mint greenwichi óra. Három messziről hallható, öntudatos, zabo­­­látlan tüsszentés, amely szétfröcsköl a nagy téren s végig­prüszköli a jobbra-balra nyúló utcákat: a kereskedők, amint felhangzik az első, magukhoz veszik a napi kasszát s bezárják az üzletet, akik odahaza vannak, ebédhez ülnek, mire a harmadik elhangzik. Három óra előtt öt perccel, mire a második széria dörög, mint három üdvlövés, a kereskedők s hivatalnokok elindulnak hazulról üzleteik , hivatalaik felé. Úgy igazodnak valamennyien ehhez az orr­hoz, mint egy toronyórához — talán ezért is áll a templom órája már több, mint két éve! Tizennégy éve nem múlt el nap, hogy Kázmér úr pont tizenkét órakor ne zárta volna le a Takarék pénztárát , öt perccel később, hazafelé menet, a tér napos oldaláról az árnyékosra kerülve át, ne fújta volna el érzékeny orrának óraműpontosságával a rituális három trombitajelt. Nem múlt el nap, hogy délután három óra előtt öt perccel,­­a bankba menet, a tér árnyékos oldaláról a naposra kerülve át, el ne ismételte volna diadalmas kakasként a délutáni munkakezdetre hívó jeladást. Az egész üzleti negyed, a hen­tes, a pék, a vegyeskereskedés, a vaskereskedés, és a Ta­karék, az egész City úgy igazodott ehhez az orrhoz, mintha a Westminster harangja szólna belőle. Kázmér úr érzékeny nyálkahártyái, mondhatni, világokat kormányoztak. De mi történik, ha egyszer elmarad a három tüs­­szentés? 1

Next