Új Idők, 1949 (55. évfolyam, 1-26. szám)

1949-02-19 / 8. szám - John Steinbeck: A gyöngyszem / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

Copyright by Dj Idők 19«. Aztán besietett a doktor, nyomában a szolgája. Szét­hessegette az öregasszonyokat, mint a csirkéket. Fogta a kisbabát, megvizsgálta, megtapogatta a fejét. — Dolgo­zott a méreg. — mondta. — Azt hiszem, le tudom győzni. Megpróbálom, ami tőlem telik. — Vizet kért s a csészébe belé tett három csepp ammoniákot, kifeszítette a baba szá­ját és beletöltötte. A baba köpködött és visított a kezelés alatt s Juana kisértetlátó szemmel figyelte. A doktor be­szélt egy keveset munka közben. — Szerencse, hogy értek a skorpió-méreghez, m­ert különben — és vállat vont, hogy megmutassa, mi történhetett volna különben. De Kino gyanakodott és le nem vette szemét a doktor nyitott táskájáról meg a fehér porral teli üvegről. A gör­csök lassankint megszűntek s a gyerek elcsöndesedett a doktor kezében. Aztán Coyotito menet sóhajtott és elaludt, mert nagyon kifárasztotta a hányás. A doktor Juana karjába tette a gyereket. — már meggyógyul, — mondta. — Megnyertem a csatát. Most — És Juana imádattal nézett rá. A doktor most becsukta a táskáját. Azt kérdezte: — Mit gondolsz, mikor tudod kifizetni ezt a számlát? — Még kedves is volt a hangja. — Kifizetem, maj­d ha a gyöngyömet eladtam, — mondta Kino. — Neked gyöngyöd van.­ Jó gyöngyöd V — kérdezte érdeklődő hangon a doktor. És ekkor közbevágott a szomszédok kara. — Meg­találta a Világ Legnagyobb Gyöngyszemét, — kiáltottak, s hüvelyk- és mutatóujjakkal mutatták, mekkora a gyöngy­szem. — Kino gazdag ember lesz, — zúgták. — Olyan gyöngyszemet nem látott még a világ. A doktor meglepettnek látszott. — Nem hallottam erről. Biztos helyen tartod azt a gyöngyöt? Nem akarod, hogy a páncélszekrényembe tegyem? Kino most összehúzta szemét, az arca megfeszült. — Biztos helyen van, — mondta. — Holnap eladom s akkor megfizetem az adósságomat. A doktor vállat vont és nedves szemét pillanatra sem vette le Kino szeméről. Tudta, hogy a gyöngy a kunyhó­­­ban van elásva s gondolta, hogy Kino arrafelé tekint majd, ahol elrejtette. — Szégyen lenne, ha ellopnák, mielőtt el tudod adni. — mondta a doktor, s látta, hogy Kino szeme akaratlanul is odaszökken a padlóra, a fonottfalú kunyhó oldal­cövekének közelébe. Amikor a doktor elment s nagy kelletlenül hazatértek a szomszédok is mind, Kino leguggolt a tűzhely izzó parazsa mellé és hallgatta az éjszaka hangját, a partfutó kis hul­lámok halk neszét, a kutyák távoli ugatását, a szél be­settenkedését a kunyhó tetejének fonadéka közé s a szom­szédok csöndes beszélgetését falusi házaikban. Mert ezek az emberek n­em alusznak mélyen egész éjszaka, időnkint fölébrednek, beszélgetnek, aztán újra elalszanak. Egy idő múlva aztán Kino felállt és kiment a kunyhó ajtajába. Szimatolta a szelet és fülelt minden titkos­ hangra, szeme kutatta a sötétséget, m­ert a gonosznak osonó, ze­néje hangzott a fejében, haragos volt és ijedt. Amikor végig­kutatta érzékeivel az éjszakát, odament ahhoz a helyhez, az oldal­cövek mellett, ahol a gyöngyszemet eltemette, ki­ásta és odavitte hálógyékényéhez s a hálógyékény alatt másik kis lyukat ásott a földes padlóba, belétemette a gyöngyszemet és betakarta újra. Juana a tűzhely mellett ülve fürkésző szemmel fi­gyelte, s amikor a gyöngyszemet eltemette, megkérdezte: — Kitől félsz? Kino kereste az őszinte választ, s végül is azt mondta: — Mindenkitől. — És érezte, hogy kemény páncél vonja be a szívét. Egy idő múlva együtt feküdtek a hálógyékényen, s ezen az éjszakán Juana nem tette a gyereket a ládájába., Nyolcadik közlemény hanem karjából formált bölcsőt neki s arcát betakarta fejkendőjével. A tűzhelyen pedig az utolsó parázs is ham­vába halt. De Kinonak égett az agya, még álmában is, s azt ál­modta, hogy Coyotito megtanult olvasni, s a véréből való vér meg tudja mondani neki, mi igaz, mi nem. És ebben az álomban Coyotito akkora könyvből olvasott, mint egy s­záz, a betűk akkorák voltak benne, mint megannyi kutya, a szavak játszadozva szaladgáltak a könyvben. Aztán sötétség borult a lapjára és a sötétségben újra felhangzott a gonosz éneke és Kino izgett-mozgott álmában, s amikor megmozdult, a sötétben kinyílt Juana szeme. Aztán fel­ébredt Kino, lüktetett benne a gonosz muzsika és éber füllel hevert a sötétségben. Ekkor a ház sarkából nem­ hallatszott, olyan halkan, hogy puszta gondolat is lehetett — lopakodó kis mozgás, egy láb érintése a földön, a féken tartott lélegzetnek majd­nem észrevehetetlen dorombolása. Kino visszafojtott léleg­zettel hallgatózott és tudta, h­ogy az a sötét valami, ami a házában van, ugyancsak visszafojtja a lélegzetét és hallga­tózik. Egy ideig semmiféle nesz nem hallatszott a fonott­falú kunyhó sarkából. Kino azt gondolhatta, hogy csak kép­zelte azt a hangot. De Juana keze figyelmeztetően csúszott át hozzá, s akkor újra hallatszott a hang! Egy láb suha­nása a száraz földön és ujjak kaparászása a padlón. Most vad félelem támadt Kino lelkében, s düh követte, mint mindig. Kino keze a kebelébe a félelmet kúszott, ahol kése lógott egy zsinóron, aztán felugrott, mint a dü­hös macska, csapkodva és köpködve vetette magát a sötét valamire, amiről tudta, hogy ott van a kunyhó sarkában.­­Szövetet érzett, odasújtott a késével, elhibázta, sújtott megint és érezte, hogy kése szöveten megy keresztül, aztán villám lobbantt s a fleje majd szétment a fájdalomtól. Az ajtónál majdnem nesztelenül futott valaki, aztán egy pil­lanatig rohanó lépések hallatszottak, aztán csend lett. Kino érezte, hogy meleg vér csordogál lefelé a hom­lokán, s hallotta, hogy Juana a nevét kiáltja: — Kinoi! Kino! — A hangjában rémület volt. Aztán hűvösség szállta meg Kinot, éppen olyan gyorsan, mint az imént a duli, s azt mondta: — Nincs semmi bajom. Az az izé elment. Visszatapogatózott a hálógyékényhez. Juana már a tűz körül foglalatoskodott. Parazsat kotort ki a hamuból, apró darab kukoricahéjakat szórt rá és fúvásával lángra lobban­totta, így aztán egy kis világosság táncolt a kunyhóban. Akkor Juana valami titkos helyről előszedett egy kis szen­telt gyertyavéget, a lángon meggyújtotta és felállította tűzhely kövén. Gyorsan dolgozott, magában zümmögve járt­a kelt. Fejkendője csücskét vízbe mártotta és letörölte a vért Kino bevert homlokáról. — Semmiség, — mondta Kino, de szeme és hangja kemény volt és hideg s a fortyogó gyűlölség elburjánzott benne. Most felszínre tört a Juanában növekvő feszültség s az ajka megvékonyodott. •— Gonosz dolog ez, — kiáltotta éles hangon. — Ez a gyöngyszem olyan, mint a bűn! El­pusztít bennünket, — és hangja sikoltva emelkedett fel. — Dobd el. Kino. Törjük össze két kő között. Ássuk el és felejtsük el a helyét is. Hajítsuk vissza a tengerbe. Ros­­szat hozott ránk. Kino, édes uram, elpusztít ez bennünket. — És a tűz fényében szemét, ajkát félelem elevenítette meg. De Kino arca kemény volt, s kemény a lelke és az akarata is. — Ez az egyetlen reménységünk, — mondotta. — A fiunknak iskolába kell járni. Muszáj, hogy kitörjön abból a béklyóból, amelyik bennünket szorít. — Mindnyájunkat elpusztít ez, — kiáltotta Juana. — Még a fiunkat is. — Csitt. — mondta Kino. —• Egy szót se többet. Reg­gel eladjuk a gyöngyöt, azzal a gonosz itthagy, csak a jó marad meg. Most hallgass, asszony. — Sötét szeme a kis A gyöngyszem — Regény — írta John Steinbeck Fordította Benedek Marcell 122 A jó házikonyha, új kiadása könyvárusi forgalomban félvászonkötésben 56.— Ft

Next