Új Idők, 1949 (55. évfolyam, 1-26. szám)

Versek - Fodor József: Piros fejfák

az emberi társaságtól elvadult költőből egy-egy szót ki­csikarni. Etz a magány és ez az elzárkózás csalta ki belőle a líra legmagasabb hangjait. Ezéjrt tűzte ki szabályul: <rA poétának szépnél, nagynál egyebet• mondani nem sza­bad...» Felfogása szerint költő csak az lehet, aki, «a leg­nagyobb s legmesszebb terjedő tárgyakat és gondolatokat minden lehetséges rövidséggel, kerekséggel s törnöttséggel adja ki, minim trombita az összeszorított hangot, mert csak így hat szívre és ez a poézis». Valóban van egy ilyen Berzsenyi, akinek óda-költészete, az eszmék és érzések ormait fölvevő trombitaharsogás, -— övé: bámulatunk. De a szívünkhöz, mégiscsak közelebb áll az a másik, aid képzettársításainak hideglelős festőisé­gébcn így adta a maga mélyből felbuzgóit lírájának meg­határozását: «A szent poézis néma hattyú — Mely hallgat örökre hideg vizekben». Piros fejfák* Nyírfa leng sirjuk fölött, Lágy szélütem. Aludjatok Csendesen. Aludjatok — A nagy élet ellbbog. Hol a Don robog, Onnan jöttek ők, Hol a Volga ragyog — A halálba menők. Adj nekik, magyar rög, Lágy pihenőt. Hisz kart érted emeltek E seregek. Érted aludt ki szívük, A hős, meleg. Édes, furcsa daluk ajkukon Többé nem remeg. Onnan jöttek messziről S amerre a had haladt, Futott előlük az éj — S elhulltak a harc alatt. Elhulltak: s hosszú a halál, És az élet egy pillanat. Szergej, Iván, Nikoláj, Ott pihennek csendesen, A földért meghaltak ők, Amelyik nekik idegen. Légy hozzájuk jó anya, föld, És jó apjuk, Istenem! Méla, furcsa daluk nem remeg Többé ajkukon, És nem mennek, ha megy a sereg, Hazafelé az uton, Hiába várja honi meleg, A Dnyeszter, a Volga, Don. Hiába várja honi meleg, Mert elnyerte a halál — De áldott emlékű a sereg, Mely a szabadságért kiáll. Kik meghaltak e rögökért. Onts értük könnyet, mint ők a vért!. Itt alusznak, íme, sorba lent, A hű parancsteljesítők, Mint a néma, hű jóakarat, Ügy jöttek, menteni, ők. Sírjukat őrizze kegyelet, Emléküket az idők. FODOB JÓZSEF (1945) * Ä Szovjet Hadsereg 31. évfordulója alkalmából Akár a vízözön — Regény — írta Thurzó Gábor Copyright by tjj Id5k 1949. Kilencedik közlemény Józsika lehajolt, a feje odaért a hadnagy hajához. A hadnagy egy puha mozdulattal megsimogatta! másik ke­zében a hegyes ceruzával, a térképet mutatta: — Hát figyelj ide. Ezen az úton jöttetek be a faluba, ugye? Itt a templom, látod. Emögött kanyarodtatok be. Igazam van? -— Józsika bólintott. — No most. Menjünk szépen a ceruzával visszafelé az úton. Ezeket a tanyákat látod ? Honnan fordultatok be erre az útra ? Itt, ahol a domb van, vagy emitt, ahol a láp? — .Jó sika intett, hogy a Japnál. — Most figyelj ide jól. Honnan jutottatok a láp­hoz? Azon az úton, amelyiken az öreg szélmalom van í Látod, ez az. Okos fiú vagy, tudod, hogy jelölik a térképen a szélmalmot! Szóval, gondolkodj egy kicsit. Ezen az úton. amelyik mellett a szélmalom van, vagy a másikon, ame­lyiken az útkapai-óház? Ez itt ni, látod? . Józsika felegyenesedett: — Ott, aliol az útkaparó-ház van. Mingvárt mondtam édesanyámnak, hogy útkaparóház lehetett. Telibe találta egy bomba. A hadnagy levette keretnélküli szemüvegét és végig­simította a haját: — Szóval, ha mindent olyan jól tudsz, akkor azt is tudod, hogy azt a területet, arain idejöttél, két napja megszállták az oroszok. Egyszerre éles lett a hangja: — Hogy tudtál áthozni egy német kocsit a megszállt területen ? — Nem tudtam, kérem szépen, hogy az már az oro­szoké. — Nem tudtad? A fekete főhadnagy odalépett hozzá, lassú mozdulattal megragadta a mellén a kabátot. Az arcába vigyorgott: — Szóval nem tudtad? — És mielőtt Józsika felelni tudott volna, balkézzel rávágott az arcára. Józsika 'der­medten állt, az arcán pirosan kiserkent a pofon nyoma. — Tudtad, vagy nem tudtad? — Jó sika most se válaszolhatott, mert a főhadnagy hirtelen eleresztette a kabátját és újra rávágott egy pofont, úgyhogy belezuhant a sarokba. Badovicsné egyideig figyelt, rettenetesen, dermedten és érzéketlenül figyelt. Nem vette észre, hogy Évi sír, hogy Laci a főhadnagy csizmáját rugdossa, — most sikoltott csak fel. Eltépte magát a kicsiktől és odaugrott Józsikához. Józsika már újra állt, lecsüngő karokkal, haja a homlokába hullt. Lángvörös volt. — Hiába pofoz. Akkor se tudtam. A főhadnagy újra neki akart rontani, de a hadnagy egy szolid mozdulattal félretolta: «na, lass schon, Ferdl, wozu dich aufzuregen?» — és odalépett a gyerekhez. Megigazította félrecsúszott nyakkendőjét: — Jól van, nem tudtad. Nem vetted észre az oroszokat. Azt hitted róluk, délibáb. Az ágyúkról meg azt hitted, gémeskút, -t- Nevetett, kicsit élesen és gúnyosan: — Ügy látszik, sok arrafelé a gémeskút. Én elhiszem neked. Nem jövök olyan hamar tűzbe, mint a barátom. De... —- és most a gyerek nedves haját simította hátra a tenyere élé­vel : ... de azt mondd csak meg, voltál te levente ? — Voltam. v — És miért nem mentél el a többivel ? Ö, ne is felelj, — és mosolygott — beteg voltál. Nem? Józsika a hadnagytól jobban félt, mint a szőrös fekete embertől és a pofonjaitól. A szemébe nézett. — Nem akartam elmenni. — Nem? Miért? Szétnézett, az anyját, a két kicsit kereste. Ott álltak a falnál, öregapa közelében, kimeredt szemmel, rémülten. Felvágta a fejét: — Nekem semmi közöm a maguk háborújához. — Nincs közöd? Ez érdekes. És abban a pillanatban a vonalzóval, ami ott volt a kezeügyében, belesújtott Józsika arcába. Szelíden sújtott, 9 130 Mai számunkhoz befizetési lapot mellékelünk. Kérjük, idejében újítsa meg előfizetését V

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék