Új Idők, 1949 (55. évfolyam, 1-26. szám)

1949-02-26 / 9. szám - Fodor József: Piros fejfák / Versek - Thurzó Gábor: Akár a vízözön / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok

az emberi társaságtól elvadult költőből egy-egy szót ki­a csikarni. E­z a magány és ez az elzárkózás csalta ki belőle líra legmagasabb hangjait. Ezé­rt tűzte ki szabályul: <rA poétának szépnél, nagynál egyebet­ mondani nem sza­bad...» Felfogása szerint költő csak az lehet, aki, «a leg­nagyobb s legmesszebb terjedő tárgyakat és gondolatokat minden lehetséges rövidséggel, kerekséggel s töm­öttséggel adja ki, minim trombita az összeszorított hangot, mert csak így hat szívre és ez a poézis». Valóban van egy ilyen Berzsenyi, akinek óda-költészete, az eszmék és érzések ormait fölvevő trombitaharsogás,­­— övé: bámulatunk. De a szívünkhöz, mégiscsak közelebb áll az a másik, aki képzettársításainak hideglelős festőisé­gében így adta a maga mélyből felbuzgólt lírájának meg­határozását: «A szent poézis néma hattyú — Mely hallgat örökre hideg vizekben­. 9 130 Piros fejfák* Nyírfa leng sírjuk fölött, Lágy szélütem. Aludjatok Csendesen. Aludjatok — A nagy élet ellobog. Hol a Don robog, Onnan jöttek ők, Hol a Volga ragyog — A halálba menők. Adj nekik, magyar rög, Lágy pihenőt. Hisz kart érted emeltek E seregek. Érted aludt ki szívük, A hős, meleg. Édes, furcsa daluk ajkukon Többé nem remeg. Onnan jöttek messziről , amerre a had haladt, Futott előlük az éj , S elhulltak a harc alatt. Elhulltak, s hosszú a halál, És az élet egy pillanat. Szergej, Iván, Nikoláj, Ott pihennek csendesen, A földért meghaltak ők, Amelyik nekik idegen, Légy hozzájuk jó anya, föld, És jó apjuk, Istenem! Méla, furcsa daluk nem remeg Többé ajkukon, És nem mennek, ha megy a sereg, Hazafelé az uton, Hiába várja honi meleg, A Dnyeszter, a Volga, Don. Hiába várja honi meleg, Mert elnyerte a halál , De áldott emlékű a sereg, Mely a szabadságért kiáll, Kik meghaltak e rögökért. Önts értük könnyet, mint ők a vért!. Itt alusznak, íme, sorba lent, A hű parancsteljesítők, Mint a néma, hű jóakarat, Úgy jöttek, menteni, ők. Sírjukat őrizze kegyelet, Emléküket az idők. FODOR JÓZSEF (1945) * A Szovjet Hadsereg 31. évfordulója alkalmából Akár a vízözön — Regény — írta Thurzó Gábor Copyright by tjj Idők 1949. Kilencedik közlemény Józsika lehajolt, a feje odaért a hadnagy hajához. A hadnagy egy puha mozdulattal megsimogatta­ másik ke­zében a hegyes ceruzával, a térképet mutatta, ugye? — Hát figyelj ide. Ezen az úton jöttetek be a faluba. Itt a templom, látod. Emögött kanyarodtatok be. Igazam van?­­— Józsika bólintott. — No most. Menjünk szépen a ceruzával visszafelé az úton. Ezeket a tanyákat látod ? Honnan fordultatok be erre az útra ? Itt, ahol domb van, vagy emitt, ahol a láp? —­­Jó sika intett, hogy a a lapnál. — Most figyelj ide jól. Honnan jutottatok a láp­hoz? Azon az úton, amelyiken az öreg szélmalom van ! Látod, ez az. Okos fiú vagy, tudod, hogy jelölik a térképen a szélmalmot! Szóval, gondolkodj egy kicsit. Ezen az úton, amelyik mellett a szélmalom van, vagy a másikon, ame­lyiken az útkapar­óház? Ez itt ni, látod? . Józsika felegyenesedett: — Ott, ah­ol az útkaparó­ház van. Mingvárt mondtam édesanyámnak, hogy útkaparóház lehetett. Telibe találta egy bomba. A hadnagy levette keret nélküli szemüvegét és végig­simította a haját: — Szóval, ha mindent olyan jól tudsz, akkor azt is tudod, hogy azt a területet, am­in idejöttél, két napja megszállták az oroszok. Egyszerre éles lett a hangja: — Hogy tudtál áthozni egy német kocsit a megszállt területen ? szoké: — Nem tudtam, kérem szépen, hogy az már az oro­— Nem tudtad? A fekete főhadnagy odalépett hozzá, lassú mozdulattal megragadta a mellén a kabátot. Az arcába vigyorgott: — Szóval nem tudtad? — És mielőtt Józsika felelni tudott volna, balkézzel rávágott az arcára. Józsika­­ der­medten állt, az arcán pirosan kiserkent a pofon nyoma. — Tudtad, vagy nem tudtad? — Jó­sika most se válaszolhatott, mert a főhadnagy hirtelen eleresztette a kabátját és újra rávágott egy pofont, úgyhogy belezuhant a sarokba. Radovicsné egy ideig figyelt, rettenetesen, dermedten és érzéketlenül figyelt. Nem vette észre, hogy Évi sír, hogy Laci a főhadnagy csizmáját rugdossa, — most sikoltott csak fel. Eltépte magát a kicsiktől és odaugrott Józsikához. Józsika már újra állt, lecsüngő karokkal, haja a homlokába hullt. Lángvörös volt. — Hiába pofoz. Akkor se tudtam. A főhadnagy újra neki akart rontani, de a hadnagy egy szolid mozdulattal félretolta: «na, lass schon, Ferdl, wozu dich aufzuregen?» — és odalépett a gyerekhez. Megigazította félrecsúszott nyakkendőjét: — Jól van, nem tudtad. Nem vetted észre az oroszokat. Azt hitted róluk, délibáb. Az ágyúkról meg azt gémeskút, -t­ Nevetett, kicsit élesen és gúnyosan: — hitted, Úgy látszik, sok arrafelé a gémeskút. Én elhiszem neked. Nem jövök olyan hamar tűzbe, mint a barátom. De... —­ és most a gyerek nedves haját simította hátra a tenyere élé­vel : ... de azt mondd csak meg, voltál te levente ? — Voltam.­­ — És miért nem mentél el a többivel ? Ö, ne is felelj, — és mosolygott — beteg voltál. Nem? Józsika a hadnagytól jobban félt, mint a szőrös fekete embertől és a pofonjaitól. A szemébe nézett. — Nem akartam elmenni. — Nem? Miért? Szétnézett, az anyját, a két kicsit kereste. Ott álltak a falnál, öregapa közelében, kimeredt szemmel, rémülten. Felvágta a fejét. — Nekem semmi közöm a maguk háborújához. — Nincs közöd? Ez érdekes. És abban a pillanatban a vonalzóval, ami ott volt a keze ügyében, belesújtott Józsika arcába. Szelíden sújtott, Mai számunkhoz befizetési lapot mellékelünk. Kérjük, idejében újítsa meg előfizetését V

Next