Új Idők, 1949 (55. évfolyam, 1-26. szám)

1949-02-26 / 9. szám - Hatvany Lajos: Az örök Berzsenyi / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések

ÚJ Idők TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI, MŰVÉSZETI ÉS KRITIKAI KÉPES HETILAP SZERKESZTI FODOR JÓZSEF ÖTVENÖTÖDIK ÉVFOLYAM 1949 FEBRUÁR 26 9. SZÁM Az örök Berzsenyi Irta Hatvany Lajos Ahányszor Petőfiről adtam elő, szinte éreztem, hogy minden egyes kimondott szóval, láthatatlan szálak fű­ződtek köztem és a hallgatóságom között. Ellenben Ber­zsenyi neve, legföljebb ha a hallgatóknak középiskolát végzett csekély töredékében kelthet némi elhaló visszhangot, — mégpedig nem is annyira az ifjonti fogékony lélekkel megérzett és megőrzött, mint inkább zord kötelességből be­magolt verseket, melyeknek csak itt-ott vesztegel, egy-egy ilyen téveteg sora a magyar emlékezetekben, mint: «Partra szállottam. Devonom vitorlám», — vagy: «Min­den órának leszakaszd virágát...» — vagy: «Isten, kit a bölcs lángesze föl nem ér», vagy: A derék nem fél az idők moltától.., stb., stb. S a legjobb esetben egy egész strófa, mely­­ önképzőköri lendületes szavalataink rég eltemetett emlékeit támasztja föl: Romlásnak indult hajdan erős ma­gyar! — Nem látod Árpád vére miként fajul? — Nemi látod a bosszús egeknek — Ostorait nyomorult hazádon.» ^Ami még hagyján! Mert ha a középiskolai diákok meg­férfiasodnak, akkor egy-egy költőtől, nem igen visznek magukkal egy-egy szállóigévé lett sornál, többet az életbe. S ha Berzsenyi nővére, egyéb szunnyadó emlékek is éb­rednek, nincs benne köszönet, mert többnyire csak azok az idegenszerű kifejezések jutnak eszünkbe, mint: «Nektár thyrsusain nem mosolyog gerezd» — vagy: «Nézd a kék Badacsony lassú favont lehet»­, esetleg olyan elidegenítően hom­ályos, mitológiai célzások, mint: «Csak te légy velem, te szelíd Camoonám», — avagy éppenséggel a be nem ava­tottak számára olyan elijesztő szóösszetételek, mint: «Forró szerecsenhomok, — gőztorlaszok alpesi» stb., stb. Ezekkel a diákkori emlékekkel, hiába száll szembe görögösködésnek mult századelei, fonák divatára hivatkozó a irodalomtörténész, legföljebb annyit érhet el, hogy Ber­zsenyi verselési módját az örökkévalóság színe előtt iga­zolja, de semmiesetre sem nyerheti meg számára a vers­olvasásról amúgyis félelmetesen leszokott, mai nemzedéket. Mégsem lehet, hogy aki a költői — vagy ha az iránt nem is, de az emberi — igazság iránt legkevésbbé fogékony, elzárkózzék Berzsenyi elől, aki a maga számára teremtett kifejezésmód jogosultságát, ugyanazokkal az érvekkel vi­tatja, mint egy század multán Ady Endre: «.. .Változtak az ideák, aszerint kell változni az egész költői szellemnek és nyelvnek... Mert minden új világszemlélettel új ideáli­snak, új szellemnek­­ s új nyelvnek harmóniája születik.» Ezek szerint ez a régieskedő kö­ltő magát újszerűnek vélte. Amiből az következik, hogy Berzsenyi a hagyomá­nyos ókori formái ellenére, már romantikusnak, tehát egy eljövendő korszak fiának érezte és vallotta magát. Mire a mai olvasó, aki elfogadja Berzsenyinek meggyőző okos­kodását, mégis meggyőzetlenül áll az olyan versek előtt, melyeknek az ókori regék köréből szedett hasonlatai, éppen­séggel rejtelmesen egybeolvasztott szavai még Kazinczy és Kölcseyt is visszariasztották. Mert így bonyolítani, ami egyszerű? Mert így összezsúfolni, ami külön­való? Ezekre a kérdésekre ugyancsak Berzsenyi, úgy válaszot, hogy annak tévelygően esztétizáló érveiben, adja nem csupán az emberi, hanem a költői igaza is bennfoglaltatik. «Az olyan expressiók, mint: gőztorlaszok alpesi, nékem sem­ tetszenek, ha azokat h­ideg szemmel nézem; de vájjon hideg szemmel kell-e azokat nézni? S vájjon nem válik-e az egész poézis sült bolondsággá, ha azt hideg szemmel nézzük? De tegyük magunkat azon exastalt szellemből, melyben azok mondva vágynak .. . látni fogjuk, hogy azok nem egyebek, mint. .. "az exaltált képzelődésnek­ exaltált képei», így például a forró szerecsen-homok, csakis olyan exaltációval magyarázható, melyben: Afrika hevének s a sivatag átizzott homokját tapadó szerecsenek feketeségé­nek, kettős képzete egyetlenegy villanásban olvad össze. S ha az összeforrt képzetsor nem ily világos, nem kell egyébb, mint Berzsenyi szokatlan szóképeit, akkor ott keresni a maguk helyén, ahová azokat a költőjük eredetileg szánta, hogy az exaltáció nyelvén megértsük, ami a ki­szakított és evvel kijózanított szavakban érthetetlennek látszott. Így például, ha Berzsenyi idősb Wesselényi Miklós báró emlékét egy ódában siratva, ennek a főúrnak zabolátlan alakját, akiben a középkor és az újkor szelleme csa­ptak össze, így jeleníti meg: «Te, mint az orkán, s mint az olympi láng, — Megráztad a gőztorlaszok alpesit — S vil­lámszavad megszégyeníté — A gonoszok s cudarok dagá­lyát,» akkor minden magyarázat nélkül, valósággal ennek az összecsapásnak hevében ragadja magával az olvasót az emelkedettségnek az a hangulata, melyben a szavak, a maguk külön törvényeit követve forrnak össze vagy sza­kadnak széjjel. Ezért válik számunkra nem csak érthetővé, hanem érzékelhetővé Berzsenyinek a fönnebb idézett stró­fát igazoló okoskodása, hogy midőn Wesselényi az ő exial­tált képzelmében nem úgy jelent meg: «Mint ember,s ha­ nem­ mint Isten, orkán és villám, a főtárgy a nagyításnak legfőbb grádicsán lévén, a melléktárgyaknak is oda kell emelkedniük». Tehát a közhasználatban elvásott gőz- vagy felleg-hegyek helyett, az ideát megújító gőzalpeseket, il­letve gőztorlaszok alpesit kell mondani. «Mert amikor a képzelődés annyira felmagasztalta­bik . . . akkor semmi köz­képet nem tűr s a legmerészebbnek szemléletére van el­készülve. Homérnál az ajtónyílás bőg, mint a bika, mely a mezőn leget; mégsem dagály, mert minden nagyítás mellett is igen természetes . . . S így a felhőket hegyeknek, a hegye­ket alpeseknek nevezni, mi egyébb, mint mindennapi dolog­. Már tudniillik az olyan nem mindennapi embernek, aminő Berzsenyi volt. Mert csak el kell képzelnünk ezt a vasgyúrót, aki avval kérkedett, hogy tömzsi ujjai játszi könnyedséggel roppan­tották ketté a patkót, s hogy erősen szorító karjai közt a kedvese elájult. S aki mégis, — így írja ő maga! — egy­ügyűségben talált s abból föl nem szabadított, mindenben középszerű felesége mellett, úgy élte magános faluvégi házának dísztelen, két agyagpadlós szobájában gazdálkodói életét, hogy felgyűlt szenvedélye, csak az orcáit borító, sűrű fekete­­ szőrzete közt az égő szemeiben tüzelt, vagy Életének eseményei nagyritkán egy-egy magányos bécsi pesti utazás, ahol az írókollégái, hiába iparkodtak 129­9

Next