Új Idők, 1949 (55. évfolyam, 1-26. szám)
1949-02-19 / 8. szám - Ladányi László: Anyám legendája / Versek - Török Sándor: Köznapi krónika. Monológ a moziban / Tanulmányok, bírálatok, ismeretterjesztő cikkek, útirajzok, kisebb elbeszélések
^j^j^ö zn/xfil yt/ártiÁcu^ Monológ a moziban Ó,' te annyiszor kigúnyolt, megcsúfolt s oly finnyásán 'k'nézett hepiend, e pillanatban de szeretlek, hol vagy? Szánom-bánom minden bűnömet, amint itt ülök, ezen a szeles és téli késődélutánon a sokadhetes, sőt sokadéves kismozi nézőterén. Bánom minden bűnömet, amit ellened elkövettem, írásban és szóban. Meg vagyok hatva ettől a mellbevágóan megható állapottól, ami a vászonról elönt. Megbánok minden ajkbiggyesztő fintort, amit kiváltottál valaha belőlem, s a vászonról szívembe csurgó események hatása alatt, ha nem is megtörve, de megpuhítva várom a hepiendet. A jók itt előttem rögtön kapják meg jutalmukat és a rosszak a büntetésüket. Sőt a rosszak bánjanak meg mindent, javuljanak meg a szemem előtt és mindenki legyen azonnal boldog. De még nyúlik, nyúlik... gyerünk, vagy botrányt csapok! Legyenek boldogok, vagy vissza a belépődíjat, hol az igazgatóság! Nem bírom tovább, hogy ezek itt szenvedjenek, elég! He-pi-en-det akarok! És semmi reményem nincsen rá. Csak pereg tovább: a könnyfacsarás törvényei szerint a maga útján. Arról van szó benne, hogy ez a nagyon aranyls, szemtelen kislány, nem tudja, hogy az a szigorú, mosolytalan asszony, aki egész életét feláldozta érte, voltaképen az anyja. S akit ő az anyjának hisz és a bálványozásig szeret, nahát! — jórészt ennek a nőnek köszönheti az igazi anyja a boldogtalanságát. Köröskörül szipognak. Én nem szipogok, de szeretném, ha már rendbe jönne a dolog. Minden pillanatban várom, hogy na most!... most felnyílnak azok a szigorú ajkak és alkalmas pillanatban ez a szerencsétlen megmondja lánynak: én vagyok az anyád! így és így történt, elmeséli, é s a kislány sírva borul a nyakába, összeölelkeznek és akkor igenis nagyítsák fel nekem a képet, hozzák premierplanba az orrom elé. Két négyzetméter legyen egy-egy boldogságban úszó arc és külön félkilós minden örömkönny, én ezt látni akarom. De semmi remény, sajnos, ez úgy látszik nem giccs1, ez irodalmasdi, borzasztó. A lány már az esküvőjére készülődik és a gonosz álanya arat le minden kedves hűhót a készülődés körül, a másiknak ebből is csak a kínlódás jut. Na most... most talán kiderül az egész... de nem. Jó, hiszen látom én, tudom, hogy ennek nem szabad így, ilyen kurtán-furcsán bekövetkezni, hogy egyszerűen egymás nyakába borulnak. Látom, hogy a műfaj tisztultabb szabályai szerint, ennek a szerencsétlen nőnek még legalább egy félóra hosszat kell szenvedni, mert különben azonnal giccs lenne belőle. De hajlandó vagyok megalkudni magammal, az íróval, a bennem rejlő, jóindulatú néző javára: giccset akarok, béküljenek ki! A környezet meghatottságai köröskörül ömlenek engem, a nézőtér szipog, a néző enged bennem a tömegvonzásnak s puhuló szívemnek, ott egye a fene a műfaj szabályait, béküljenek ki, rögtön! — Pszt — csitítja bennem az író a nézőt, — ne csináld ezt! Ne ugorj be! Ha te írtad volna, elkövetnél benne ilyen ordenáré balfogást? — Ne járjon a szád, — a meghatott néző gorombáskodik bennem az íróval — ne nagyképűsködj, azt akarom, hogy csókolják meg egymást. — De öregem hagyd ezeket az alantas beállításokat, olcsó fogás volna ez nagyon. — Olcsó fogást akarok! — Hát komolyan mondom, szégyellek téged, pirulnom kell miattad. Nem látod, hogy ennek a nőnek, csakugyan a jelleméből következik a tragédia? Hamis lenne az egész, ha most egyszerre csak .... — Legyen hamis, hepiendet akarok! Béküljenek ki! — Indokolatlan volna. — Legyen indokolatlan. — A műfaj szabályai szerint.. . — Eltekintek a műfaj szabályaitól! — De... — Mit de, mit de? Ne kínlódjanak tovább! Látni akarom, hogy ez az asszony boldog és a másik szégyeli magát. — De akkor ez giccs! Legyen! — Nézd ... — s valami komolyabb magyarázatba kezd bennem az író, de a néző leinti, azt mondja: — Figyeld csak most, most! Most mindjárt megmondja! — de nem mondja meg. Továbbnyúlik. S az író utolsó kísérletet tesz, azt mondja a nézőnek: — Könyörgöm öregem, lehetetlent kívánsz, hiszen . . . — Csönd! — mondja bennem a néző — csönd vagy szájonváglak! S az író lassanként megadja magát bennem a mozinézőnek, aki érzelmes és goromba, megadja magát, rendben van, kérek giccset, tessék rikítóra mázolni a hepiendeket, olyan hihetetlenek legyenek, hogy néhány percre bárki elhihesse. 1 % * S aztán mindketten szégyelik magukat bennem, — az író és a néző. Anyám legendája írja Török Sándor Anyám vagyonban halt meg Bécs és a gyüjtőtábor között egy téli éjben Mikor szikrákat hányva Futott a vak sötétben A végzetes szerelvény Ahogy mesélte később Egy szemtanú hit sorsa Visszalökött a véres És fortyogó pokolból Ezerszer rávetíti E látványt álmaimnak Laterna mágikája Az éj sötét falára És látom mint repítik A félig már halottak A bűzhödt kocsimélyből A tiszta éjszakában látom hogyan gumi le A töltésről az éjbe Forgása közben két bús Holt karjait kitárva S hogyan pihen meg ott lenn Arccal a hóba bukva Karjával átölelve Az ismeretlen lárat Mig puha hópehellyel A tél fehér kegyelme Szelíden eltakarja Kilencszáznegyvennégyben Valahol Európában Nem üzent róla semmi Léleknek rádiója Ostobán szakadatlan Csak a remény-szünettel Kopogott bennem egyre ls ő már holt halom volt Nem tudva jót se rosszat Fiáról életéről De most üzen már néha Ott ég a csillagokban A hold fényével átszűr Szemekből rám tekintget Képekből és szavakból Hálót fon életemre KareSÚn vidáman néz rám Fiatalasszony arccal A tűzlángból lobog ki Az étel izén érzem Gyermekem kék szeméből Ragyog rám bíztatása Az eső-koppanásban Szivemenő Hullámzó mély kopogtat vizeknek Fényéből visszacsillog S mikor a sűrű hó hull Cgy érzem mintha lágyan Emelne fel magához A hűvös tiszta csendben S az emlék édes íze Mint ostya omlik számban Kinyílnak régi házak Zöldeknek régi kertek Ragyognak régi fények Dalolnak régi hangok És minden ami elmúlt Felfrissült új valóság S ajkán-fagyott mosolygás Kipattan újra számon. LADÁNYI LÁSZLÓ 119 sok felesleges munkától kíméli meg dolgozóinkat