Új Idők, 1949 (55. évfolyam, 27-35. szám)
1949-07-23 / 30. szám - Örkény István: Petőfi / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
ÚJ Idők TÁRSADALMI, SZÉPIRODALMI, MŰVÉSZETI ÉS KRITIKAI KÉPES HETILAP SZERKESZTI FODOR JÓZSEF ÖTVENÖTÖDIK ÉVFOLYAM 1949 JÚLIUS 23 30. SZÁM Petőfi — Elbeszélés — írta Örkény István Este már ott járt a hegyek hűvösében. Nagyon fáradt volt. Elmúlt éjjel egy szikrát sem aludt, egyre csak jött, az útat követve, de sosem az úton, mindig bent, erdő sűrűjén, cserjésen csörtetve ál. Minél kevesebben látják, annál jobb. De most az ösvényen kószált már, szállást keresve. Nem a faluban persze, az a nyolc-tíz pislogó fénypont óvatosságra intett. Közel a határ, van falu, hol több a sváb, mint a magyar... De emitt a hegy alján magányos fény fehérlett; talán egy présházé, vagy a kerülőé... A vasalt ajtó csikorgott, kinyílt. — Ki van itt? — Odakinn egy tagban állt a sötét, a vincellér szeme tétován bolyongott, mint a vaké. — Jó estét, — mondta, s a küszöbre lépett, kissé szorongva, mert tudta, mihelyt szembenéz a fénnyel, leleplezi magát. A fény befogadta, kiemelte az éjből, nemcsak, hogy leleplezte, hanem — úgy rémlett — fennhangon s árulkodón azt kiáltotta: Petőfi! A vincellér csak állt, soványan és esetlenül s egyre szűkülő tekintettel méregette az idegent. Aztán behúzta az ajtót. — Honnan jön? — Vasvárról. — Gyalog? — %y. — Szállást keres? — Szállást. A vincellér bólintott, mint akinek ez nem újság. — Éhes? — kérdezte. A bujdosó igent intett s a vincellér kihajtogatta kendőjéből a kenyeret, hagymát akasztott a szögről s egy szűknyakú korsót kerített a sarokból. Közelebb rántotta a széket. — Pesten mi hír? — kérdezte. — Pesten? Nem tudom. Rég jártam Pesten. A vincellér szeme kerekre nyílt. — De maga ugye ... — Igen. Én vagyok. De... Egy éjszakát töltenék itt. Lehet? — Tudja, mit beszéltek? Hogy elesett. Hogy meghalt. — Tudom. — De mások azt mondták, hogy él. Látták Badacsonyban. Látták Pápán. Látták Győrváron. Igaz? Tavaly itt látták Peresztegen. Maga volt? — Mindegy. Meghalnék itt. A vincellér leült. Tűnődve nézte, míg evett és ivott. Ő maga is enni látszott, rágni, nyelni, emészteni. — Híre járt, hogy megfordult a kisbabothi papnál. Várjon csak, tudom a nevét... Kápli Lajosnál. Igaz? — Maga így számontartja? — kérdezte csodálkozva. — Én mindent számontartok. Mert elveszett az én fiam is. Damjanich mellől. A bujdosó megtörölte a száját és lesöpörte tenyerével az asztalt. — Meghalnék itt — mondta újra, erőtlenül és álmosan. A vincellér bólintott. De bajos a dolog, mondta, mert a báró... Késő van ugyan, de hátha beállít? Ilyenkor, szüret után, hogy semmi dolga, akárhányszor idefurikázik a hegyre. — Valami fészer csak akad? — Nem, nincs semmi fészer. — Hát akkor a pincegádorban . . . — Ott se lehet,• felforrt a must... De itt az ágy — mondta — lefekhetik. Ő meg viszi a kulcsot, ráfordítja kintről s lemegy a faluba. Ne nyisson ajtót senkinek, csak neki, ha majd reggel visszajön és azt kiáltja be a rácson: «Én vagyok, Szabó ...» Ez volt az utolsó hang, amit hallott, s az első, mely reggel felébresztette. A kettő között az ólmos álom csak egy pillanat. Szabó a sógorát is magával hozta. Azt is Szabónak hívták, övé volt a vízimalom Apáti alatt. Gagólábon járt, a féllába — valamilyen gyerekkori körtefáramászás folytán — erősen megrövidült. Cigy hívták a faluban: a hibás Szabó. Furfangos tekintetű, csavaros beszédű ember volt, de hiszen minden vízimolnár fortélyos, mert annak ott kell csalni, ahol látják: a garat alatt. — Jó reggelt— mondta, s aztán az öccséhez, olyan ember nyugodt hangján, aki mindenhol rendelkezik: — Mosdóvizet hozzál... Iallod? — Szakajtó volt a karján, azt most tetette, kibontotta. Friss lángos fénylett benne, egy szélesfcszájú üvegben tejföl és néhány sárga, de megroppantult körte. — Ne együnk . . . — Tudja, mit beszélnek? — kezdte a hibás Szabó hadarva, teleszájjal. — Hogy a francia császár... — elhallgatott, látva, hogy az idegen legyint, lenyeli a falatot és felfortyan.—Hagyja a császárt. Olyan az, mint a hamis pénz: csak a képe valódi, a többi mind hamis... Van itt egyéb. Hallották hírét, mi történt Szadovánál?Nem hallották. Megverték Ausztriát. — Meg? És mikor? — Vagy három hónapja. Július elején... — És? És aztán? •— A bujdosó vizet kért és ivott. — És most megingott az egész. Klapka kinn van Sziléziában, azt tudják? És a magyar hadifoglyokból légiót szervezett. Az fog betörni Oderbergnél. Nem a francia császár. Hallják? De még hogy... Úgy hallották, mint a harangszót. A könyökük széjjelebb terpedt, a fejek összehajoltak s a vén asztal meg-megroppant alattuk. Egyre lassabban beszéltek. A hibás Szabó rápislantott a sógorára, s az fölkerekedett s lement a faluba. Egy óra múlva jött vissza negyedmagával. Pap, Wetter és Suhai jött vele, mind gazdák voltak, nyolcadtelekesek. Csak az idegennel fogtak kezet, a hibás Szabóra még csak rá se néztek, rá se mordultak, jeléül, hogy amit ő tud, azt ők is tudják, ami nekik jó, az nekik se árthat soha. Senki se mondta, mégis látszott valahogy, hogy ez az öt ember nem először ül a szőlőben, a vincellér tanyáján, s bogozza a szót. — És az miféle dolog, az az igazgatóság? A vendég fölkelt, többé le se ült. Míg <ak beszélt, olt alásfelezett a szobában. A Magyar Nemzeti Igazgató- 49 4