Új Idők, 1949 (55. évfolyam, 27-35. szám)
1949-07-30 / 31. szám - Török Sándor: Vendégség / Regények, elbeszélések, rajzok, színdarabok
Vendégség — Elbeszélés — írta Török Sándor Jó nyár volt az nagyon, az időmből is tellett, délelőttönként lejártam hát a Tiszára. Meg-megmártogattam magam s aztán sütkéreztem, a füzes aljában. Néztem a homokot, hogy hogyan csillog, az eget, hogy milyen kék, vizet, hogy milyen víz, s mindez nagyon nyugalmas dolog, a Fürdőzők idáig nem igen jönnek, csak egy-egy kiáltást hallani — héé-hoppi... s néha evező csobban, csónakok húznak el a Maros-torkolat felé. Amott lejjebb egy ember dolgozik. Biztosan a strandosok fogadták fel. Egyengeti a partot, ásóval, csákánnyal lefolyókat mesterkél az esővíznek, már vagy egy hete nézegetem. Egyenletes mozgású ember. Fogja a csákányt, emeli, vágja, emeli, vágja, se gyorsabban, se pedig lassabban. Ahogyan kell ezt. Veszi az ásót, ügyeskedik vele. Időnkint egyenesít a derekán s a keze fejével az izzadtságot letörli homlokáról. A nap szinte lángol fölöttünk, de még a vízben nem hűtőzött soha, amióta látom. Déltáján a tenyerét kétszer-háromszor a szeme fölé emeli ellenzőnek s elnéz a város irányában. Mire harmadszor néz, akkorra már rendesen felbukkan az asszony az úton, a sorompónál levág a víz felé. Egyik kezin a kislány, — olyan négy-ötéves forma — a másikban a kosztosfazék. Amint ideér az asszony, csendes szót váltanak s aztán leülnek. Az ember eszik, az asszony nézi. Az ember eszik, igen éhesen, de igen lassan, komolyan. Nem esik rá, nem habzsolja, szépen csendesen, nagy étvággyal tölti magába az ételt. Az asszony szemben ül vele s kísér minden kanalat, a fazéktól a szájig... s vissza. Mint a jó kutya. Az ember néha egy-egy kanállal a gyermeknek nyújt. Bot Hogy kiürül a fazék, az ember hanyattdől s a kalap szemébe húzza. Az asszony kihámozza a gyereket az ingiből s az lefut a sekélyesbe, lubickol. Aprókat sikkantgat. Az asszony ül s nézi a gyermeket félszemmel, féllel meg az embert vigyázza. Így múlik el egy kis félóra s akkor az asszony elmegy. Egyik kezin a gyerek, másikban a fazék. Az ember egy kicsit utánuk néz, aztán fogja az ásót, meg a csákányt s nekilát ismét. Míg egyszer egy napon mi történt. Amint eszeget az ember, hát koldusféle öreg került elé valahonnan. Megállott fent a sorompónál. Aztán gondolt egyet, levágott a partra, odajött hozzájuk. Mit beszéltek s mit nem, nem tudom. De csak leült a koldus is melléjük. Az ember még kanalazgatott egy ideig — kalaládé volt, ha jól láttam — aztán csak nézem, átalnyujtja a fazekat az öregnek, a kanalat is, az asszony szel a kenyérből, odaadja s a vénember eszik. Szép dolog, gondolom, jó emberek ezek. Másnap is eljött az öreg s megette az alját. Harmadnap nem jött, aztán megint jött kétszer s ismét nem, azután meg mindennap. Déltájon már egészen kétszer rendesen jött, leült, várta hogy az ember végezzen, aztán nyúlt a fazékért. gam Már akkorra — hogy megérett a szomszédság — mais beszédes lettem velük, mondta az ember, hogy van neki tanult mestersége, kőmívesség, de nincs benne Cséplés Kecskeméten. Szőllősy Kálmán fényképe 71